Sőt, Bloor (2007: 43–45) – (3.26)-ban idézett – megállapításából az következik, hogy nem csupán az ‘empirikus’ kijelentések, hanem még a matematikai tételek sem tekinthetők abszolúte igaznak (lásd ehhez részletesen Bloor 1976). Fontos érv Gödel nemteljességi tétele. Továbbá, két szemléletes példát idézek:

„A matematikát absztrakt, általánosítható, abszolút, univerzális nyelvnek tartjuk. Azonban valami, amit univerzálisnak gondolunk, csak azok számára univerzális, akik ugyanazt a kulturális és történelmi hátteret osztják [...]”. (Kantner 2008: 3; kiemelés K.A.)

„A tekintély a matematikában kettős szerepet játszik: apáinktól és kortársainktól átvesszük értékek egy rendszerét (milyen kérdéseket érdemes feltenni, milyen területeket érdemes fejleszteni, milyen problémákat érdemes megoldani), és a publikált és elfogadott bizonyítások és érvelések tekintélyére támaszkodunk. Itt semmi sem abszolút, de semmi sem kevésbé fontos azért, mert nem abszolút.” (Manin 1998: 158; kiemelés K. A.)

Lásd még többek között Dales & Olivery (eds.) (1998) áttekintését általánosságban, valamint De Toffoli & Fontanari (2023) elemzését speciálisan egy bizonyítástípus példáján. A matematika kijelentéseinek társadalmi meghatározottságát részletesen elemzi Barnes et al. (2002: 222–262) [1996].

A matematika kijelentései ugyanakkor a p-modell szerint (4.1)(b) értelmében bizonyosan igazak, hiszen a mi kultúránkban minden p-kontextusban minden rendelkezésünkre álló forrás alátámasztja őket. Azt, hogy a matematika nem abszolút igazságokat állít, mert kijelentései paraméterfüggők, de (4.1.)(b)-nek megfelelően bizonyosan igazak, aligha lehet szebben megfogalmazni, mint ahogy azt – természetesen nem a p-modell terminológiáját alkalmazva – Rényi Alfréd tette Dialógusok a matematikáról című írásában. Az eredményt Hippokratész így foglalja össze (lásd (11.37)-et és (11.38)-at is):

„[...] amikor a számokról valamit megállapítunk, ezzel egy csapásra megtudunk valamit az összes létező dolgokról, amelyeket valaha is valaki számlálni fog. Amikor a kör egy tulajdonságát megismerjük, ezzel minden kör alakú dologról megtudunk valamit. A matematika elvont fogalmai tehát egyrészt valami olyasmit ragadnak meg, ami sok dologban közös, de ugyanakkor figyelmen kívül hagyják azt, ami ezekben a dolgokban különböző. Ez azonban gyakran előnyös is lehet, ugyanis, ha olyasmit hagyunk figyelmen kívül, ami az adott kérdés szempontjából lényegtelen, ezzel a dolog áttekinthetőbbé és egyszerűbbé válik. Vagy térjünk vissza a térkép-hasonlathoz. A térkép éppen azáltal teszi lehetővé a tájékozódást, hogy csak a leglényegesebb dolgokat tünteti fel. Emellett a térképen olyan nagy távolságokat is áttekinthetünk egy pillanat alatt, amelyeket csak hónapok vagy évek alatt utazhatnánk be. Ezért nélkülözhetetlen a térkép ahhoz, hogy útitervet csináljunk magunknak és megválasszuk a legcélszerűbb útirányt. Persze, különböző célokra különböző térképekre van szükség. Ha hosszú utazásra készülünk, először olyan térkép kell nekünk, amelyen az egész út rajta van; ha már úton vagyunk, olyan térképre van szükségünk, amely csak azt a vidéket mutatja, ahol járunk, de azt részletesebben. Valahogy így vagyunk a matematikával is, ha a létező világ megismerésére akarjuk felhasználni.” (Rényi 1973a: 67–68; kiemelés K. A.)