A kínai hangsorokat illetően a kísérletben a három kínai szibilánst, azaz a dentialveoláris /s/-t, a kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/-t és az alveolopalatális /ɕ/-t rögzítettem /a/ vokális kontextusban, jelentéssel rendelkező egy szótagú kínai szavak formájában. Az így kapott CV szerkezetű kínai szavakat (11. táblázat) minden kísérleti személy izolált ejtésben, önálló megnyilatkozások formájában, nyolcszori ismétléssel, véletlenszerű sorrendben olvasta fel képernyőről. Így a kínai szavak tekintetében összesen 504 hangsort elemeztem (3 szibiláns × 1 vokalikus környezet × 8 ismétlés × 21 kísérleti személy). A kínai szavakat a felvétel során kínai karakterekkel és pinyinnel (azaz a kínai karakterek transzkripciójával) jelenítettem meg. A kínai szavak esetében a 4. ereszkedő tónust használtam azért, mert ezzel volt a lehető legjobban áthidalható a tonális-atonális nyelvek közötti különbség. A 4. tónusnak köszönhetően ugyanis a vizsgált elemek minden esetben hangsúlyos szótagban helyezkedtek el (Duanmu 2000), és a dallammenet irányát illetően egyeztek intonációjukban a magyar kijelentő modalitású közlésként elhangzó álszavakkal. Továbbá a 4. tónus alkalmazása olyan szempontból is hasznosnak számított, hogy minimálpárokat tudtam rögzíteni, tehát a hangsorok csak az onszetpozícióban elhelyezkedő szibiláns szerint tértek el. Vagyis ebben az esetben a megelőző, 5.1. fejezetben bemutatott álszavakba ágyazott szibilánsprodukciós kísérlethez képest ebben az esetben a valódi, jelentéssel rendelkező szavak használata már feltételezhetően kevésbé indukál hiperartikulált ejtést.

 

 

A magyar hangsorokat illetően két szibilánst, a dentialveoláris /s/-t és a posztalveoláris /ʃ/-t rögzítettem négy különböző kondícióban, álszavakban: 1. C + /aː/ kontextusban, 2. /j/ approximánst tartalmazó C + /jaː/ kontextusban, 3. hiátushelyzettel analóg, hiátustöltő /j/-betoldást facilitáló, ortográfiailag két akusztikai célt megjelenítő C + /iaː/ kontextusban és 4. /j/-t önálló akusztikai célként megjelenítő C + /ijaː/ kontextusban (12. táblázat). (A magyar /aː/ fonetikai kísérletek eredményei szerint elöl képzettnek, illetve centrális beszédhangnak tekinthető, az /i/-hez képest azonban mindenképpen hátrébb képzettnek minősíthető akusztikai (Gósy–Bóna 2014; Markó et al. 2023) és artikulációs (Markó et al. 2023) tekintetben egyaránt. Az így képzett jelentés nélküli magyar álszavakat a magyar kísérleti személyek olvasták fel a kínai szavakhoz hasonlóan önálló megnyilatkozások formájában, nyolcszori ismétléssel. Az álszavak nyelvének egyértelműsítése és az ejtés könnyítése végett a magyar hangsorok diáin az ejtést orientáló, jelentéssel rendelkező szavak voltak láthatóak (pl. vasjáték → /ʃja/, vészjáték → /sja/). Erre a /j/ approximánssal kezdődő vokalikus hangsor esetében volt szükség, hogy elkerülhető legyen az „akcentusos” ejtés, azaz, hogy a magyar nyelvre nem jellemző szó (tag)kezdő mássalhangzó-torlódást feloldják a beszélők egy magánhangzó beékelésével (vö. *szjá → szijá) (Guevara-Rukoz 2018).

 

 

A kínai és magyar hangsorok vokalikus szakaszainak összehasonlítása esetében a három beszélői csoport ejtését 5 különböző kontextus (4 magyar + 1 kínai) mentén hasonlítottam össze. Ez azt jelenti, hogy a kezdő és a haladó szintű kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek kínai produkcióját (3 szibiláns × 1 környezet × 8 ismétlés × 14 kísérleti személy = 336 hangsort) a magyar megvalósulásokkal (2 szibiláns × 4 környezet × 8 ismétlés × 14 kísérleti személy = 896 hangsorral) vetettem össze (összesen tehát 1232 hangsort elemeztem itt).