Az F2 értéke és annak idői lefutása, mint az 1.2.4. fejezetben bemutattam, a képzési hely vízszintes pozíciójának graduális változását ragadja meg. Ez például a hiátushelyzettel analóg megvalósulásának tekinthető, két akusztikai céllal rendelkező /iaː/, illetve a fonemikusan /j/-t tartalmazó /ijaː/ hangsorok esetében (54. ábra, 3. és 4. panel) azt jelenti, hogy a vokalikus szakasz kezdőpontja után rögtön tranzíciós fázist (fokozatos emelkedést) látunk bekövetkezni, ahogyan a koronális szibiláns célkonfigurációjától eltávolodva az ejtés megközelíti az [i] akusztikai célját, azaz a maximális F2-értéket (azt a pontot, ahol a görbe a magasabb frekvenciasávok felé kicsúcsosodik). A maximális F2-érték elérése után ismét graduális csökkenéssel megvalósuló tranzíciós fázis következik, amíg az ejtés el nem éri a centrális [a] beszédhang alacsonyabb frekvenciasávban megvalósuló célját, azaz az F2 minimumértékét. Összegezve: míg az [i] esetében az F2-görbe maximális pozitív irányú kitéréséről, addig az [a] esetében a maximális negatív irányú kitérésről következtethetünk a vokalikus célok megvalósulására, és a maximum és minimum frekvenciaértékeket, illetve ezeknek az időzítését vizsgálhatjuk a célok minőségének és elérésének leképeződéseként. A következőkben tehát az F2-görbének ezeket a kitüntetett pontjait elemezzük. Továbbá, mivel a [j] approximáns siklóhang, ezért ebben az F2 menete egy stabilabb „tiszta fázis” nélkül, egyfajta tranzícióként is megvalósulhat, amely graduálisan „lesiklik” a magasabbról a mélyebb frekvenciatartományokba (54. ábra 2. panel). Ezzel szemben a nem palatális kontextus esetében a szibiláns és az [a] közötti szakasz (egy elöl képzett vokalikus szegmentum hiányában) végig viszonylag alacsony frekvenciatartományban valósul meg (54. ábra, 1. panel).

A magyar vokalikus hangsorok F2-minimumának időzítésére (TF2min) a hangsor főhatása szintén szignifikáns volt (F(7, 881) = 4,4; p < 0,001). Az F2-minimum időzítése az (alveolo)palatális környezetekben, azaz a /jaː/, /iaː/ és /ijaː/ kontextusban szibilánskörnyezettől függetlenül nem tért el, míg a nem palatális /aː/ kontextusban az F2 mindezeknél a felsorolt hangsoroknál korábban érte el a minimumát (p < 0,001). A három (alveolo)palatális kontextusban kirajzolódtak nem szignifikáns, tendenciaszerű eltérések: mindkét szibiláns esetében az alveolopalatális /jaː/ hangsorban érte el az F2 legkorábban a minimumát, a palatális /iaː/ és /ijaː/ hangsorokban ez egyöntetűen ennél később következett be.

 

Az F2 minimumának tekintetében a statisztikai próba nem mutatott szignifikáns eltérést a hangsor főhatás esetében. Tendencia szintjén a /s/ kontextusában a /saː/ és a /sjaː/ hangsorok rendelkeztek a legalacsonyabb F2-minimum átlagértékkel, míg a többi hangsor esetében közel megegyező átlagértékeket találtam.