Magdalena Roguska-Németh: Mozgásban, múltban, nyelvben, tányéron
›
II. A mozgásban: a nomádok, az utazók és a migránsok történetei
›
2.2. A transzkulturális „utazók” identitásnarratívái
›
2.2.1. Migránsból nomád (Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl)

2.2.1. Migránsból nomád (Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Melinda Nadj Abonji regényének főszereplője (egyúttal első személyű narrátora) Kocsis Ildikó. Kislányként húgával együtt elhagyja vajdasági szülővárosát, ahol addig nagymamájuk gondoskodott róluk, és Svájcba költözik szüleikhez, akik már négy évvel korábban kivándoroltak. Ott tölti a gyermekkorát, befejezi az iskolát és egyetemre megy, megtalálja az első barátait és az első szerelmet. Svájc gyorsan az otthonává válik, miközben a családja elég ügyesen alkalmazkodik a nyugati társadalom életformájához. A sikeres államvizsga és a lakosság pozitív szavazása után Kocsisék megszerzik a svájci állampolgárságot. Erőfeszítéseik megkoronázásaként pedig megszerzik egy svájci családtól a város központjában található Mondial nevű kávéházat.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kocsisék mindent elkövetnek, hogy elnyerjék a kávéház addigi ügyfeleinek elismerését. Mindazonáltal a lelkiismeretes munka nem elég ahhoz, hogy a svájciak szemében egyenrangúak legyenek a korábbi tulajdonosokkal. A család egzotikussága felkelti a kávézó vendégeinek kíváncsiságát, és komplikált származásuk tudakozódásuk tárgyává válik:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Tudniuk kell, hogy a kisasszony a Balkán magyar részéről való […], Vajdaság, így hívják a vidéket, ami nemrég még autonóm tartomány volt, ugye? […] Az anyanyelvük tehát magyar és nem szerbhorvát […] igen, válaszoltam. Akkor maga nem is balkáni? Voltaképpen nem, feleltem, de valahogy mégis, gondoltam. Herr Berger, aki nyomban összeráncolta a homlokát, és kioktatta feleségét, Frau Annelist, látod, mondtam neked, hogy a balkániaknak másmilyen a fejformájuk […]1
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mégis, a kávézó vendégeinek a többsége Kocsisékat homo balcanicus-ként kezelik, elmaradott bevándorlóknak a távoli Jugoszláviából, akik „egyszerűen még nem estek át a fölvilágosodáson.”2

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az efféle gondolkodás legfájdalmasabb bizonyítékát akkor tapasztalják meg Kocsisék, amikor egy ismeretlen személy ürülékkel keni be a kávézó WC-jének a falát. Mind Ildikó apukája, mind anyukája néma alázattal tűri az eseményt, azt a szabályt követve, hogy a svájciak emberséges bánásmódjáért „meg kell dolgozni.”3 Teljesen más viszont Ildikó reakciója, aki nem tud kibékülni a történtekkel. Úgy véli, hogy a kellemetlen incidens véglegesen megerősíti azt, amitől régóta félt: a svájciak sohasem bántak és sohasem fognak úgy bánni Kocsisékkal, mint „saját embereikkel”:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] nem egy abnormális, zakkant idióta fogta a saját szarát és kente föl a vécénk falára, hanem egy kulturált ember (én, aki leírom azt, hogy „szar”, nem tudom elképzelni, hogy az itteni polgárok szájukra vennék ezt a szót, de talán mégis megteszik, talán egymás fülébe súgják, hogy „szaros”, hogy szaros és júgó, ez illik egymáshoz, a polgárok, akiknek kulturált életükben vizeletük és székletük van, a tény, hogy a szar ott van a falon, csak azt bizonyítja, hogy mi, azaz ők, szarosok) […]4
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az ők a Kocsisék, azaz a kívülállók, akiknek soha nem adatik meg a lehetőség, hogy „teljes értékű” svájciak legyenek. Talán ezért is, a szülők és a lányok számára az „igazi” haza nem Svájc, hanem a Vajdaság, amelyet évente néhányszor meglátogatnak a családi ünnepek alkalmából. A viszonylag ritka látogatások ellenére a Vajdasággal való kapcsolatuk sokkal erősebbnek tűnik, mint az új, nyugati otthonukkal. Ahogy Michał P. Urbaniak helyesen rámutat, Ildikó a szülőhelyét szinte Árkádiának látja,5 ami azonban nem azt jelenti, hogy Kocsisék teljesen kritikátlan viszonyt alakítanának ki vele:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] hitetlenkedő szemmel nézzük az embereket, akik rengeteg szemét között élnek, nem változott semmi, mondja apám, hullámbádogból, gumiból tákolt viskók, kócos purdék, akik autóroncsok és háztartási hulladék között játszanak, mintha mi sem volna természetesebb […]6
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hazaszeretetük mégis feltétel nélkülinek tűnik („[…] szeretem ezt a síkságot, ahogy vigasztalan vonássá vékonyodik, semmi nincs, amivel ajándékozna […]”7), és a szülőfalujuk megváltoztathatatlansága a fő hivatkozási pont Ildikó és húga identitáskeresésében:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] hihetetlenül megkönnyebbültünk, ha bele tudtunk kapaszkodni a legegyszerűbb hétköznapi dolgokba, a favágótőkébe, ami szerencsére még ugyanazon a helyen áll, nevezetesen a disznóól mellett, a budi közelében, mamikába, aki nem szerzett be közben teheneket vagy fácánokat, hanem még mindig disznókkal, tyúkokkal, libákkal és kacsákkal él együtt, az aprócska galambdúcba, amit változatlan állapotban találunk odafenn a padláson […]8
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ildikó és a testvére számára a szülőföld megtestesítője a szerető nagymama, Mamika, aki számos funkciót tölt be az életükben: ő az első tanítójuk, bizalmasuk és vigasztalójuk. Ő az, aki elmeséli nekik apjuk történetét és nagyapjuk tragikus sorsát. Elkíséri a nővéreket Svájcba, és segít nekik beilleszkedni az új környezetbe. Ildikó az anyját látja Mamikában, és amikor a nagymama Svájcból visszatér a Vajdaságba, úgy érzi, mintha elveszítette volna önmaga egy részét:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hazautazom, mennem kell, a jószág, a kert, mondta maga […] én meg csak magára néztem, mintha nem érteném, mit mond […] a karjába vett, az elutazása előtti estén […] énekelt nekem egy dalt, a testemben éreztem a hangját, és minden tiltakozott bennem, hogy engedjem, és csak amikor elment a vonat, akkor fogtam föl, hogy ez volt az igazi búcsú […] amikor maga elment a vonattal, olyan volt, mintha az egész addigi világom elment volna tőlem […]9
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ildikó egészen a történet végéig lakóhelye, Svájc, és a szülőhelye között vívódik, ahol az élete első éveit töltötte. Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy nem egy egyszerű bináris oppozícióról van szó, amelyben Svájc az ellenséges „idegenséggel”, Vajdaság pedig a megnyugtató „familiaritással” lenne azonosítható. Ezt világosan bizonyítják Kocsisék későbbi látogatásai magyar rokonaiknál, akik a távoli és a nagy többségük számára elérhetetlen Nyugatról érkező látogatóknak tekintik őket. Ebben az összefüggésben sokatmondó például az a passzus, amely a vendégek reakcióját írja le Kocsisék érkezésére az esküvői fogadáson:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] a lakodalmas nép elfeled továbbenni, a leveseskanálok megállnak a levegőben, a vendégek nem rágják tovább a kenyérfalatot, és egy pillanatig úgy érzem, mintha ki kéne hátrálnunk ahhoz, hogy minden mehessen tovább a maga megszokott módján […]”10
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kocsisék túlzó szenzációnak számítanak, hiszen határozottan kiemelkednek a vajdasági faluból, már csak a szokatlan öltözékük miatt is:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

És mi?, mi hogyan festünk, amikor a sátor előtt állunk, a vőfély köszöntését fogadjuk?, anya fűzöld, bokáig érő ruhája, Bori,11 aki rajong az ötvenes évekért és rózsaszín tüllruhát visel, […] én pedig térdig érő, szűk, fehér szoknyát viselek, hozzá világoskék blúzt, ami szabadon hagyja a vállam (ha nem tudnám, hogy ti vagytok azok, bizony rátok se ismernék, mondta mamika […]12
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Szintén a felemelkedésüket, de egyben a helyi közösségből való kirekesztettségüket jelképezi a légkondicionált, sötétbarna Chevrolet, amely simán siklik a vajdasági falu göröngyös útjain, és csodálatot vált ki a násznép férfi tagjaiból.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Végül Kocsisék elidegenedésének fájdalmas oka, hogy nem vehetnek részt családjuk legfontosabb eseményein, és nem élhetik át a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket. Izolációjukat tovább fokozza a Balkánon kitört háború. Kocsisék féltik szeretteiket, de nem tudnak segíteni rajtuk, és kénytelenek csupán közvetve átélni a hazájukat sújtó drámát.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A regényben leírt cselekmények időtartamának perspektívájából nem túl gyakori, de rendszeres visszatérések a Vajdaságba meghatározzák a családi élet ritmusát. Az elemzett szöveg összesen öt utazásról számol be, amelyek összefonódnak a svájci eseményekkel, az ottani családi élet képeivel. A regény váltakozó szerkezete lehetővé teszi, hogy úgy tekintsünk Nadj Abonji művére, mint a „területen kívüli”, „extraterritoriális” irodalom példájára, szereplőjére pedig úgy, mint egy bizonyos típusú nomádra/utazóra.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az „extraterritoriális irodalom” fogalma alatt a Hans-Christian Trepte által megalkotott definíciót követve olyan típusú prózát értünk, amely kultúrák és nemzetek között közvetít, és egy olyan identitás kidolgozására irányul, amely egyfajta szabadságot, nyitottságot kínál, valamint az egyetlen nemzethez sem tartozás lehetőségeit mutatja meg.13

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ildikó többszörös utazásai Svájc és a Vajdaság között identitást építő szerepet játszanak az életében, és a „ki vagyok én?” kérdés ismétlésével kapcsolódnak össze. Ami fontos, hogy Ildikó nem ad végleges választ, hanem inkább úgy dönt, a „ki vagyok én?” kérdést a „ki lehetek?” kérdéssel fogja helyettesíteni. Erre a folyamatra azonban fokozatosan kerül sor. Először szimbolikus módon kell búcsúznia Ildikónak mind a Vajdaságtól, mind Svájctól, azért, hogy lehetőséget teremtsen egy új, nem terhelt múltban és nem egyetlen nemzetben gyökerező identitás megteremtésére.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ebben a kontextusban az első döntő pillanat Mamika halála 1989-ben, amellyel befejeződik egy bizonyos korszak Ildikó életében:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] 1989 be fog vonulni a személyes történelmembe, biztosan eszembe jut majd később, 1989-re visszaemlékezve a berlini fal leomlása, […] biztosan sok minden eszembe jut majd, ami 1989-ben történt, de az én történelmemben ez az az év lesz, amelyikben meghalt mamika, több mint egy évtizeden át az az év lesz, amelyikben utoljára jártam a szülőföldemen […]14
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A második fontos esemény viszont a balkáni háború kitörése, amelynek követeztében Kocsisék véglegesen elveszítik a kapcsolatot a családjukkal, és rájönnek, hogy nem rendelkeznek a legcsekélyebb hatással sem arra, ami velük történik:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] Bori, aki pár nappal a huszadik születésnapom után azt mondta, el kell temetnünk a tervünket, képtelenség, nem tudunk visszamenni, gyerekkori ábránd, odaadtuk a szívünket, és egy üres kívánság fészkelte bele magát, közismert dolog, tipikus emigráns-sors, spórolni a jövőt szem előtt tartva, és aztán a hazánkban boldogtalannak lenni?, nem!, én, aki Boritól megkérdezem, itt vajon boldog-e, Bori, aki fölnevet, mi keverékek vagyunk, és azok alapvetően boldogabbak, mert egyszerre több világban vannak otthon, bárhol otthon tudják érezni maguk, de sehol sem kell otthon érezniük maguk.15 (kiemelés: MRN)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Bori fenti szavai meglepően pontosan írják le Ildikó és családjának helyzetét. „Keverékek”-ként a Kocsis család sohasem lesz sem teljesen svájci, sem teljesen magyar, és sehol sem lesz képes otthon érezni magát, de ami ennél fontosabb: szabad marad, kívül találja magát a társadalmi kényszereken.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ildikó identitástörekvései abban teljesednek ki, hogy bevándorlóból nomáddá válik. Bevándorlóként örök elidegenedésre volt ítélve a lakóhelyén, az életét megjelölte a szüntelen vágyakozás és nosztalgia, miközben hazájához kapcsolódó múltja bélyeg volt, amely befolyásolta azt, hogyan látta a valóságot. Nomádként (Rosi Braidotti értelmezésében) nincs kötve egy helyhez, helyek „között” található, egy állandó mentális utazásban, nincs honvágya, mert nem egy hazája van, illetve minden hely a hazájává válhat, még ha csak egy pillanatra is:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] nem utazó vagyok, hanem olyasvalaki, aki elmegy és nem tudja, hogy visszajön-e még, és valahányszor, pedáns alapossággal rendet raktam a szobámban, a ruhákat, amiket nem vittem magammal, frissen kimostam, rendesen összehajtogattam vagy beakasztottam a szekrénybe; a tükrömet letakartam, hogy ne lássa a szobámat nélkülem, ne lássa az üres írópultomat […] mindig visszatérés nélküli elutazásra készültem […]16
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A főszereplő átalakulása akkor történik meg, amikor a kávézói incidens után Ildikó úgy dönt, hogy diametrálisan megváltoztatja az életét, feladja munkáját szülei kávéházában, és elmegy otthonról:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] mindent abbahagyni, a tanulmányokat, az orosztanfolyamot, […] elsősorban azonban a munkát itt a Mondialban, eltűnni ebből a községből, lerázni végre a kedves kisasszonyt (köszönöm szépen, viszontlátásra!), […] el akarok tűnni ebből a derékba tört életből, ezekből a hétköznapokból, amelyek során a szolgáltatóipar lesz maga az élet […]17
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Döntését nem értik meg a szülei, akik számára lányuk kiköltözése kudarcot jelent:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] anya és apa, akik majd a sivár lakásomban állnak, huszonöt évvel ezelőtt éltünk így, amikor kijöttünk Svájcba, hogy lehetsz képes? […]18
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Nem véletlenül fekszik Ildikó albérlete az úgynevezett nyugati körúthoz közel, amelyen éjjel-nappal intenzív a forgalom. Az autópálya melletti lakás az ideiglenesség egyértelmű metaforája, hasonlóképpen a függönyök hiányához („Függönyt kéne föltennie, véli a házmesternő, Frau Gründler, mégiscsak túlzás, hogy bebámuljanak a hálószobájába, nem?”19). Hasonló szerepet töltenek be a bontatlan dobozok is, amelyek csodálkozásba ejtik Ildikó apját („(legfeljebb két dobozt pakolok ki hetente, határoztam el)”20). A főszereplő számára új lakóhelye nem jelent otthont, hanem az első megállót éppen elkezdődött életútján.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Nadj Abonji regénye nyelvi tulajdonságai miatt is figyelemre méltó, amelyek közül különösen a nyelv hibrid jellege tűnik ki. Renata Makarska ezt a jelenséget többnyelvűségnek vagy polifóniának is nevezi, amely „más nyelvek és kultúrák elemeinek a szövegbe való átvitelében” nyilvánul meg. Ez „a kulturális transzláció egyik formája, […] amely hangsúlyozza a leírt kultúra másságát vagy idegenségét”, és gyakran kíséri a két-, több- és transzlinguális művek megjelenését.21 Nadj Abonji regénye német nyelven íródott, szövege azonban számos más nyelvből, főként a magyarból, de angolból, szerb-horvátból és a svájci németből is átvett elemeket tartalmaz.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A hibridizáció tipikus formái között Makarska többek között az idézeteket, az idiómák és közmondások fordításait, valamint a kalkokat (tükörfordításokat) említi. Nadj Abonji művében a legnagyobb csoportot a magyar szavak, kifejezések, sőt egész mondatok alkotják, amelyek eredeti formájukban kerültek be a szövegbe. Ezek között vannak olyan szavak, amelyeknek nincs német megfelelőjük (például a magyar étel neve: fasírt22), érzelmileg töltött szavak és felkiáltások (például: Isten, Isten!23), közmondások (például: szerelmet, füstöt, köhögést nem lehet eltitkolni24) és idiomatikus kifejezések (például: esőre áll az idő25). A második csoport magyar idiómák és kalkok fordításaiból áll (például: a meine Augen sind traumlos geblieben26 kifejezés, amely a magyar szemem álom nélkül maradtnak felel meg).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Angol kifejezések találhatók Ildikó és Dalibor párbeszédeiben (például: Your phone number, and Your name please!,27 professional eyes,28 thanks for your help, thanks for your time,29 szerb-horvát kifejezések a Mondial pincérnőinek, Draganának és Gloriának a beszélgetésében (például: zena [nő], dom [ház], rat [háború], ti [te]30), valamint a svájci német nyelvjárásból, többek között Ildikó nyugati kerületi szomszédjának szavaiból (például: Hacktätschli [a svájci fasírt], Wurschtwegge [a tésztába húzott kolbász]31).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A leírt nyelvi hibridizációs technikák tovább hangsúlyozzák Nadj Abonji regényének transzkulturális dimenzióját és a svájci írót egy sorba állítják a német nyelvű könyvkiadói piacon már megalapozott pozícióval rendelkező, kelet- és kelet-közép-európai, nem német származású szerzőkkel. Ebbe a csoportba tartozik többek között Wladimir Kaminer, Dimitré Dinev, Terézia Mora, Zsuzsa Bánk és Ilija Trojanow, valamint Ilma Rakusa, a Rengeteg tenger című kötet szerzője, amelyről a következő alfejezetben lesz szó.
 
1 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 212. „Sie müssen wissen, dass das Fräulein aus dem ungarischen Teil des Balkans stammt, […] Vojvodina, so heisst die Region, und sie war bis vor kurzem eine autonome Provinz, nicht wahr? […] Ihre Muttersprache ist also Ungarisch und nicht Serbokroatisch […] ja, antwortete ich. Dann sind Sie gar nicht vom Balkan? Nicht eigentlich, antwortete ich, aber doch irgendwie, dachte ich. Herr Berger, der seine Stirn abrupt in Falten legte, seine Frau Annelis belehrte, siehst du, ich hab’s doch gesagt, die vom Balkan haben andere Hinterköpfe […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 240–41.
2 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 98. „[…] der homo balcanicus hat die Aufklärung einfach noch nicht durchgemacht […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 108.
3 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 255., „[…] wir müssen es uns zuerst noch erarbeiten […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 290.
4 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 250. „[…] kein Durchgedrehter, Abnormaler, unberechenbarer Freak hat seine eigene Scheisse in die Hand genommen und sie an unsere Klowand geschmiert, sondern ein kultivierter Mensch (ich, die »Scheisse« schreibt kann mir nicht vorstellen, wie die hiesigen Bürgerinnen und Bürger das Wort in den Mund nehmen, aber vielleicht tun sie es, flüstern sich »Scheisse« zu, Jugo und Scheisse, das passt zusammen, die Bürgerinnen und Bürger, die in ihrem kultivierten Leben Wasser lassen, Stuhlgang haben, die Tatsache, dass die Scheisse an der Wand klebt, beweist doch, dass wir, sie, schmutzig sind) […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 283–84.
5 Michał Paweł Urbaniak, „Wiecznie obcy”, Art papier, sz. 2 (218) (2013. január), https://artpapier.com/index.php?page=artykul&wydanie=169&artykul=3598&kat=1.
6 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 6–7. „[…] sehen mit ungläubigen Augen Menschen, die in einem Berg von Müll leben, hat sich nichts verändert, sagt mein Vater, Hütten aus Wellblech, Gummi, zerzauste Kinder, die zwischen Autowracks und Haushaltmüll spielen, als gäbe es nichts Normaleres […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 7.
7 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 7–8. „[…] ich liebe diese Ebene, die sich zu einem trostlosen Strich verdünnt, nichts, das sie einem schenkt […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 8.
8 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 18–19. „[…] waren wir unsäglich erleichtert, wenn wir uns an ganz banalen, alltäglichen Dingen orientieren konnten, dem Spaltblock, der glücklicherweise immer noch an derselben Stelle steht, nämlich beim Schweinestall, in der Nähe des Plumpsklos, Mamika, die sich in der Zwischenzeit keine Kühe angeschafft hat oder Fasane, sondern immer noch mit ihren Schweinen, Hühnern, Gänsen und Enten lebt, dem winzigen Taubenschlag, den wir unverändert auf dem Dachboden vorfinden […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 20.
9 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 243–44. „Ich fahre nach Hause, ich muss, meine Tiere, der Garten, haben Sie gesagt […] und ich habe Sie angeschaut, als verstünde ich Sie nicht […] Sie haben mich in die Arme genommen, am Abend vor Ihrer Abreise […] haben ein Lied gesungen, ich habe Ihre Stimme in meinem Körper gespürt, und alles in mir hat sich geweigert, Sie gehen zu lassen, und erst als der Zug wegfuhr, habe ich begriffen, dass das der wirkliche Abschied war […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 276.
10 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 30. „[…] vergisst die Hochzeitsgesellschaft, weiterzuessen, Suppenlöffel bleiben in der Luft, an Brotbissen wird nicht mehr gekaut, und einen Moment lang kommt es mir so vor, als müssten wir rückwärts wieder raus, damit alles seinen gewohnten Lauf nehmen kann […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 34.
11 Ildikó testvére, akit az eredetiben Nominak hívnak, a magyar fordításban Bori néven szerepel.
12 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 30. „[…] Und wir? wie sehen wir denn aus, als wir vor dem Zelt stehen, vom Brautführer begrüsst werden, das grasgrüne, knöchellange Kleid von Mutter, Nomi, die für die 50er Jahre schwärmt und ein rosarotes Tüllkleid trägt, […] und ich trage einen knielangen, eng anliegenden, weissen Jupe, eine hellblaue Bluse, die die Schultern freilässt (und wenn ich nicht wüsste, dass ihr es seid, hätte ich euch nicht erkannt, sagte Mamika […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 33.
13 Trepte, „W poszukiwaniu innej rzeczywistości”, 81–96.
14 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 150. „[…] und 1989 wird in meine persönliche Geschichte eingehen, sicher werde ich später, wenn ich mich an 1989 erinnere, an den Mauerfall denken, […] sicher werde ich an vieles denken, das 1989 geschah, aber in meiner Geschichte wird in diesem Jahr Mamika gestorben sein, ich werde für mehr als ein Jahrzehnt das letzte Mal in meiner Heimat gewesen sein […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 167.
15 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 143. „[…] Nomi, die mir ein paar Tage nach meinem zwanzigsten Geburtstag gesagt hat, dass wir unseren Plan beerdigen müssten, es ginge nicht, wir könnten nicht zurück, das sei ein Kindertraum, wir hätten unser Herz hergegeben, und darin habe sich ein hohler Wunsch eingenistet, es sei doch bekannt, das typische Emigrantenschicksal, für die Zukunft sparen und dann in der alten Heimat unglücklich sein? nein!, ich, die Nomi gefragt hat, ob sie hier glücklich sei, Nomi, die gelacht hat, wir sind Mischwesen und die seien tendenziell glücklicher, deshalb, weil sie in mehreren Welten zu Hause seien, sich wo auch immer zu Hause fühlten, sich aber nirgendwo zu Hause fühlen müssten […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 159–60.
16 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 123–24. „Ich bin keine Reisende, sondern eine, die weggeht und nicht weiss, ob sie jemals zurückkommt, und jedes Mal, wenn ich weggefahren bin, habe ich mein Zimmer peinlich genau aufgeräumt, habe meine Kleider, die ich nicht mitgenommen habe, frisch gewaschen, ordentlich zusammengelegt oder im Schrank aufgehängt; meinen Spiegel habe ich abgedeckt, damit er das Zimmer ohne mich nicht sieht, mein leeres Schreibpult […] ich habe mich immer auf eine Abreise ohne Rückkehr vorbereitet […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 138.
17 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 258. „[…] mit allem aufhören, mit dem Studium, meinem Russischkurs […] vor allem aber aufhören mit der Arbeit hier, im Mondial, verschwinden aus dieser Gemeinde, das nette Fräulein endlich abschütteln (vielen Dank und auf Wiedersehen!), […] will verschwinden aus diesem halbierten Leben, diesem Alltag, in dem der Dienstleistungsbetrieb zum Schicksal wird […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 294–95.
18 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 259. „[…] Mutter und Vater, die in meiner kargen Wohnung stehen werden, so haben wir gelebt vor fünfundzwanzig Jahren, als wir in die Schweiz gekommen sind, wie kannst du nur? […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 294. „Sie sollten sich Vorhänge zutun, meint die Hausmeisterin, Frau Gründler, das ist doch eine Zumutung, wenn da einem ins Schlafzimmer gaffen, nein? […]”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 303.
19 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 267.
20 Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, 275. „(höchstens zwei Schachteln pro Woche auszupacken, das habe ich mir vorgenommen)”: Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 312.
21 Renata Makarska, „Między Polską a Niemcami, między językami. Skrzyposzek, Niewrzęda, Muszer”, in Między językami, kulturami, literaturami: polska literatura (e)migracyjna w Berlinie i Sztokholmie po roku 1981, szerk. Ewa Teodorowicz-Hellman és Janina Gesche, közrem. Marion Brandt, Stockholm Slavic Papers 22 (Stockholm: Stockholms universitet, Slaviska institutionen, 2013), 330.
22 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 35.
23 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 46.
24 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 203.
25 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 213.
26 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 52.
27 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 181.
28 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 182.
29 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 183.
30 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 219.
31 Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, 270.
chevron_left
chevron_right
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next
A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:
    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave