„A 60-as években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma” – énekelte Cseh Tamás Bereményi Géza remek szövegét a Szakkollégiumban többször is. Bár 1968-ban a szégyenteljes magyar katonai részvétel a „prágai tavasz” letörésében gyalázatos volt, és védhetetlen, és bár alig tíz évvel voltunk az 1956-os forradalom véres megtorlásai után, érezhető volt valami lazulás Magyarországon: néhány évig kicsivel enyhébb szelek fújtak a politikában, a gazdaságpolitikában és az egyetemen is. „A 60-as években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ” – folytatta Bereményi, jól elkapva azt az életérzést, ami (legalábbis az 1972–73-as „alámerülésig”) egyfajta fellélegzést jelenthetett. Ez volt az egyetemi reformok időszaka, amikor az akkori rektor, Szabó Kálmán felkarolhatta a Szakkollégium létrehozásának gondolatát, és segíthetett annak létrejöttében. Az új intézmény persze csak kontrolláltan, akkor még egyetemi gyámság (előbb az oktatási rektorhelyettes, majd az egyetemi Kollégiumi Tanács felügyelete) alatt működhetett. Folyamatos volt a húzd meg-ereszd meg, amelynek során azonban a Szakkollégium autonómiája mindig szélesedett egy keveset – dacára a hol erősebb, hol gyengébb egyetemi, politikai és rendőrségi kontrollnak (titkosszolgálati megfigyeléseknek, párttitkári dörgedelmeknek, egyetemi rektori cenzúraakcióknak). Egy hierarchikus kontrollra épülő társadalomban (és az ennek minden szempontból részét képező egyetemen) minden, ami horizontális, az már gyülekezés, demonstráció, veszély a rendre és a hatalomfenntartásra. Ezért aztán az egyetemen is meglevő sztálinista figurák szemében a Rajk puszta léte szálka volt. A pragmatikusabbak inkább a „csak semmi feltűnősködés” attitűdjével viszonyultak a Szakkollégiumhoz. Szerencsére azonban mindig voltak a Szakkollégiumnak igazi barátai is az egyetemi vezetésekben.