A kollégiumnak létrehozása pillanatától egyik legfontosabb identitásképző eleme, tulajdonképpeni létoka volt a társadalmi mobilitás előmozdításának szándéka. A célok között intézményesen rögzítetten is ott szerepelt az, hogy „munkás-paraszt” származású (később: „hátrányos helyzetű”) hallgatók számára teremtsen utat az egyetemi lehetőségeken túlmutató képzésre. A társadalmi mobilitás gondolata tehát azt fejezte ki, hogy – amennyire lehet – segíteni kell a rosszabb adottságú családokból érkező hallgatóknak abban, hogy teljes értékű diplomát kapjanak, továbbá a családi hátrányokat le tudják küzdeni a későbbi munkaerőpiaci karrierjük során. Ez azonban nem egyszerűen azt a célt szolgálta, hogy a hallgatóknak – egyfajta korrepetáló intézményként – segítsen a tudásbéli hátrányok leküzdésében, hanem sokkal inkább egy tehetséggondozási missziót is megfogalmazott amellett, hogy mindenkor releváns értelmiségi szerepmodellek kidolgozását segítette elő. A „hátrányos helyzet” időközben jelentésváltozásokon ment át. Előbb a személyes anyagi-kulturális helyzetre utalt, majd a zárt szellemi közegből való kiszabadulás, a nyitott, kíváncsi, előítélet-mentes gondolkodás irányába elmozdulás is fontos lett (így lehetett hátrányos helyzetűnek minősíteni akár egy káderszármazású gyereket is). Később a mobilitás kollégiumon belüli lelassulásával egyre többször merült fel a nagy társadalmi mobilitási folyamatok megismerésének igénye, majd pedig az azokkal kapcsolatos aktív cselekvés igénye is. Akkor ugyanis, amikor – például a rendszerváltást követően szinte azonnal – lelassult az egyetemre kerülő elsőévesek között a hátrányos helyzetű gyerekek beáramlása, egy ideig elégségesnek látszott fokozni az erőfeszítéseket, hogy felfedezzék a hátrányos helyzetűeket az egyébként expandáló egyetemi beiskolázás körülményei között. Magyarul: az egyetemre korábban bekerülő évi 500-600 elsőéves között viszonylag egyszerűbb volt megtalálni azt a 40-50 Rajkba felvételizőt, akikből kikerülhetett a mindenkor felvett kéttucatnyi szakkollégista. Később ugyan jelentősen (hatszorosára) megnőtt az egyetemre felvettek száma, közöttük még mindig nagyobb eséllyel lehetett tehetséges hátrányos helyzetűeket találni. Aztán az egyetemre bekerülők között már annyira romlottak a társadalmi mobilitási mutatók, hogy a szakkollégisták figyelme arra irányult, hogy miképpen lehetne magára az egyetemre (pontosabban: általában a felsőoktatásba) bekerülést aktívan támogatni. Ebből jött létre az egyik legnagyszerűbb intézményi innováció, a Szabó Kálmán Tehetségprogram (SZKTP), amelyben a szakkollégisták – esetenként rendkívül innovatív módszerekkel – aktívan igyekeznek előmozdítani a társadalmi mobilitást a hátrányos helyzetű középiskolások elérését, felvételire való felkészítését és egyetemen belüli érvényesülését. Ezzel párhuzamosan a Rajkon belül is kialakítottak a rajkosok egy szociális alapon támogató eljárásrendet, amiben lényegében a jobb helyzetű hallgatók magasabb „kolidíj” fizetését vállalják azért, hogy a hátrányosabb helyzetűeket kedvezménnyel tudja támogatni a kollégium.