A hatalommegosztás és a fékek és ellensúlyok gondolatkörét Montesquieu óta leginkább az országos politika szintjén értelmezzük, de tapasztalatunk szerint ez kisebb közösségek szintjén is fontos. Persze egy kis csapatnál még csinálhat mindent a közös fórum, de minél komplexebb, nagyobb egy szervezet, annál inkább szükség van operatív döntéshozókra, tisztségviselőkre és specializált feladatkörökre. Ez nem a demokrácia csorbítása, jó esetben annak kiterjesztése.

 

A demokrácia fundamentálisan és definíciószerűen erősen folyamatszemléletű: azzal foglalkozik, hogyan születnek a döntések, kevésbé azzal, hogy mik is azok. (Még akkor is, ha korábban számos érvet és példát hoztunk arra, hogy a demokrácia eredménye is csábító.) Tipikus csapda, hogy a jó szándékú, a közösségért elkötelezett szereplők előrerohannak (hisz a többségnél nagyobb a tenni akarásuk, sokszor épp a befektetett munkájuk révén több ismerettel, információval rendelkeznek). A demokratikus jóváhagyás megszerzése nyűggé, technikai kérdéssé válik a szemükben. Különösen veszélyes ez, ha egyébként épp jól mennek a dolgok, sikeres a szervezet. Ilyenkor a nem bevont, informálatlanabb tagok – még ha rossz szájízzel is – úgymond a „közösség érdekében” elfogadják a helyzetet. Ez azonban mély és tartós sebeket ejthet egy közösség demokratikus kultúráján. Az újak számára már ez a minta, különösen, amint említettük, amikor épp sikerek kötődnek ehhez a felálláshoz. Viszont a közösség már középtávon érdektelenné válik; a „szolgáltatásfogyasztó” szemlélet, nem pedig a felelősségben részt vevő döntéshozó attitűd erősödik meg („hát csináljátok csak, ha majd elrontjátok, maximum leváltunk titeket…”). Így a közügyek szakértői ügyekké válnak. (Látható, hogy szükségtelen bármiféle rossz szándék vagy hataloméhség feltételezése ebben a folyamatban.)

 

Persze más szervezeteknél, szakkollégiumokban más-más a felállás – az igazgató sokszor a fenntartó (egyház, egyetem) képviselője. Az alumni szerepét máshol valamilyen szakmai grémium, felnőtt tanácsadó testület tölti be. Az alapítók (nálunk az elnök) helyett pedig általában a végzettek aktív csoportja is szerepelhet.

 

 

Ebben a viszonyban is a diáktag, a DB titkár az elsődleges szereplő, annak ellenére, hogy a pénzszerzésre, anyagi erőforrásokra jogilag és ténylegesen is kevés ráhatása van. Mégis itt az elsődleges erőforrás a közösséghez való hozzáférés, ami viszont leginkább hozzá kötődik. Az egyes szereplők hatáskörei viszonylag tisztán definiáltak, de a gyakorlatban folyamatos egyeztetés, egymásrautaltság dominál. A Rajk-modellt borítaná fel, ha bármely szereplő önjáróvá válna (itt inkább hipotetikus példaként sorolom fel a következőket, bár némelyik a szakkollégiumi mozgalomban sajnos a valóságban is megtörtént):

 

Eggyel beljebbi szinten is érvényesül a hatalommegosztás:

 

Ebben a sokszögben az igazgató és az elnök mozgó pontokként, inkább közvetítő szerepet játszanak.