A „pangás évei” megnevezést a nagypolitikában Brezsnyev uralmához kötik, lehet vitázni elejéről-végéről, de a hetvenes évek második fele mindenképp az időszak derekához számítható. Az új mechanizmus logikájának visszaszorítása, az első olajválságból levezethető megszorítások, a kétségbeesett kísérletek az életszínvonal-növekedés hitelfelvételekkel megtámogatott fenntartására és a szegénység érezhető növekedése olyan közeget teremtett, amely az egyetemi ifjúság kezdeményezőkészségét is megnyirbálta. A piacosított szocializmust ígérő magyar, cseh, lengyel kísérletek kudarca után új történelmi korszakként, új célállapotként kúszott be életünkbe a „fejlett szocializmus” sivár üressége, a maga kifacsart logikájú jellemzőivel.

 

 

Eközben egyre érett a szemléleti fordulat a kollégiumban. A nyolcvanas évek fordulóján a közhangulat általános alakulásán túl több olyan konkrét benyomás érte a kollégiumot, amelyek hatására a diákság időben és mértékben fokozatosan elvesztette a szocialista rendszer reformálhatóságába vetett bizalmat, és a radikális változások irányába fordult. Két különösen jelentős hatást kell kiemelni. Egyrészt megjelentek a kollégiumban a szamizdatok – nem mindenki olvasta őket, de elegendően ahhoz, hogy hatásuk legyen. Másrészt elkezdődtek a Kornai János műveiről szóló kurzusok, s mindenekelőtt A hiány című könyv feldolgozása, mely feketén-fehéren rámutatott, hogy a társadalmi tulajdonra és az egypárti politikai modellre alapozott kelet-európai rendszerek hosszú távon életképtelenek.

 

 

 

Az eseménysorozat csúcspontját az 1980 novemberében rendezett Bibó István-emlékest jelentette. Mi voltunk az elsők Bibó halála után, akik nyilvános megemlékezést tartottak. Ez az est a vártnál is sokkal idegesebb reakciókat váltott ki a politikában. Emlékezetes körülmények között zajlott le, Litván György és Petri György fellépésével, az érdeklődők nemhogy a terembe, az épületbe sem fértek be – az eseménynek természetesen elképesztő hatása volt a rajkosokra.

 

 

A kollégium – egy ilyen markáns folyamatban természetesen – nem volt egységes a politikai és közéleti fejlemények megítélésében. Több törésvonal is kialakult a hetvenes évek végére, ezek éles belső vitákhoz vezettek, amelyek nehezen kezelhető személyes ellentéteket is eredményeztek (ez egyedi volt a kollégium történetében). Három fő síkon folytak a viták, egymással összekeveredve: a szakmai munkát hangsúlyozók szemben a közéletiekkel, a politikailag radikálisok szemben a visszafogottakkal és a népi-urbánus dichotómia mentén. Két nagyon markáns következmény adódott: egyrészt kivált a kollégiumból a marxista filozófiával foglalkozó szekció: ők számos külső szimpatizánssal összefogva 1981 elején megalakították a ma is működő Társadalomelméleti Kollégiumot, a TEK-et. Ez valójában egy békés válás volt. Nagyobb jelentősége volt annak a konfliktusnak, hogy a követendő politikai magatartást illetően kétfelé vált a kollégium közössége: egy kisebbség, amely azonban erős tagokból állt, radikális álláspontot képviselt, nyílt kiállást akart a rendszer megváltoztatása érdekében, szoros és nyilvánvaló kapcsolatot az akkor formálódó ellenzéki csoportokkal, mindenekelőtt az aktivizálódó demokratikus ellenzékkel. A kollégisták másik csoportja visszafogottságot, az addigi kritikus, de nem provokatív irányvonal folytatását támogatta. Az egész kollégiumtörténet legmélyebb személyes és szervezeti ellentétei jöttek itt létre. Visszatekintve jól látható, hogy a kollégium demokratikus folyamatai hogyan teremtettek viták és szavazások sorozatán keresztül mozgásformát az erősödő, de kompromisszumokon keresztül érvényesülő ellenzékiségnek, amely aztán a nyolcvanas évek első felét meghatározta, s elvezetett az évtized második felének aktív politizálásához.