A klinikai megközelítés jelentős ideig nem egy különálló, egységes módszertant jelentett, hanem egy olyan folyamatot, amely során az adott profilt megalkotó pszichológus vagy pszichiáter saját klinikai praxisában szerzett tapasztalatára hagyatkozott, és ezen ismereteit igyekezett átültetni ismeretlen elkövető(k) utáni nyomozásokban adott tanácsaiba (Copson, 1997). Ennek a megközelítésnek az a feltételezés az alapja, hogy az elkövető viselkedését befolyásolja az a mentális zavar, amelyben szenved. Ha ez igaz, akkor a nyomozati anyagból, pontosabban az ebből rekonstruálható viselkedési jellemzőkből vissza lehet következtetni a mentális zavarra. Mivel a mentális zavarok szerepelnek az orvosi nyilvántartásokban, ezzel elvileg nagyon leszűkíthető lenne a gyanúsítotti kör, de a személyiségi jogok védelme ezt az utat többnyire járhatatlanná teszi. A rendőrségi nyilvántartások azonban hozzáférhetők a rendőrség számára, ezért bűnismétlés esetén az elkövető fellelése felgyorsul. Ennél fontosabb azonban az elkövető jövőbeni viselkedésének prognosztizálása. Ez a klinikai megközelítés alapkoncepciójából következik, mégpedig abból, hogy az egyes viselkedési zavarokhoz bizonyos viselkedési jellemzők társulnak. Ha a nyomokból felderíthető a mentális zavar, ennek alapján már az elkövető jövőbeni viselkedése is megjósolható. A pszichiáterek bevonása a profilalkotásba hasznosnak bizonyulhat, tapasztalataikat a viselkedéstudományban és a pszichopatológiában remekül tudják kamatoztatni arra, hogy bűncselekmények helyszínéből származó információk alapján következtetéseket vonjanak le az ismeretlen elkövető pszichológiai jellemzőire. Ebből kifolyólag a klinikai szakpszichológusok és a pszichiáterek alkalmazása profilalkotási célokra rendkívül népszerűnek minősült számos országban (Copson, 1995). Felmerül azonban egy probléma: nincs tudomásunk olyan kutatásról, amely a pszichiáterek profilalkotásban való hatékonyságát összehasonlította volna más módszerek hatékonyságával. Ezen túlmenően arról sincs információ, hogy egyéni tapasztalataik mellett milyen mértékben használják fel a területen végzett empirikus kutatások eredményeit. A kutatások nélküli, kizárólag egyéni tapasztalatra épülő klinikai profilalkotás veszélyeket rejt magában az objektivitást és tudományos megbízhatóságot illetően, amelyre több tanulmány is felhívta a figyelmet (Rainbow–Gregory, 2009; Garb–Boyle, 2003, 17–38).