Amint arról már volt szó korábban, az egyik középiskolai szlovák barátom és évfolyamtársam kérte, hogy menjek tanulni vele a Német Demokratikus Köztársaságba, de miután kiderült, hogy Magyarország is rajta van a nemzetközi diákcsereprogramok listáján, óriási esélyt láttam megnyílni magam előtt: hogy Magyarországon tanuljak először életemben magyarul. Jelentkeztem és felvettek a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára A világ hirtelen megnyitotta kapuit előttem, hiszen Magyarország volt a legvidámabb barakk a volt szocialista országok között, sokkal szabadabbnak éreztem magam, mint odaát Csehszlovákiában. Később megértettem, hogy a kádári „gulyáskommunizmus” egyik szemfényvesztése éppen a jólét mesterséges látszatának fenntartásán alapult, amit nagy részben hitelek felvételével és bizonyos nyugati fogyasztási cikkek behozatalával sikerült elérniük a magyar kommunista stratégáknak. Ez az illúzió olyan erős volt, hogy sokan ma is visszasírják azokat az éveket, és a szocializmussal kapcsolják össze. Nehéz volt két lábbal a földön maradnom, és újból és újból leszállnom a fellegekből, talán ha nem lett volna a nejem, akkor fedél nélküli koldusként az egyik budapesti híd alatt végeztem volna, ahogyan ezt ő szokta mondogatni…

Az első mámoros budapesti évek után nagyon hamar rájöttem – vagy eleinte inkább ráéreztem –, hogy szeretek kreatív lenni, hogy szeretek tanulni, de nem csak azt vagy nem mindig azt, amit mások szerint kell. A Műszaki Egyetemen is úgy éreztem, hogy valahogy épp a kreativitást akarják kiölni belőlem, pedig csak szigorú, következetes mérnöki tudást és felelősséget próbáltak belénk nevelni. Ez volt az én katonáskodásom. Rájöttem és bizonyosságot nyert az a tény, hogy nemcsak szeretek kutatni, de nagyon sok jó ötletem van, néha talán túl sok is, ahogyan azt kiváló mentorom, Dr. Kuszmann János szokta mondani. „Pomaly, pomaly” (magyarul: lassan, lassan), intett szlovákul, lévén ő is felvidéki származású. „Először fejezz be egy ötletet, és aztán kezdj bele egy újba” – tette hozzá. Szerencsés voltam, hogy jó mentorom volt János személyében, nemcsak szakmailag, emberileg is. Azt tanította nekem, hogy sohase hagyjam abba a tanulást – a manapság oly divatos tudás alapú társadalom szlogenjével szemben, ami társadalmilag egyáltalán nem támogatott a mai társadalomban, sőt sokszor kigúnyolt és lenézett magatartás a félművelt és hirtelen meggazdagodott vagy befutott „önjelölt zsenik” részéről. Emlékszem, hogy az egyik havi tudományos délutánunkon nekem a kvantumkémia könyvből kellett felkészülnöm és elmagyaráznom a többieknek, hogy miről is szól, és mit tanít. Kuszmann János magasra tette a lécet és köszönet neki érte.

Miután megvédtem az egyetemi doktori címemet, mintegy négy és fél év után, hogy elkezdtem kutatni, készen álltam Magyarország elhagyására. Úgy éreztem: ahhoz, hogy igazi kutató legyek, el kell mennem valamelyik híres kutatási központba, valamelyik neves professzorhoz. Hajtott az óriási becsvágy, hogy híres legyek, hogy valami egyedit találjak fel. Láttam, hogy a kutató társaim a szénhidrát-kémiai miliőből anyagi és szakmai megbecsülést is csak akkor szereztek igazán, ha kint jártak már valamelyik neves „nyugati” kutatási központban vagy egyetemen. Az első konfliktusom tanító mesteremmel is ebből származott, mivel még korainak tartotta a külföldi utat, de végül is beleegyezett, és bár magam leveleztem le, három kérvényt küldve el, adott támogató referencialevelet, ami nélkül nem mentem volna sokra a referenciákra épülő tudományos világban. Öt évet töltöttem el kutatással az Egyesült Államokban és Kanadában, West Lafayette-ben, Indianában a Purdue, Torontóban a University of Toronto egyetemen, majd Washington mellett Bethesdában, az NIH-ben (National Institutes of Health, magyarul: Nemzeti Egészségügyi Intézet). 1997-ben aztán hazajöttünk, immár négyen. Mielőtt visszatértem volna Magyarországra, megírtam a PhD-tézisemet angolul (összefoglalva mintegy tízévnyi eredményeimet), mivel a tudományok kandidátusa titulus már nem létezett az új tudományos fokozatok rendszerében, amely közben áttért a szovjet típusú rendszerről a nyugati világban alkalmazottra. Odahaza a feleségem lefordíttatta, beköttette, és a védés kérelmével beadta a dolgozatot a Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára, ahol 1997 decemberében meg is védtem. 2000-ben befejeztem a második évet az angol nyelvű oktatásra épülő Open Business School (Számalk) szervezésében, és szereztem egy úgynevezett „Diploma in Management Studies” (DMS) diplomát, az ötödik felsőfokú diplomámat, ha a két doktori fokozatot is ideszámítom. 2000-ben egy másik dolog is történt velem, magyarországi üzleti vezetője lettem egy multinacionális cég itteni kereskedelmi leányvállalatának, amely röntgenfilmekkel, vegyszerekkel, előhívó berendezésekkel és további, részben digitális képfeldolgozást lehetővé tevő megoldásokkal rendelkezett és kereskedett. Akkor már világos volt számomra, hogy ami igazán boldoggá tesz és érdekel – nemcsak a tudományos világban, de az üzletiben is –, az a tanulás, az innováció és a kreativitás. Mintegy tudat alatt éreztem ezt, de nem tudtam, hogy miért. Később, amikor elolvastam Csíkszentmihályi könyveit [6, 12], értettem meg, hogy miért. Ő a következőket írja a folyamról („Flow”) és a fejlődésről: „Amint láthatjuk, a folyamban sokkal jobban érezzük magunkat, ez egy olyan állapot, melyben a test és tudat tökéletes harmóniában vannak egymással. Ez egy állapot, melyben a kihívások és a tudás abszolút egyensúlyban vannak. Amennyiben a kihívások jóval meghaladják a tudásunk szintjét, akkor félünk, stresszben éljük meg a helyzetet. Ugyanakkor, ha a tudásunk jóval meghaladja a kihívásokhoz szükséges szintet, akkor unatkozunk, szellemileg lassan leépülünk.” Tehát – ezt már én teszem hozzá – a cégek menedzsmentjeinek igyekezniük kell újabb és újabb kihívások elé állítani a dolgozóikat, és segíteniük kell a tudásuk és készségeik fejlesztését, így folyamatos elégedettséget és érdeklődést lehet fenntartani. A „folyam” (angolul „flow”) az, amikor élvezed azt, amit csinálsz, és megfeledkezel az időről és a világról, teljesen feloldódsz a munkádban. Úgy érzed, hogy valami újat hozol létre, legyen az egyszerű vagy komplex dolog.

Mivel az analóg világ erőteljesen a digitális irányba fejlődött, ez erősen rányomta bélyegét a cégünk nyugat-európai és észak-amerikai szervezeteire is, ahol elkezdtek felvenni embereket speciális tudással nagyon speciális feladatokra, olyanokra, mint projektmenedzsment, konzultáció, digitális és IT-applikációk ismerete, termékmenedzsment, integráció stb. Létrehoztak külön szervezeti egységeket, termékfelelősöket ezekre az új irányzatokra. Csak idő kérdése volt, hogy az új technológiák és az általuk támasztott új tudásigény mikor „gyűrűzik be” mihozzánk is. A magyar szervezet vezetőjeként arra az elhatározásra jutottam, hogy nekünk nem lesz anyagi lehetőségünk felvenni három-négy embert a speciális új típusú feladatokra, anélkül, hogy meg ne dupláznánk a forgalmunkat: nekünk ezt másképp kell megoldanunk. Először is: világos volt, hogy növelni kell a forgalmunkat, és csak megfelelő tudással rendelkező embereket szabad felvenni, illetve a meglévőket tovább kell képezni, képessé kell tenni őket jóval komplexebb problémák megoldására. Úgy döntöttem, hogy sikerünket néhány kulcsemberre fogom alapozni, beleértve magamat is. Ezzel egy olyan tanuló-fejlődő szervezetet hoztam létre, amelyben a dolgozók többféle feladat ellátására is képesek voltak. Voltak olyan feladatok, amelyeket már nem akartam, hogy az újak lássanak el, ilyen volt az analóg röntgenfilmek üzletága. Ezt egy nyugdíj előtti dolgozóra és magamra bíztam „back-office” (háttérirodai) támogatással, és az újonnan jövőktől a digitális és IT-eladás, támogatás megoldását vártam, még akkor is, amikor a bevételek és a profit döntő része az analóg üzletből (a film- és vegyszereladásból) származott. A dolgozók konzultációs, eladást és kivitelezést támogató feladatokat is elláttak, marketing- és üzletfejlesztési feladatokat, szerviz- és projektmenedzsment-feladatokat, különböző kombinációkban. Erre én a „többoldalú ember” vagy angolul „combo man” (kombinált tudású ember) elnevezést alkalmaztam, és az évek során teljesen átalakítottam a meglévő szervezetet. Viszont rengeteg kérdés is felmerült, az emberek a többletfeladatért több bért kértek, még akkor is, ha a változások az ő érdeküket is szolgálták, így növekednünk kellett mind a forgalom, mind a profit oldalán, hogy fedezhessük a növekedett igényeket, és új embereket vehessünk fel. Szóval egy állandóan tanuló és fejlődő szervezetté váltunk, és alighanem én voltam az, aki a legtöbbet vállalta magára. Sokszor üzletfejlesztéssel, konzultációval, kereskedelemmel, marketinggel, humánerőforrás-menedzsmenttel, üzletvezetéssel is foglalkoztam, néha elhanyagolva egyiket a másik rovására. Ám hiába erősödtünk meg, ha egy kulcsember távozott volna, akkor azt nem lett volna könnyű helyettesíteni. Ezért alternatív párhuzamokat hoztam létre, biztosítva a hosszú távú stabilitást. Azt hiszem, elmondhatom, hogy szinte sohasem unatkoztam a 10 év alatt, amit a leírt multinacionális szervezetben töltöttem, és remélem, ezt elmondhatják a munkatársaim is. A légkör nyílt volt és kreatív, és éppen ezt akartam, még akkor is, ha kisebb-nagyobb konfliktusok mindig akadtak. Ez szöges ellentétben állt a központi vállalatunknál tapasztalt légkörrel, mivel az analóg üzlet világszinten állandóan csökkent, és a digitális és az IT nem növekedett kellőképpen, sőt, lassan felemésztette a régi üzletágak hasznát, tehát mínuszt termelt (főleg az IT–üzletág). Így állandó konfliktusban voltak egymással a régi és az új világot képviselő emberek, míg a vállalat elnöksége is inkább a régi világhoz kötődött. Hál’ Istennek mi messze voltunk a központtól, valahol a periférián, így sikerülhetett saját birodalmat építenünk, még ha tudtuk is, hogy ez sajnos (vagy szerencsére) nem marad így örökké. Kivétel nélkül mindenkit támogattam abban, hogy továbbtanuljon a munkánkhoz köthető területeken, de néha még akkor is, ha az nem kapcsolódott szorosan a feladatainkhoz. Így egy olyan magyar szervezetté váltunk 2010-re, ahol a 15 ott dolgozónak összesen 22 felsőfokú diplomája volt, és képesek voltunk összesen 8 különböző nyelven kommunikálni. Forgalmunk a 2007–2009-es években 10-12 millió euró körül lehetett az exportországokét is beleszámítva. Nagyon sok kiváló munkatársam volt az évek során, akiket próbáltam ösztökélni újabb kihívásokkal, és remélem, egy nap megértik, hogy ez miért fontos a pénz mellett… Sohasem hagytam abba a tanulást, és most már bizton tudom, hogy ez így is marad, természetesen ameddig képes leszek rá. Nagyon fontos lett számomra, hogy tanuljak, de még fontosabb volt megtanulni, hogy hogyan tanuljak, hogyan koncentráljak egy feladatra és zárjam ki a zavaró világot, és hogy hogyan rendszerezzem az információt, főleg a releváns infókat. Az emberek többsége helytelenül azt hiszi, hogy a pénz az, ami fontos, de a pénz és a jólét lehet konzekvenciája is annak, ha valamit jól csinálunk, tökélyre fejlesztünk, és ez így boldoggá tesz bennünket. Boldoggá tesz bennünket a tudat, hogy létrehoztunk valamit, ami fennmarad. Még ha nem is örökké, de legalább az utánunk jövő generációk számára, legyen az a gyerekek felnevelése, egy könyv megírása vagy egy sikeres vállalkozás felépítése stb. Tom Peters a következőket írja a „Liberation Management” [13] c. könyvében: „Legfőképp emlékezz arra, hogy a tanulás az egyedüli belépő a sikerek világába, és a tanulás nem fejeződik be az utolsó diplomával, amit a kezedbe veszel. Az életen keresztül tartó tanulói státusz szükséges, alap definíció szerint, a tanuló társadalomban. Ez nem egy szülői intelem a könyvek kézbevételére, ez inkább egy fohász a lelkedért. Ez egy tanács, hogy mikor eléred a tizenöt éves kort, hagyd abba a nevetést a könyvmolyokon az osztályodban – egy napon, meglásd, nekik fogsz dolgozni.” A nem materiális javak (angolul: intangible assets) fontossága megnőtt a materiális javakkal szemben (angolul: tangible assets) az elmúlt években, és egyre inkább a tudás, a technológiai ismeret (know-how), az üzleti modell, a folyamatismeret, a megfelelő ember stb. az, ami számít (lásd a következő oldalt).

A tudás a vállalkozáson belüli értelem, hozzáértés és megértés halmaza, amely segíti a döntések meghozatalát, vagy megszabja a cselekedet irányát: mi a fontos a vállalkozás túléléséhez, továbbfejlődéséhez. Az „információval” ellentétben a tudást az határozza meg, hogy mennyire használjuk, és hogy hogyan járul hozzá a munkánkhoz. Kapcsolatban kell állnia az alapokkal, amelyekre támaszkodva a vállalkozás értéket hoz létre, különösen, ha egyedi technológiát vagy készséget. Az új gazdasági rendben, a termékek és szolgáltatások tudásösszetevője nagymértékben megnőtt, és domináns részét képezi a fogyasztói értéknek és megelégedésnek. A tudás irányába tett elmozdulás – ami az érték elsőrendű forrásává vált – eredményeként azok válnak vezető és meghatározó vállalkozásokká, amelyek a leghatékonyabban menedzselik a tudásbázisukat (amelyek a konkurenciájuknál gyorsabban hozzák létre, fejlesztik és kombinálják a tudást új termékekké és szolgáltatásokká).

Itt és most szeretném összehasonlítani az Amerikai Egyesült Államok és a közép-kelet-európai szabadalmi és szellemi (intellektuális) tulajdon rendszerét. Reménytelenül nehéz, vagy akár lehetetlen üzleti modellt szabadalmaztatni Közép- és Kelet-Európában, míg azt megteheted az Egyesült Államokban. Miért nem akar Közép- és Kelet-Európa felzárkózni a fejlett nyugati világhoz? Lehet, hogy itt volna az ideje némi változásnak, egy valódi szellemi forradalomnak: a régió társadalmainak a tudásfejlesztésen alapuló rendszert kellene támogatniuk. Azok, akik befektetnek gyermekeik (megfelelő tanulmányi szint esetében) jövőjébe és saját tudásukba (diploma, készségmegszerzést igazoló céhlevél stb.), pozitívan diszkriminálódnának, vagyis adójóváírásban részesülnének. Újabb eretnek gondolat? Ha tanulásról beszélünk, mindenképpen meg kell említenünk a Google, Amazon, YouTube, Wikipédia és Facebook jelentette szindrómát. Szinte bármit megtalálhatsz a világhálón, feltéve, ha jó keresőt alkalmazol. De ne feledd, a neheze csak utána kezdődik, az így megszerzett információt rendszerezni kell, ki kell értékelni, és a legfontosabb, hogy megfelelő következtetéseket kell tudnunk levonni belőle. Csak annyi időt tölts az interneten, amennyi szükséges! Jól vésd az eszedbe, hogy az csak egy eszköz (még ha a legjobb is) a végső célod eléréséhez, hogy tanulj, de el kell olvasnod a könyveket, cikkeket, tanulmányokat – összefüggéseket teremtve az elmélet és valóság között. Csíkszentmihályi a „Folyam” [14] című könyvében valami hasonlót ír: „Sokan abbahagyják a tanulást az általános és középiskola után, és néhányan még korábban, mivel rossz emlékeik vannak arról, hogy állandó stressz és nyomás alatt voltak, azzal hogy mások mindig megmondták, hogy mit tanuljanak. Ugyanakkor, azok, akik mit sem törődnek az absztrakt tudásukkal (gondolkodás, képzelőerő), sohasem lesznek szabadok. A gondolkodásukat mindig befolyásolják majd a szomszédok, média, újságok, hirdetések, és feltétel nélküli fogyasztói lesznek annak, amit az önjelölt ’szakértők’ mondanak nekik. Elvesztik minden mérlegelési készségüket. Jó lenne, ha a szükséges alap tanulmányok után (a felnőttkorig), egy belső motivációjú tanulás kezdődne el. Ebben az esetben a tanulás célja már nem egy diploma, hanem a környező világ megértése, az életünk értelmének megértése, az hogy mitől vagyunk boldogok, és hogy hogyan hozhatunk létre tartós értékeket.” Egyetértve Csíkszentmihályival, csak annyit tennék hozzá, hogy ez nem (vagy nem csak) pénzről szól, ez a lelkünket érinti. Arról, hogy jól érezzük magunkat, hogy megértsük, mi tesz boldoggá bennünket, és mi teszi boldoggá a szeretteinket.

Szóval, építs alternatív tudást és készségeket magáért az örömért, hogy valami olyat építesz, ami a tiéd, ami belőled és általad jött létre. Amit te hagysz az utókorra, és ne feledd, ez lehet akár egy egészséges család, gyerekek, akiket olyan készségekkel ruházol fel, amelyek majd sikeressé és boldoggá teszik őket – építs pilléreket, amelyek megtartják őket a nehéz időkben! Építsd fel a „combo man”-t, aki meg tud küzdeni a gyorsuló világ újabb és újabb kihívásaival. Aki bár tiszteli az örökség értékét, nem fél az újtól, sőt képes újat teremteni. Egy sokoldalú embert, aki nyitott a világ iránt, de képes megvédeni szeretteit és érvényt szerezni a szűk és tágabb közössége érdekeinek is.