Itt el kell mesélnem egy fontos felfedezést, amire a futással kapcsolatban jöttem rá. Mikor egyre hosszabb távokat kezdtem el futni (5-6 kilométernél többet), rájöttem, hogy jól érzem magam, ha kellő sebességgel és idővel futom le a távot. Észrevettem, hogy néha indok nélkül mosolygok, örülök, amit eleinte furcsállottam. Később hallottam másoktól és olvastam is az endorfin hormonokkal kapcsolatos megfigyelésekről, tudniillik arról, hogy intenzív és hosszan tartó testmozgás aktivizálja őket, hasonlóan a szexuális aktus során felszabaduló endorfinokhoz. Ez az úgynevezett boldogsághormon. A wikipedia.org-on található definíció szerint gyakran és széles körben publikált esete az endorfin hormonok termelődésének az úgynevezett „futói csúcs” (angolul: runner’s high), ami akkor fordul elő, ha a megfeszített fizikai teljesítmény során, intenzív légzésütemmel és légzésnehézséggel párosulva, egy fizikai teljesítményszint fölé jutunk. Ez összefüggésbe hozható azzal a folyamattal is, amikor az izmok a tárolt cukrokat kezdik felhasználni. Az endorfin hormonok kibocsátása során, az illető sérülésnek vagy fizikai károsodásnak is ki lehet téve, mivel észre sem veszi, hogy túlszárnyalja az addigi fizikai korlátait, mintegy önkívületi állapotban. Ez azt jelenti, hogy a futók tovább futnak, a fájdalom ellenére, folyamatosan meghaladva az addigi vélt korlátaikat. Ez a hormon úgy hat, mint az ópium vagy a kábítószer. Azt a különös felfedezést tettem, hogy amikor hosszú távú futás közben egy mélyen foglalkoztató problémán gondolkodtam, a futás monotonitása és a fokozott és folyamatos fizikai terhelés alatt mély meditációs állapotba kerültem, és nagyon jó megoldásokra és ötletekre jöttem rá. Közben észre sem vettem, hogy kilométereket haladtam, így előfordult, hogy az egyik lábujjam körme mély sebet karmolt a másik lábujjamba, teljesen véresre ázott a zoknim, és én észre sem vettem, hogy fájna valami. Tehát ha valamit át akarok gondolni, veszem a futócipőmet, és gyerünk, a dolgok a futás során a helyükre kerülnek, és mindig találok kiutat a problémák halmazából. Tessék futni! Azok számára, akik nem szoktak futni, egy jó és egyszerű tanács: kezdj el kocogni, ha elfáradtál, sétálj, majd megint fuss, és csak így tovább. Meg kell jegyeznem, hogy a középiskolai és egyetemi éveim alatt dohányoztam, ez egészen harminckét éves koromig tartott, bár a végén már csak napi egy-két szál cigarettáról beszélhetünk, kábítószert viszont eddigi életem során sohasem használtam. Szóval, kedves hölgyeim és uraim, kezdjünk el futni vagy erőltetett ütemben gyalogolni! Kedves futók, ti pedig kezdjetek el valami kreatívval foglalkozni, és meglátjátok, hogy sikeresek lesztek!

Térjünk még egy kicsit vissza a csapatmaratonihoz! Hagyományt teremtettünk azzal, hogy legalább egy magyar és egy nemzetközi csapattal is indultunk a versenyeken, mivel csatlakoztak hozzánk kollégák az európai és egyben világközpontból, Lengyelországból, Szerbiából és Horvátországból is. Komoly csapatépítő rendezvénnyé nőtte ki magát az októberi Plussz, majd később Spar maratoninak nevezett budapesti futógála. Az utolsó néhány évben a futás mellett, főleg télen, elkezdtem járni fitneszterembe is, ahol a futás mellett már erősítő gyakorlatokat is végeztem.

Más, ami a stresszt illeti. Először talán 2000-ben éreztem óriási nyomást magamon, azzal, hogy szerettem volna megfelelni az osztrák főnökeimnek meg magamnak is. Szerettem volna megmutatni, hogy el tudok vezetni egy céget és azt gyarapítani, növelni. Nagyon sokat dolgoztam, gyakran a hétvégén és esténként is. Osztrák főnököm eleinte mindennap hívott telefonon, ha éppen nem volt fizikailag jelen, ezzel próbált állandó nyomás alatt tartani. Gyakran éreztem magam fáradtnak, fájdalommal és tompa nyomással a nyakamban és tarkómban vagy a fejem egyes részein. Ekkor tanultam meg odafigyelni a testem üzeneteire, mert a test üzent! Talán szerencsés egybeesés, hogy akkor már egyre többet futottam, és felfigyeltem rá, hogy ha a fáradtság idején elmentem futni, akkor néhány kilométer után mintha az izzadsággal a fáradtság és stressz is eltávozott volna a testemből. Elkezdtem tudatosan odafigyelni testem üzeneteire, és ha nagyon fáradtnak és nyúzottnak éreztem magam, otthagytam csapot-papot, és futottan a Margitszigetre, azzal, hogy inkább később visszamentem, és akár késő estig dolgoztam néhány csésze tea elfogyasztása mellett. Néha az is megesett, hogy ilyenkor elmentem sétálni a várba, hagytam, hogy a szél kifújja a gondokat a fejemből. A gyakori üzleti ebédek, vacsorák, hosszú órákon át tartó megbeszélések miatt a súlyom is komolyan ingadozott, mind nehezebb és nehezebb volt visszaállni az eredeti súlyomra. Megtanultam, hogy odafigyeljek arra, mit és mennyit eszem, hogy odafigyeljek egyensúlyban tartani az elmém és testem egyaránt. Ez mindenki számára létkérdés, hiszen vajon mi lehet értékesebb az egészségünknél? Még tovább mentem, és a kollégáimnak is többször mondogattam, hogy sportoljanak. Bevezettük a céges támogatást a sport- és szabadidőre, uszodajegyeknél, fitneszbelépőknél és más, mozgással kapcsolatos tevékenységeknél ez kb. húszezer forintnyi havi támogatást jelentett. Lehet, hogy nem túl sok, de jelzésértékű, főleg a mai világban, hozzátéve azt, hogy a wellness-ipar megjelenésével és növekedésével bevezettük az év végi csapatépítő wellness-napot, ami segített mindenkit, aki egy kicsit lazítani akart. Volt úgy, hogy ezt összekapcsoltuk a karácsonyi céges vacsorával, vigyázva, hogy a költségek ne haladják meg 100–150 ezer forintot 15 fő esetében, a szállást és étkezést is beleértve.

A 21. század extrémsport-őrületei engem sem hagytak hidegen. Mikor az egyik észak-magyarországi kórház gazdasági igazgatója, aki búvároktató is volt a szabad idejében, megkért rá, hogy vegyek részt az általa szervezett tanfolyamon, akkor nem mondhattam nemet, bár a hazai sötét vizű kavicsbányák nem igazán vonzottak, a gyakorlati oktatás pedig ott folyt. Ugyanakkor egy másik technikai sportot, amely ifjúkori álmom volt, már magamtól kezdtem el: ez a vitorlázás. Első ízben 2004-ben mentem el vitorlázni a barátaimmal az Adriára, Split mellől, Trogirból indulva. Manapság az Adria már mintegy öt óra alatt elérhető Budapestről, de akkor ez még mintegy 10 órás út volt. Én élveztem a vitorlázást, de a két, akkor még tíz-, illetve nyolcéves lányom nagyon unatkozott. Megértem őket, hiszen napokig egy néhány négyzetméteres területre voltak bezárva. A vitorlázásunk eléggé érdekesen indult, a nem igazán tapasztalt kormányos és az abszolút tapasztalatlan legénység a kikötőből úgy vezette ki a hajót, hogy mintegy tízszer ide-oda koccantunk – vagy majdnem koccantunk – az ott veszteglő hajókhoz, miközben a bámészkodó turisták és a helyi személyzet döbbent tekintete kísért végig bennünket. Az első nehéz feladat után viszont már minden jól ment – vagy majdnem minden. Lányaim máig felemlegetik nekem azt a traumát, amit a Hvar szigeti kikötésünk jelentett számukra, amikor is egy nudista partrészen horgonyoztunk le, és mikor kiúsztunk, nem éppen a bombázó nők és kigyúrt ifjak látványa fogadott bennünket. Szóval ők megutálták a vitorlázást egy életre. Számomra ez szerelem volt az első látásra, de ez a szerelem a Balatonon kezdődött, és ott is folytatódott. Még jó néhány évbe telt, míg el tudtam menni egy vitorlástanfolyamra, de 2009-ben belevágtam, abszolváltam egy vitorláskurzust, amelyet a füredi Balatoni Vitorlásiskola szervezett, és még szerelmesebb lettem a vitorlázásba.

A vitorlázás nem olcsó sport, és nem is egyszerű, rengeteg technikai és lexikális tudás szükséges hozzá, de megtanulható. Időben és helyben sem egyszerű hozzájutni, mégis az érzés leírhatatlan: a széltől feszülő vitorlák, a hajadat borzoló szél… Csodálatos, és kint vagy a szabad természetben (lásd lent a Kornati szigeteket, a horvát Adrián).

Egy téli után meg kell említenem egy nyári sportot is, amit nagyon szeretek, és nem kell hozzá más, csak víz, sok víz. Igen, ez az úszás. Balatoni tartózkodásunk alatt igyekszem mindennap úszni egy kilométert. A Balaton az a hely, ahol talán a legjobban ki tudom pihenni magamat, meg általában ahol a legtöbb könyvet sikerül elolvasnom, ha a gyerekek hagyják… Komoly kerékpárút épült ki a Balaton körül mintegy 200–250 kilométer hosszban, és esténként, illetve reggelente mi is szoktunk biciklizni a Vonyarcvashegy–Keszthely vagy Vonyarcvashegy–Balatonederics útvonalon, csodálatos balatoni kilátásokkal. Mindenkinek jó szívvel ajánlom.

Állandóan ismételgetem a gyerekeimnek is, hogy sportoljanak és mozogjanak, még akkor is, ha csak aerobik vagy tánc az, de valami fizikai elfoglaltságot találjanak maguknak, akár reggel, akár este. Nagyon fontos, hogy egyensúlyban tartsuk a testünket és az elménket.

A mozgáskultúra és a mozgás szeretete fontos az egészséges szellemi lét és fejlődés megteremtésében, fejlesztésében és szinten tartásában is. A sport segít átvészelni a stresszes és nehéz lelki időszakokat is. Kérlek, kedves Olvasó, sportolj valamit, bármit, hidd el, hogy ez közös társadalmi érdek is. Kérlek, hidd el, hogy a te egészséged az én életemet is befolyásolja. Azt kérdezed, hogy ezt meg hogyan értem? Nos, 2010 őszén-telén felvettem néhány tantárgyat a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjában, és döbbenten fedeztem fel a gazdaságossági és hatékonysági elemek mellett egy további meghatározó és domináns szempontot az egészségügy és társadalombiztosítás területén, mégpedig a társadalmi igazságosságot és szolidaritást. Miii vaaan? Mit is jelent ez? Azt, hogy függetlenül attól, milyen anyagi körülmények között élted le az életed, jogod van rászorultsági alapon (szükség szerint) a legjobb egészségügyi ellátásra, amit a társadalom nyújtani tud. Jogod van rá, de nincs jogod visszaélni vele. Nincs jogod rombolni és elhanyagolni az egészséged egy életen keresztül, majd mértéktelenül igénybe venni az egészségügyi ellátást! Na, jó, törvényileg jogod van hozzá, de erkölcsileg semmiképpen sem. Szóval, kérlek, maradj egészséges! Talán jutalmazni kellene azokat, akik áldoznak az egészségükre, de erre egy későbbi fejezetben majd még visszatérek.