A balkáni háború ideje alatt volt néhány, kimondottan az etnikai tisztogatás kategóriájába sorolható eset, amely máig beárnyékolja a horvátok és szerbek, bosnyákok és szerbek, koszovóiak és szerbek viszonyát. Léteznek kisebb nézetkülönbségek a horvátok és bosnyákok relációjában is Mostarral a középpontban, amely egy muszlim és egy keresztény részből áll, elválasztva azzal a híddal, amelyet épp a magyar ENSZ-erők építettek újjá a balkáni háború után. Szarajevói tartózkodásom során a házigazdám megmutatta azt a piacteret, amelyet többször is bombáztak a szerbek, és úgyszintén felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy a környező hegyekről orvlövészek lőtték a békés lakosságot. Természetesen az egyik legfájóbb pont – talán mindkét fél számára – a srebrenicai mészárlás, ahol mintegy kétezer civil menekültet végeztek ki és temettek el tömegsírokban. Ezek a sebek nagyon lassan gyógyulnak…

Mindenképpen kerülendők azok a megjegyzések és viccek, amelyek a balkáni háborúval kapcsolatosak. Horvátország, Bosznia, Szerbia, Montenegró, Macedónia, de még Koszovó is, mind-mind szeretnének csatlakozni az Európai Unióhoz. Az itteni üzleteléseim során igyekeztem pozitív lenni, hiszen az élet megy tovább, és a délszláv országok fiataljai is sikeresek szeretnének lenni, szeretnének békében családokat építeni. Néhány éve robbant ki a vita a Kotori öböllel kapcsolatban Horvátország és Szlovénia között, de néhány év után nagy nehezen sikerült megegyezniük. Ebből látszik, hogy az Európai Unió nemcsak gazdasági, de társadalmi téren is fontos egyesítő platformja az európai népeknek, még úgy is, hogy híve vagyok a lokális sokszínűségnek és önrendelkezésnek. Természetesen tudjuk, hogy léteznek érzékeny pontok a magyarok és szlovákok, magyarok és románok, és úgyszintén a szerbek és magyarok között, mivel történelmileg nagyszámú magyar kisebbség él Szlovákiában, Romániában és Szerbiában is, az első és második világháborút követő határkijelölések következtében. Sajnos a kisebbségek jogait a múltban nem mindig tartották tiszteletben. Nem kell szégyenkeznünk a történelmünkért, de talán mindig jó, ha észben tartjuk, hogy gazdasági és társadalmi boldogulásunk érdekében együtt kell élnünk a Kárpát-medence népeivel, és demográfiailag mára már a magyarság csak mintegy 25-30 százalékát képezi az itt élő népeknek, tehát a hajdan volt Magyarország történelmi kategóriává vált. Ugyanakkor előnyünkre is fordíthatjuk a dolgokat, ha a határainkon túli kisebbségeinket az itt élő szláv és román népek természetes kapcsaként tekintjük, úgy, ahogy azok lehetnek a hazánkban élő kisebbségek is. A többnyelvűség és kulturális sokszínűség vonzó és haladó erővé is válhat, még akkor is, ha közben patrióták (hazafiak) maradunk, mert, ugye, azok maradunk... Ne szégyelljük vállalni a pozitív, de a negatív elemeket sem, amelyek terhelik történelmünket. Ezért kérlek, legyél nyitott a kárpát-medencei népek irányában, legyél nyitott a nyelvük és kultúrájuk iránt. Bizton állíthatom, hogy van mit tanulnunk egymástól! Mondhatnám azt is, hogy egy csónakban evezünk.

Valami hasonló filozófiai és emberi megközelítésből épült fel az üzleti stratégiám is. Élni és élni hagyni, ez volt az alapfilozófiám. Megmutatni a szépet, amit Magyarország és Budapest mutathat, és finoman közelíteni a történelmi gócpontokhoz. A nemzetközi kapcsolatépítéshez mindig hozzátartozott – még nagyon feszített program mellett is – egy rövid látogatás a Gellérthegyre (ahonnan a legszebb a budapesti panoráma), vagy netán egy üzleti ebéd a dunai korzónál parkoló egyik hajón. A szép kilátás a budai várra és a budai látkép mindig oda vezetett, hogy a vendégeink többsége vissza akart jönni a családjával egy hétvégére Budapestre.

 

Hasonló módon járhatunk el természetesen más helyeken is a régióban, hiszen Prága (Praha), Pozsony (Bratislava), Zágráb (Zagreb), Belgrád (Beograd), Varsó (Warszawa), Ljubljana, Bukarest (Bucuresti), vagy akár Szófia (Sofia) rendelkeznek élményeket nyújtó látványosságokkal. Sohase felejtsük el: azon kívül, hogy menedzserek, emberek is vagyunk, és tiszteljük meg partnerünket azzal, hogy érdeklődünk az ő hazája és kultúrája iránt, és különösen nekünk, magyaroknak, rengeteg közös értékünk van az itt élő népekkel. Közép- és Kelet-Európa csodálatos hely.

Lent látható a prágai Károly híd felvétele, annak okán, hogy Prága az egyik kedvenc helyem Közép- és Kelet-Európában, szeretem a cseh kultúrát, a zenét, az irodalmat, különösen, hogy értem és beszélem a nyelvet. Szerettem, és máig szeretem olvasni Jirásek, Čapek, Kafka, Hrabal, Páral vagy Kundera könyveit eredeti cseh nyelven. Ugyanakkor a cseh költészet és zene is elvarázsolt, egészen ifjú koromtól, hasonlóan az orosz és a nyugati irodalomhoz és zenéhez. Egy kicsit szégyellem, de komolyabb magyar írók könyveit csak úgy tizenöt éves koromtól kezdtem el olvasni, akkor viszont habzsoltam őket. Jókai Mór volt az egyik meghatározó íróm, kivált, hogy megtudtam: Révkomáromban is (szlovákul Komárno) élt és munkálkodott, s máig ott található az emlékháza, baloldalon, áthaladva a két, szlovák és magyar Komáromot összekötő hídon, ahol olyan sokat gyalogoltam, mikor a Budapestről érkező gyorsról leszállva, átbandukoltam a szlovák Komárom vasútállomására, utamon haza Dunaszerdahelyre a nyolcvanas években. Azt, hogy felfedeztem az olyannyira gazdag magyar irodalmat, nagybátyáimnak, nagyszüleimnek és középiskolai magyar barátaim befolyásának köszönhetem. Mintha újra magyar tudatra ébredtem volna.

Pozsony a város, ahol először lettem igazán szerelmes. A város, amelynek utcáin olyan sokat sétáltam, nappal és éjjel, beszélgettem kocsmáiban néhány korsó sör mellett, meg akarván váltani a világot. Itt töltöttem ifjúságom meghatározó éveit.

Rengeteget utaztam a régióban, és lenyűgözött a megannyi közös szokás és kapcsolódási pont, melyek átitatják a régió népeinek kultúráját és történelmét. Nézzünk néhány példát csupán közös ételeinkre: Míg a „gulyás” Magyarországon egy sűrű leves, addig a szláv népeknél pörkölt: (Szlovákiában és Csehországban a „mad’arský guláš s knedlami” a marhapörkölt knédlivel). A Magyarországon „sztrapacskaként” emlegetett étel (birkatejből készült túróból) Szlovákiában és Csehországban „bryndzové halušky” névre hallgat, és a szlovákok nemzeti étele. Az Erdélyből származó, Magyarországon „székelykáposzta” néven ismert egytálétel a szláv népek „szegedi gulyásnak” hívják (segedinský guláš), és gyakran knédlivel tálalják. De bizonyára mindenki kóstolta már a „csevapcsicsét” (a délszláv népeknél: „ćevapčiči”), amely grillezett darált marhahúsból készült (néha keverik disznóhússal is). Vég nélkül sorolhatnám még, de talán ennyi is jól példázza, miként gazdagítják konyháinkat a Kárpát-medence népeinek ételei.

Annyi csodálatos látnivaló akad a hajdan volt keleti blokk országaiban! A múltban vigyázó szemeinket a Nyugatra szegeztük, onnan tanultunk és próbáltuk megérteni a hozzánk is majdan begyűrűző tendenciákat. Míg ez a technológiákra máig igaz lehet, társadalomszervezés szempontjából a Nyugat kissé elfáradt, és most nem a demokratikus választási és kormányzási intézményrendszerről beszélek, hanem inkább gazdasági és társadalomszervezési kérdésekről. Szóval, mialatt a Nyugattól próbálunk tanulni, ne feledkezzünk meg a Keletről sem, a Távol-Keletről sem, részben, hogy emlékezzünk, részben, hogy tanuljunk.

Mit adhat Közép-Kelet-Európa a Nyugatnak? Szerény véleményem szerint nagyon is sokat, de erre majd egy későbbi fejezetben még visszatérek.

 

Ha már érdekes helyekről beszélünk, érdemes megemlíteni, hogy Szerbiában három centrum létezik, bár a központi hatalmi centrum, azaz Belgrád (Beograd; lásd lent), a főváros messze a legerősebb. A másik két hatalmi központ a Vajdaság, Újvidék (Novi Sad) városával a központban és Nis, mint Dél-Szerbia központja. Újvidéknek saját parlamentje és kormánya van, ugyanakkor nagyon alacsony költségvetéssel. Ez a három város volt az, ahova rengeteget utaztam, és ahol töméntelen időt töltöttem el partnereinkkel. Szerbia problémás hely volt. Épp ezért határoztam el, hogy erős kapcsolati rendszert építek ki itt.

Macedóniával kapcsolatban is van egy érdekes történetem. Előadónak hívtak meg egy balkán radiológuskongresszusra, amelyet a macedón Ohrid városkában rendeztek. A város az azonos nevű tó partján terül el, közel a szerb határhoz. Gyönyörű település, a hajdan volt Jugoszlávia egyik kedvelt üdülőhelye volt. Miután leszálltunk Szkopjéban (Skopje Macedónia fővárosa), kérték, hogy mutassam meg a vízumomat. Döbbentem néztem rájuk. Nem volt vízumom. A partnerem, aki a reptéren várt, hiába próbált segíteni, ugyanis minden kormányhivatal zárva volt, aznap volt Macedónia nemzeti ünnepe. Ki lettem utasítva, és ugyanazzal a megforduló Malév géppel vissza kellett utaznom Budapestre. Dühös voltam és elkeseredett, hogy nem szólt senki sem az utazási irodában, ahol a jegyet intéztem, sem a reptéren, hogy Macedóniába vízum kell. Elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban. Csak hogy a macedón partnerem lássa eltökéltségemet, másnap reggel már a macedón konzulátuson voltam. Elmagyaráztam, mi történt, és kértem a segítségüket egy gyorsított vízum kiadásában. Segítettek – ugyanaznap délután már ismét repültem Szkopjéba, ahol megint várt a partnerem, és együtt utaztunk tovább autóval Ohridba. Aznap estefelé megtartottam az előadásomat, részt vettem az esti fogadáson és a másnapi kiállításon is. Biztos akartam lenni benne, hogy a partnerem megérti, mindig számíthat rám!

Népszavazást követően született meg – Podgorica fővárossal – az önálló Montenegró (Crna Gora) is mint köztársaság, ez a kicsi, mindössze hatszázötvenezer ember lakta, vadvizekben gazdag, csodálatos tájakkal és tengerparttal megáldott gyöngyszem. Itt található Kotor, a híres tengerparti kikötő- és üdülőhely, és ne feledkezzünk meg az ország kitűnő borairól sem!

Remélem, sikerült rálátást nyújtanom számodra, kedves Olvasó, KözépKelet-Európa néhány csodás tájára, gazdag kultúrájára és sok helyen megőrzött természeti szépségére. Hidd el nekem, csak egy parányi töredékét tudtam megmutatni mindannak, amit itt felfedezhetsz. Tudom, kissé szubjektív képet festettem eléd, de amint már említettem, lokálpatrióta vagyok! Nem tudom, láttad-e Bacsó Péter szocialista időkből származó kultuszfilmét, a Tanút (amely tíz évig feküdt dobozban, mert megtiltották a levetítését), amelyben a szocialista pártvezérek eldöntötték, hogy citromot fogunk termeszteni Magyarországon. Hasonlóan Mao Ce-tunghoz, a legnagyobb kínai kommunista vezérhez, aki kötelezte a lakosokat az otthoni kohászatra, hogy Kína váljon a legnagyobb acélhatalommá a világon – és talán mondanom sem kell, hogy sokan meghaltak emiatt. Természetesen a magyar éghajlat nem kedvezett a citromtermesztésnek, és a termesztők a következő mondattal védekeztek: „Kicsit kicsi, kicsit zöld, de a miénk!” Így vagyok én is Közép-Kelet-Európával. Lehet, hogy kicsi, lehet, hogy szegény, de színes – és az otthonom. Szeretem, és tudom, hogy elfogult vagyok, mert e vidék már annyiszor meggyötört. Ezek után lehet, hogy szívesen feltennéd a kérdést: megbántam-e, hogy visszajöttünk az Egyesült Államokból és Kanadából öt év ottlét után? De még hányszor megbántam már! Megbántam, amikor láttam, hogy a józan ész nem képes győzedelmeskedni a kishitűség felett. Mikor a hozzá nem értés átsüt az emberek hozzáállásán. Mikor a „dögöljön meg a szomszéd tehene” hozzáállás jelenik meg az emberek szavaiban és tetteiben. Bánom, amikor látom leépülni a tudás értékrendszerét, és felülkerekedni a vad, semmit és senkit nem tisztelő, önző, csak a pénzt istenítő magatartást. Mikor a terepjáróval közlekedő újgazdag és annak gyerekei lenézik a szegény, de jól tanuló diákot és szüleit. Bánom, „mint a kutya, amelyik hetet kölykezett”…