Említettem már egy korábbi fejezetben, hogy 1990-ben, amikor az új politikai-gazdasági rendszerek kezdtek kialakulni a régióban (a volt szovjet vagy szocialista blokkokban), nem sok igazi Menedzser (szándékosan nagy „M”-mel) volt található a régióban. Többségük ráadásul a régi nómenklatúrából jött, azokkal a praktikákkal, amelyek sikeressé tették őket a régi rendszerben, ami majdhogynem kizárólag a kapcsolatrendszerre épült. Akadtak és akadnak köztük kiváló menedzserek – olyanok, akik azzá váltak, leginkább belső motivációból. De ez csak rajtuk múlott, nem a társadalmon vagy a politikai-gazdasági rendszeren.

Vajon miért van az, hogy a gombamód elszaporodott menedzsment-, kommunikációs és üzleti iskolák oktatási színvonalát és legitimitását senki sem kérdőjelezi meg? Senki sem ellenőrzi őket! Pedig ez okozza a gondot, hogy nagy a hiány a gondolkodó vállalkozó emberekből. Nem, nem a ravaszkodó ügyeskedőkből, a „hogyan adózzak kevesebbet?”, „hogyan verjem át a másikat?” típusból. Nem, belőlük van elég! Kedves szerző, mégis, miről beszélsz??? Arról, hogy általános tudásként kellene kezelni azt a tudáshalmazt, amire egy vállalkozónak szüksége van ahhoz, hogy az üzlet valamennyi aspektusát érezze és megértse. És hogy ki is a vállalkozó? Potenciálisan mindnyájan. Vállalkozó vagyok én is, amikor nekiálltam megírni ezt a könyvet. Igaz, főleg belső motiváltságból teszem, de szeretném kiadatni, tehát tudnom kell, kiket keressek meg, hogyan nyúljak a feladathoz: kiadó, nyomda, költségfedezet… Saját kockázatra vagy üzleti alapon próbáljam meg kiadatni? Ha üzleti alapon, akkor profik, szponzorok és partnerek kellenek. Vállalkozó vagyok akkor is, amikor elmegyek a Semmelweis Egyetemre innovációs menedzsmentet tanítani, vagy amikor Debrecenben, Miskolcon vagy Szegeden az egészségügyi szakasszisztensi szakon oktatom az orvosi képalkotást, és vállalkozó vagyok akkor is, ha megalapítom a saját vállalkozásomat, és megpróbálom hasznosítani – mindnyájunk érdekében – azt a kapcsolatrendszert és tudást, amire a régióban és üzleti tevékenységem során szert tettem. Vállalkozó az anyuka is, aki egy újszülöttet hoz a világra, és megpróbálja a legjobb tudása szerint felnevelni. Ő hozza létre a társadalmilag legfontosabb „terméket”: a dolgozó és adózó állampolgárt.

Meggyőződésem, hogy alapszinten már az általános iskolában és a középiskolában is tanítani kellene egy csipetnyi üzleti adminisztrációt. Akár ez is lehetne a tantárgy neve: Hogyan boldogulj az üzleti életben, vagy egyszerűen az életben? Én nem arra gondolok, hogy mi a váltó, a BUBOR vagy a LIBOR! Ez ki a fenét érdekel? Inkább arra, hogy hogyan teremtsünk anyagi fedezetet önmagunk megvalósításához vagy ahhoz, hogy létrehozzunk valamit. Tanítsuk meg boldogulni gyermekeinket! Ehhez kell egy mini-MBA (Master of Business Administration), azaz „mini-mesterfokozat” üzleti adminisztrációból. És erre volna szüksége mindenkinek, aki kikerül az életbe akár az általános iskolából, akár a középiskolából, akár az egyetemről!

Esetleg egy ingyenes, állami, elektronikus távoktatási program is elindulhatna az általam említett cél és megfontolás – gondolkodó és cselekvő embereket nevelni – érdekében... Vagy a Menedzserek Országos Szövetsége (MOSZ) vagy a Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ) vállalhatna fel egy ilyen nemes célt! Azok a kedves olvasók, akik olvasták Steven Silbiger The 10-day MBA című könyvét (magyarul: mesterfokozat üzleti adminisztrációból 10 nap alatt) [29], bizonyára megértik, miről is beszélek. Ja, hogy azok, akik olvasták, nagyon kevesen lehetnek? Hát akkor röviden bemutatom a művet.

A könyv az üzleti élet vagy egy komoly vállalat vezetéséhez szükséges alapismereteket gyűjti fejezetekbe. Ide tartozik például a kereskedelem, a marketing és a promóció, a pénzügy és a könyvelés, a közgazdaságtan, az üzleti stratégia, a logisztika és a működtetés, a gyártás, a kutatás és fejlesztés, a humánerőforrás-menedzsment, az üzletfejlesztés, az innováció és a kreativitás, az üzleti környezet és kultúra stb. (A fenti összetevők nem mindegyike található meg a könyvben, akad azonban olyan is, amit nem soroltam fel, ilyen például az üzleti etika.) A stratégiával foglalkozó rész nagyon szépen összegzi a legismertebb elemzési-döntési modelleket. Itt megtalálható Thomas J. Peters „7 s” modellje, vagy a termék–piac összefüggés Ansoff-féle mátrixa, vagy Porter „5 piaci erőtere”, vagy a Boston Consulting Group (BCG) csoport termékportfólió-stratégiája.

Példaképpen megpróbálom az Ansoff-féle termék–piac mátrixot lefordítani konyhai nyelvre. Egy vállalkozás, ha növelni szeretné a bevételét, két alapvető dolgot tehet: 1) vagy a számára otthoni pályának számító piacon jön ki új termékkel a meglévő termékek mellé, 2) vagy a meglévő termékekkel új piacok felé indul (például külföldre). Természetesen új termék – új piacok stratégia is elképzelhető, de ez már jóval több rizikót és ismeretlent hordoz magában. Ha a könyvben leírt példánál maradunk, akkor mi is ezt tettük a „mi multinknál”. Beemeltünk új termékeket a radiográfia- és az IT-portfólióba, és a meglévő, számunkra jól ismert piacokon jelentünk meg velük, bár lehet, hogy a piac egy új szegmensén is. A „trójai faló” innovatív üzleti modellünkkel viszont egy új integrált termékkel (radiológiai informatikai rendszer – képi informatikai rendszer) jelentünk meg a radiológia (orvosi képalkotás) piacán, és azt terjesztettük ki az egész egészségügyi intézményre, mivel valójában a radiológiai informatikai rendszer csak egy modulja volt a kórházi informatikai rendszernek. Ez már új piac – új termék stratégia, ami nagyobb kihívás, viszont nehezen követhető, illetve másolható, tehát igazán innovatív üzleti modell.

Remélem, sikerült érzékeltetnem, milyen fontos volna könnyen érthető alapismeretekkel ellátni az embereket, hogy merjenek vállalkozni, ne féljenek belevágni új dolgokba, és hogy tudják, hogy mi mindenre kell gondolniuk, ha vállalkozni szeretnének. Hozzá kell tennem, hogy az üzleti iskolák általában nem térnek ki külön az innováció és a kreativitás menedzselésére, inkább csak a klasszikusabb kutatás-fejlesztés területére merészkednek. Én az innováció és a kreativitás menedzselését is oktatnám! Szerintem szinte mindenkinek szüksége lehet alapfokú üzleti ismeretrendszerre, amit egy alapfokú üzleti minimesterkurzuson meg is tanulhat!

Vállalkozó kedvű embereket kell nevelni, akik nem félnek belevágni új dolgokba, és rendelkeznek az ehhez szükséges alapismeretekkel. És itt még egyszer kitérnék valamire. Az egyik legfontosabb dolog, hogy az új generációk megtanulják az információs menedzsmentet, tehát meg kell ismerkedniük az információgyűjtés, -kezelés, -szelekció, -rendszerezés problematikájával. Fontos, hogy megtanulják az életvitel-rendszerezést, különben elvesznek felgyorsult világunkban és az információs dzsungelben, ami körülvesz bennünket. Meg kell tanulniuk megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől. Meg kell tanulniuk a rendszerteremtést. Mondhatnám azt is, hogy el kellene végezniük egy „életvitel-szervezési mini-mesterkurzust”.