Az előző fejezetben szóltam a széleskörű üzleti ismeretek tanításának jelentőségéről, most viszont szeretném kihangsúlyozni a tudományos-technológiai és az üzleti vállalkozói alapok tanításának fontosságát. Elindítható volna egy új, tudományos-technológiai fejlesztési és tanulási hullám, bevonva a határon túli magyar közösségeket, és nem kizárva az ott élő, de magyarul nem beszélő népeket sem? Ezt úgy képzelem el, hogy csúcsegyetemek jönnének létre a legjobb egyetemek, Nobel-díjasaink, ismert hazai és külföldi, Kárpát-medencéből származó tudósaink és szakértőink segítségével, ahol több nyelven (Szlovákiában szlovákul és magyarul, Romániában románul és magyarul is, de főleg angolul) tanulnának a kiválasztott tehetséges fiatalok. Ez hasonló lenne, mint a Soros György által létrehozott Közép-Európai Egyetem (CEU). Ezenkívül lehetővé kellene tenni egy olyan szabadalmi hivatal létrejöttét, amely a határon kívülieknek is lehetőséget és segítséget nyújtana ötleteik, szellemi termékeik levédéséhez, bejegyzéséhez. Ilyen módon új, minimum három nyelven kommunikáló mérnök-üzletember-vállalkozó generáció jönne létre, amely képes volna az üzleti elképzeléseket és ötleteket határon átívelő módon megvalósítani a régióban, s egyben erősítené az itt élő népek közötti kulturális és üzleti kapcsolatokat. Továbbá azt is engedélyezném, hogy az egyetemek dolgozói, illetve tanulói létrehozhassanak magánvállalkozásokat, azzal, hogy az egyetemet vagy az ötletnek helyet adó intézményt a megvalósított ötletre alapított vállalkozás 10 százaléka (szabadalmaztatott termék esetében a termékjogok 10 százaléka) illetné meg, hacsak írásban le nem mondana erről a jogáról. Ily módon új tudásközpontok jöhetnének létre Kelet- és Közép-Európában, vagy szűkebben: a Kárpát-medencében. Kitűnő példa a modell-intézményre a Semmelweis Egyetem oktatási programja alapján Magyarország határain kívül, Németországban létrehozott hamburgi orvosi egyetem [33].

Van még egy gondolat, ami nem hagy nyugodni. A Kárpát-medencében, vagy régiónk feltörekvő országaiban a kis- és közepes vállalkozások menedzserei nem jutnak hozzá a megfelelő technológiai és üzleti információkhoz, amelyek révén pontosan követni tudnák a szakirányú tendenciákat és trendeket a világban – tehát amikor a tudomány és a technológia támogatásáról beszélünk, mindenképpen szükségesnek tartjuk, hogy a fejlesztő állam segítő kezet nyújtson ezen a területen is. Ennek megvalósítása érdekében együttműködhetne az adott szakágazati minisztérium, az ipari minisztérium és egyes iparképviseleti szervezetek. Szükséges lenne hozzá a szakkonferenciák és szakfolyóiratok követése és az egyes szakirányok fejlődésének elemzése, valamint egy olyan támogatási rendszer, ahol az ösztöndíjak pályázói és elnyerői kötelezve lennének arra, hogy szakirányú beszámolókat és fejlődéselemzéseket készítsenek. A strukturált és jól megtervezett tudományos és technológiai szakágazati stratégiának oktatási, üzleti, technológiai és tudományos szinteken is integrálódnia kell. A kiművelt főket számba kell venni, figyelemmel kell kísérni, támogatni és bevonni őket az oktatásba, a tudományos és technológiai stratégiai fejlesztésbe, és nem utolsó sorban be kell vezetni őket az üzleti világba, hiszen annyira elmélyültek a kutatásban, hogy észre sem veszik, milyen üzleti lehetőségek mellett mennek el. Szóval, ez nem akármilyen humánpolitikai feladat az állam és intézményei számára!

Most beszéljünk az új szövetségi stratégiákról. A volt szocialista blokk felbomlásának egyik következménye az lett, hogy Kelet- és Közép-Európában óriásvállalatok estek szét, mentek tönkre vagy kerültek eladásra, olyanok, amelyek korábban az egész régióba, sőt a világ távolabbi részébe is szállítottak termékeket. Így került hirtelen padlóra a magyar Ikarus buszgyár, az orosz és cseh autóipar, a magyar, jugoszláv, lengyel, cseh és orosz gyógyszer- és egészségügyi ipar jelentős része, a mezőgazdasági termékgyártók – sőt, maga a mezőgazdaság – szinte az összes országban. Ugyanakkor régi-új óriások jelentek meg a színen: például az orosz Surgutneftegaz, Lukoil vagy Gazprom az energiaiparban, a szlovén Gorenje, a magyar OTP Bank, az élelmiszeripar területén a magyar PICK és a CBA, a gáz- és olajipar területén a magyar MOL vagy a lengyel PKN Orlen, az LG-csoport tagja. De említhetném a cseh és szlovák autóipart (bár már a Skoda sincs hazai kézben, mivel a Volkswagen-csoport tagja), vagy a telekommunikációs óriásokat (többségük szintén külföldi tulajdonban van) és olyan híres, nagy múltú gyógyszeripai vállalatokat, mint a KRKA, a Pliva, a Lek, az EGIS és a Richter Gedeon. Régiónk egyik legnagyobb orvosi műszereket gyártó vállalata, a magyar Medicor Művek sok kis vállalkozásra hullott szét a kilencvenes évek elején, melyek egy része például a röntgenkészülék-gyártással foglakozott.

Nem vállalhatná fel az állam azt az integráló és üzletfejlesztő szerepet, hogy stratégiai szövetségbe tömörítené a kis innovatív vállalkozásokat és segítené a termékeik piacra jutását? Sokak szerint ez itt, Magyarországon, de még Európa más országaiban, tőlünk nyugatabbra sem képzelhető el. Ez nem Kína, nem Dél-Amerika, nem Délkelet-Ázsia! Ugyanakkor ezek a kisebb vállalkozások állandó pénzhiánnyal küzdenek, és külön-külön csak nehezen tudnak versenyezni az olyan mamutcégekkel, mint a Siemens, a Philips, a Toshiba, a Hitachi vagy a GE. Nem tömörülhetnének a régió országai, például a visegrádi országok (Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország) egy közös stratégiai szövetségbe bizonyos nemzeti iparágak vagy szegmensek megerősítésére, egymás kölcsönös segítésére?

Vajon kialakítható lenne egy nemzeti – vagy még inkább regionális – ipari koncentráció a közép-kelet-európai régióban? Nem tudom. Talán sohasem fog kiderülni. Pedig – lévén paradigmaváltás folyik az élet és az ipar szinte minden területén, így a már általam sokat vizsgált egészségügyben is – ez lehetővé tenné az újraépítkezést egy minőségileg magasabb szinten. Ilyen kooperációs lehetőség lehetne, ha a visegrádi országok közösen hoznának létre nemzeti integrációs egészségügyi-informatikai platformokat, miáltal költséghatékonyabb lehetne a rendszer és megoszlanának a fejlesztési és a fenntartási költségek is. Ez egy olyan országos integrált kórházi rendszer lenne, amelyben a betegek orvosi adatai (és ez az összes betegre érvényes lenne) a megfelelő jogosultsággal elérhetővé válnának a betegek és a kezelőorvosok számára. Hasonló lehetőségeket kínál a telemedicina és az otthoni ápolás is, ahol komoly fejlesztések folynak világszerte.

De vehetünk példát más területekről is. Itt van, mondjuk, a mezőgazdaság, azon belül a szőlőtermesztés és a borgyártás. Ha megnézzük, milyen módon jutottak globális vezető szerephez a dél-afrikai, az ausztrál és a chilei borgyártók, láthatjuk, hogy hatalmas termőterületeken új, nagybani technológiák bevezetésével tudtak előállítani óriási mennyiségű bort egyazon minőségben és márkanéven. Ezzel versenyelőnybe kerültek az európai vagy kaliforniai gyártókkal szemben.

De kövessük korhűen az eseményeket. 1976-ban egy brit borkereskedő megszervezte azt a versenyt Párizsban, ahol a francia és kaliforniai borokat vakon kellett kóstolni. Amikor egy kaliforniai bor nyert, még senki sem vette komolyan az eredményt, sőt néhányan azt állították, hogy az eredményt manipulálták. Ám amikor két évvel később ismét egy kaliforniai bor lett a győztes, jó néhány hagyományos európai gyártó számára világossá vált, hogy új korszak kezdődik a borgyártásban [34]. 1988-ban egy ausztrál bor a brit piacon 2 százalék piaci részesedéssel rendelkezett, 2002-ben pedig már 22 százalékkal [35]. Ausztráliában az öt legnagyobb gyártó az ottani piac 85 százalékát ellenőrzi, míg Európában a legnagyobb nemzeti borgyártók az egyes nemzeti piacokon csak mintegy 5 százalék piaci részesedéssel rendelkeznek.

Játsszunk el a gondolattal, hogy létrehozunk egy hatalmas európai borkonzorciumot, mégpedig kárpát-medencei központtal, néhány jó minőségű és ismert márkanevű borral. Ha egyetlen márkanév alatt kellő mennyiségben tudunk előállítani jó minőségű borokat, akkor versenyképesek lehetünk a nyugat-európai gyártókkal szemben. Európában azonban a szabályok nem teszik lehetővé, hogy a különböző régiókban megtermelt szőlőből készült borokat egy márkanév alatt hozzuk forgalomba, így a szőlőt az Európai Unió területein kívül kell termeszteni, illetve felvásárolni, például Szerbiában, Ukrajnában, Koszovóban, Macedóniában stb. Segíthetne a fejlesztő állam hasonló mezőgazdasági stratégiák kidolgozásában? Terelhetné a neves gyártókat konzorciumok felé, akár meghitelezve vagy állami tulajdonrésszel beszállva garantálva az ehhez hasonló projektek finanszírozását? Bevonhatóak volnának ebbe a határon túli magyar borgyártók, szőlőtermesztők? Kialakítható volna hasonló alapon egy nemzeti borstratégia? Nem tudom. Nem is értek hozzá, bár úgy van ez, mint a focival: úgy gondoljuk, a borhoz is mindnyájan értünk… De ez persze nem igaz.

Kitűnő példáját mutatja a nemzeti üzletfejlesztésnek az ír ipari fejlesztési ügynökség (IDA, Industrial Development Agency), amely csak azokat a külföldi befektetéseket támogatta, amelyek tudás és technológia alapú tevékenységet folytattak [29]. Emellett még egy intézmény létrejött Írországban, melyet „Enterprise Ireland”-nek neveztek el, és célja a helyi vállalkozások támogatása volt. Elképzelhető lenne egy közép-kelet-európai együttműködés az itt élő népek között? Érettek-e az itt élő népek erre? Valószínűleg nem, legalábbis nem mind. Mégis keresni kell a lehetőséget a határon átnyúló együttműködésre a közeli és távolabbi népekkel. A fejlesztő államnak szüntelenül új piaci lehetőségeket kell keresnie feltörekvő és stratégiai vállalkozásai számára. Vajon mi lesz Oroszországgal és a volt szovjet köztársaságokkal, amelyek közül sokan szomszédi kapcsolatban, netán rokonságban éltek évszázadokig a magyarokkal és hunokkal? Nem rombolni kell, hanem építkezni, minden téren – és ahol van fogadókészség, oda sokszor vissza kell térni…

Az oktatás úgyszintén új alapokat teremthet egy szélesebb körű együttműködésre, gondolok itt a diákcsere-programokra, a tanítási módszerek és programok cseréjére stb. Európának szüksége van új, innovatív és kreatív megközelítésekre, a kornak megfelelő gazdasági és társadalmi modellekre. Európa ma az a hely a világban, ahol gyorsan csökken és a leginkább öregszik a lakosság. Európa megfáradt egy kicsit, ezért új vérre van szüksége! Az Európai Unió a közös fizetőeszközzel, a szabad áru- és munkaerőmozgással kitűnő terep lehetne a piaci alapú és versenyképes nemzetek közössége számára, de ma még nem az.

A keleti nyitás inkább a Nyugatnak kedvezett, nem sok előnyt hozott az újonnan csatlakozott népeknek, akik inkább csak új piacokat jelentettek az erős európai nemzeteknek. Sőt, a pénzügyi és gazdasági válságokkal sújtott mediterrán államok közvetetten bajba sodorták a közép- és kelet-európai népeket. Új kreatív és innovációs hullámra van szüksége Európának, meg kell újítani a társadalmi és gazdasági struktúrákat, és új üzleti és stratégiai modelleket kell kialakítani az ipari és kereskedelmi fejlesztés területén, s a nagy ellátórendszerek sem maradhatnak érintetlenül. Vajon fújhat ez az új szél a Kárpát-medencéből vagy Közép- és Kelet-Európából?

Még valamit. Ha egy nemzetnek sikerülne is mélyreható változásokat előidéznie, és versenyképesebb, egészségesebb társadalmat létrehozni (és itt nem csupán az emberek egészségi állapotára gondolok, hanem egy mind létszámában, mind gazdaságában önfenntartó és folyamatosan fejlődő társadalomra), megmaradhatna-e ez hosszabb távon ebben az áldott állapotában, ha nem egy széleskörű nemzeti konszenzus alapján hozták létre? A kérdések megválaszolásra várnak. Az idő, mint mindig, majd ezt is megteszi…