Szócska, Réthelyi és Normand [36] egy közös cikket publikált a magyar egészségügyi reformokról. Leírtak egy egészségügy-politikai ciklust, amely nemcsak Magyarországra jellemző, de mindazokra az országokra, ahol a gazdasági, technológiai és demográfiai változások miatt folyamatos nyomás és reformigény nehezedik a kormányokra. Az idézett ciklus során három tényezőt határoztak meg:

 

Mivel általában az egyes egészségügy-politikai ciklusok rövidek voltak (átlagban csak 20 hónapig tartottak), a törvénykezés és szabályozás pedig ezzel párhuzamosan változott, sokszor 360 fokos fordulatokkal, nagy volt az ellenállás a változásokkal szemben. Továbbá, mivel a középvezetők, akik általában túlélték a változásokat vagy az egyes ciklusokat, és rájöttek arra, hogy az elvégzett vizsgálatok jobb kódolásával (a kórházak a járóbetegek és fekvőbetegek után és a velük kapcsolatban elvégzett vizsgálatokat és gyógyító eljárásokat havonta jelentik kódgyűjtemények formájában, amelyek után fizet az állam!), magasabb bevételre tettek szert az egészségügyi biztosítóktól, ezért az egészségügyi rendszerre helyezett nyomás folyamatosan csak tovább növekedett. Specializálódott tanácsadó és auditcégek jöttek létre, hogy optimalizálják a havi jelentéseket, amelyek egyre több bevételt jelentettek az egészségügyi intézmények számára. Ez a tendencia egészen 2005-2006-ig tartott, amikor az akkori egészségügyi menedzsment bevezette az úgynevezett teljesítményvolumen-korlátot (intézményenként szabályozta a beavatkozások és vizsgálatok számát, csak a töredékét fizetve a „normál” díjnak a korlát átlépése után). Ez megállította ugyan a teljesítmény utáni hajszát, ugyanakkor viszont várólistákat eredményezett az egészségügyi intézményeknél, közben az egészségügyi szolgáltatások minősége stagnált vagy néhol akár csökkent, mivel nem létezett igazi verseny az intézmények között. Minden intézmény rendelkezett egy listával a havonta elvégezhető beavatkozásokról és ebből származó bevételekről. De mindenki tudta és tudja, hogy ez nem megoldás, és a változások elkerülhetetlenek.

 

Thomas H. Lee is érintette az egészségügyi reformok problematikáját a Harvard Business Review-ban [38] a következő szavakkal: „Vegyünk mintegy ötven orvost, akit az önálló és egyedülálló hős-harcos ellátást nyújtó rendszerben képeztek ki. Ezek a magányos lovagok, bár dolgozhatnak nagyon keményen, sosem lesznek eléggé hatékonyak, és nem lesznek képesek a lehető legjobb betegellátásra, mivel egy fragmentált, kaotikus és szemellenzős rendszerben működnek. Hogy ezt rendbe hozzuk, ahhoz új típusú vezetőkre lesz szükségünk, akik képesek csapatokba szervezni az orvosokat, mérni és értékelni a teljesítményüket a betegmegelégedettség oldaláról. Ezeknek a vezetőknek képeseknek kell lenniük kompromisszum nélkül díjazni és büntetni a megfelelő teljesítményt, javítani az alkalmazott eljárásokon, ha kell, és megszüntetni a rossz munkakultúrát és beidegződéseket.” Lee rámutatat a saját példáján – és a Cleveland Clinic, a seattle-i Virginia Mason Medical Center, a Utah állambeli Intermountain Healthcare intézményeken és azok szervezetein keresztül – arra, hogy hogyan tudja az „újfajta” vezetői stílus és menedzsment növelni az ellátás hatékonyságát, javítani a betegközpontúságot és minőségi értéknövekedést elérni.

 

Orosz Éva azt a kérdést is felteszi, hogy lehetséges-e egy paradigmaváltás az egészségpolitikában, amit egy olyan politikai változásra ért, amelynek során a politika elfogadja, hogy a nemzet egészségi állapota az egyik legfontosabb kérdés. Talán most érkezett el az a pillanat, hogy hozzátegyem a következőt: létre kellene hozni, egy olyan társadalmi pillért, amelyben a munkából és bérből élők az adójuk egy részét visszaigényelhetik a gyerekszámtól függően, egy másik részét pedig a szüleik számára fizethetik be a társadalombiztosításnak, úgy, ahogy az egyházak vagy társadalmi alapítványok számára is megtehetik az adózó állampolgárok. Ezt én a társadalombiztosítás három pillérének nevezném. Egy szerződés három generáció között. A gyerekeket neveljük, majd részben ők tartanak el bennünket, ha nyugdíjasok leszünk (amennyiben megérjük), másrészt a saját nyugdíjunk is ott lesz (remélhetőleg…). De erre még majd később kitérek. Most vissza az egészséghez és egészségügyhöz! Én azt gondolom és hiszem, hogy a társadalomnak és választott vezetőinek mindenképpen orientálniuk kell az állampolgárokat az egészségük megőrzésének és fejlesztésének irányába! Egy nemzet erőforrásainak listáján az első helyen kell, hogy szerepeljen a munkaképes, alkotni tudó, egészséges állampolgár. Ez az öregedő és létszámában csökkenő nemzetekre még inkább igaz –. vajon miért nem képezi az alkotmányunk alapját? Ha feltesszük a kérdést, hogy miért olyan rosszak a magyar egészségindikátorok (jelzőszámok), az egyik válasz, amely sok irányból érkezhet az, hogy a „gulyáskommunizmus” utolsó évei miatt. De az elmúlt 30 évben, a gazdasági-politikai rendszerváltástól is függetlenül, a társadalom hozzáállása az egészséghez a következő volt: „először szedjük meg magunkat (gazdagodjunk meg), majd utána pihenünk és törődünk a saját és családunk egészségével”. Én sem voltam más! Három állással rendelkeztem 1987-től, amikor elindult a karrierem a nagybetűs életben az egyetem befejezése után. Főállásom a Gyógyszerkutató Intézetben volt, ahol az úgynevezett kisdoktorimon és néhány gyógyszergyár által pénzelt projekten dolgoztam, esténként szlovák vagy orosz szakmai cikkeket fordítottam, és nem utolsósorban egy német kémiai folyóirat digitális (elektronikus) könyvtáránk felépítésén munkálkodtam. Mindemellett dohányoztam (bár nem túl sokat) és ittam alkoholt is jócskán néha-néha. Mondd meg nekem, kedves Olvasó, mit ér a pénz egészség nélkül? Semmit! 32 éves koromban abbahagytam a dohányzást, és mind kevesebb alkoholt ittam, és ha igen, akkor is főleg jó minőségű bort. Igazából csak úgy 40 éves koromtól kezdtem odafigyelni az egészségemre, ellenőriztem a testtömeg-indexemet (BMI, angolul body mass index), de leegyszerűsítve: gyakran mértem a súlyomat, küzdve az enyhén túlsúlyos és normális tartományokkal. A kérdés az, hogy hogyan lehet tudatosítani az állampolgárokban az egészség fontosságát és hogyan lehet motiválni őket a megfelelő egészségtudatos magatartás érdekében. Hogyan lehet figyelmeztetni a társadalom egyéneit az egészségromboló magatartás következményeire, mielőtt túl késő és költséges nem lesz a megmentésük. Hányszor hallottam már egészségpolitikusoktól, hogy túl komplex a probléma. Hát akkor a terápiának is komplexnek kell lennie!!! A társadalom sok rétegét integráló erőfeszítésre és programra van szükség, és ne felejtsük el: az egészség nemcsak fizikai, de mentális állapotot is jelent!