Most ugorjunk egyet, és beszéljünk az adókról! Európában magasak az adók, de magas a szociális juttatások szintje is, ezért nagyon sokan azt csinálják, hogy offshore cégekbe viszik ki a profitjukat, ahol nem adóznak, de a tevékenységi körük és vállalti székhelyük itt van Európában. Viszont ilyen módon Európa elveszti azt a hozzájárulást, amelyre szüksége lenne az oktatás, az egészségügyi és szociális (nyugdíj-) rendszer fenntartásához. Európa szép lassan, de folyamatosan veszíti el a versenyképességét a világ más régióival szemben, úgy, hogy közben öregszik és csökken a lakossága, és egyre csak nő a nyomás a gazdasági, politikai és társadalmi rendszereire. Akkor mi a megoldás? Eljött az idő a komoly változásokra, reformokra, új társadalmi modellek kialakítására. Itt az ideje, hogy a nagy koponyák átgondolják a nagy társadalmi elosztórendszerek felépítését, szerepét és működését. Itt az idő, hogy átgondoljuk a fontos demográfiai és gazdasági szabályozó rendszerek felépítését. Én ezt csak a „22-es csapdája” típusú szituációnak hívom (egy abszurd szituáció, ahol bármit teszel, csak veszíthetsz), amelyben egy csökkenő létszámú középgenerációnak kellene finanszíroznia egy többszörösen nagyobb nyugdíjas és iskolás réteget. Az abszurditásra még rátesz egy lapáttal az is, hogy a populista politikusok – akik a növekvő nyugdíjas rétegeket próbálják a maguk oldalára állítani – előre odaígérik a választásokat eldöntő nyugdíjas tömegeknek, a sokszor még meg sem termelt javakat. Elzálogosítják a jövőnket, és eladósítják az országot. Egy cél lebeg a szemük előtt: „Mindenáron megnyerni a választásokat!” És bizton állíthatjuk, hogy a nyugdíjasok nagy hányada azokra szavaz majd, akiktől többet remélhet. Tehát a politikusok és a nyugdíjasok nagy része is rövid távban gondolkodik, magyarul: egymásra találtak. Várj egy kicsit, György, ez nem volt teljesen világos! Azt állítod, hogy a modern demokráciák a vesztükbe rohannak és önmaguk rombolják le a versenyképességüket? Nos, akkor nem mondasz kevesebbet, mint azt: itt az ideje, hogy új társadalmi, politikai és gazdasági modellt hozzunk létre! Nem azt állítom, hogy taszítsuk le az öregeket és magatehetetleneket a Taigetosz hegyről, mint tették azt az ősi görögök Spártában. Nem, semmiképpen, de meg kell állítani ezt az őrültséget! Rögzíteni kellene az alkotmányban, egy képlet formájában, a nyugdíjak mindenkori számítási módját a gazdaság teljesítményének függvényében! Nem szabad, hogy a választások tárgyává váljon a 13., 14. vagy akármilyen külön nyugdíjjuttatás, amely kiutalásának levét a jövő generációk isszák majd meg. Már korábban említettem, hogy össze kellene kötni a generációkat, úgy, hogy az aktív réteg ne csak a gyerekek után kapjon adókedvezményt, de adója egy részét felajánlhassa nyugdíjas szüleinek támogatására is, hasonlóan a társadalmi és egyházi hozzájáruláshoz. Akinek több gyermeke van, és azokból cselekvő-adózó állampolgárokat nevel, azok több nyugdíjat remélhetnek majd! Természetesen ez csökkentené az adóbevételeket, amit most csak nehezen lehetne megtenni, ezért óvatosan kellene felépíteni a rendszert, lépésről lépésre, de az ilyen típusú rendszer érdekeltté tenné a családokat az otthonmaradásban vagy a visszajövetelben az ideiglenes külföldi tartózkodás után. A másik dolog, amit javasolnék, az az, hogy egy életkor (mondjuk, 75-80 év) felett, csak fél szavazatot adnék a nyugdíjasoknak, csökkentve ezzel a beleszólásukat a jövő alakításába. György, ez diszkrimináció! Lehet, de akkor mondd meg te, hogy mit tegyünk! Szóval nevezzük el az új rendszert családbarát adórendszernek, amely erősíteni fogja a generációk közti összetartozást és szolidaritást. Nos, amikor a gyerekek utáni adókedvezményekről beszélek, annak maximált mértékét a gyerekek iskolai teljesítményével kötném össze. Magyarul: akik befektetnek, időt-pénzt nem kímélnek a gyermeknevelés során, és áldoznak a jobb eredmény érdekében (tanulmányi átlag), azok kapjanak maximált adókedvezményeket egészen az egyetemi évek végéig (lásd a következő oldali diagramot)! Ha a gyermek eredménye egy bizonyos átlag alatt van (mondjuk, 50-60 százalék), akkor csökkentett adókedvezményben részesülhet csak a család (hacsak nincs a gyermeknek veleszületett mentális rendellenessége). Így elérhetnénk azt, hogy amikor a tudás alapú társadalomról beszélünk, akkor ne csak üres szlogen legyen a tanulás támogatása!

Azt kérdezed, kedves Olvasó, tényleg azt hiszem-e, hogy ilyen egyszerű a dolog, és csak úgy a semmiből jövet megmondhatom a szakértőknek, akik ezzel foglakoznak akár egy életen keresztül, hogy mit kell tenni? Nos, nem tudom, hogy az általam javasoltak az üdvözítő megoldások-e. Csak azt tudom, hogy a dolgok nem jó irányba mennek már évtizedek óta. Azt is tudom, hogy eljött az ideje a komoly változtatásoknak. A mostani – vagy a mindenkori – kormány hívei azzal érvelhetnek, hogy de a kormány most éppen azon fáradozik. Elismerem, nagyon sok változtatást és kreatív megoldást láttunk Magyarország 2010 utáni kormányának részéről, de a nagy és sorsdöntő kérdésekre még ők sem adtak választ. Továbbá attól tartok, hogyha a válaszok nem alapulnak majd széles társadalmi egyetértésen, akkor nem is maradnak tartósak. Ha nem vésik kőbe őket – kétharmados vagy háromnegyedes, alkotmányban rögzített hosszú távú társadalmi stratégiai célok formájában –, akkor csak tiszavirág életűek maradnak.

Természetesen nem javaslom, hogy bármit is tegyen az ország az emberek megkérdezése nélkül. Ez egy nagyon-nagyon hosszú távú projekt… Remélem, meg tudunk majd egyezni. Isten minket úgy segítsen! Jobban mondva: „Isten, segíts gyermekeinknek!”