Gyerekkorom során a családunk sokat költözött, mivel apám, aki rendőr volt, újabb és újabb megbízásokat vállalt, miközben araszolt előre a ranglétrán. Egy-két éves koromig Kismagyaron (Nový Život) laktunk, majd ötéves koromig Ekecsen (Okoč), azután kicsit hosszabb ideig Nagymegyeren (Vel’ký Med’er, korábban Čalovo) egészen tizenkét éves koromig. Később Dunaszerdahelyen telepedtünk le, ahol apám már tiszti rangban, alhadnagyként szolgált nyomozóként. Tehát szépen bejártuk a dunaszerdahelyi járást, vagy mondhatnánk úgy is, hogy a Csallóközt, e Kis-Duna és Duna által határolt, roppant termékeny földterületet. Csak egy dolog volt állandó, mégpedig a nagyszüleim lakóhelye, Kisudvarnok, három-négy kilométerrel északkeletre Dunaszerdahelytől. Általában ott töltöttük a nyarak nagy részét számos unokatestvérünk társaságában. Bicikliztünk, úsztunk a közeli kanálisban (mesterséges folyóágban), vagy fociztunk. Néha elmentünk horgászni apánkkal a Duna holt ágainak valamelyikére, illetve valamely folyó, tó vagy kanális halban gazdag vizére.

Gyermekkorom egyik meghatározó élménye, amely mély nyomokat hagyott bennem, az volt, hogy egy genetikai rendellenességgel születtem. A nyaki porcok vagy izmok a jobb oldalon nem nőttek párhuzamosan a testemmel. Ez azt eredményezte, hogy négy-öt éves koromra már teljesen ferdén tartottam a nyakam. Csúfoltak az óvodában is (ezt azután többnyire megbánták). A másik következménye ennek a testi problémának az lett, hogy igen szégyellős lettem.

Kétszer operáltak Pozsonyban, egyszer öt-, másodszor tízéves koromban, mindkétszer nyáron. A kórházban sokan szlovákul beszéltek, amiből én szinte semmit sem értettem. Az első műtét alkalmával több mint egy hetet töltöttem Pozsonyban, egy ottani kórházban, és utána deréktól a számig gipsszel még további másfél hónapot Udvarnokban, a nagyszüleimnél. Szívószálon kaptam az italt, és az ételt is egy darabig.

Nagyszüleim megtanítottak írni, nemcsak betűket, de százig a számokat is, kivonni, összeadni, szorozni, osztani, és sokat olvastak nekem. Boldog gyermekkorom volt. Máig jó érzéssel gondolok vissza azokra az évekre. Magam előtt látom nagyapám néha kackiásra pödört bajuszát és huncut, büszke tekintetét, és nagyanyám önfeláldozó és alázattal teli, szerető gondoskodást tükröző néma mosolyát. Én voltam a legidősebb unokájuk. Nagyszüleim hat gyermeket neveltek fel (három fiút: Hodosi Gyurit – apámat –, Sanyit és Józsit, és három lányt: Irént, Erzsit és Mancit). Valahogy nehéz volt elképzelni, hogyan férhettek el abban a nyáron is hűvös, szoba-konyhás, nádtetős vályogházban, ahol mi is rengeteg éjszakát töltöttünk a hatalmas, puha dunnák alatt. A konyharész padlózata döngölt föld volt, a csapból csak hideg víz folyt, és a mosakodás (fürdésnek nem nevezném mai ésszel) lavórban történt.

Bár öcsémmel egy szót sem beszéltünk szlovákul, szüleink mégis szlovák iskolába írattak be bennünket (ahová alig jártak igazi szlovákok). Az elején néhányszor meg is szöktem, de néhány pofon és fenékre verés után megértettem az új rendet. (Meglehetősen groteszk képként maradt meg bennem, amint a szünetekben a folyosón sétálgatunk és majdnem mindnyájan magyarul társalgunk.) Emlékszem, valami olyan indokkal írattak ide minket, hogy „majd jobban érvényesül a gyerek Csehszlovákiában” (akkor még föderatív államként működött Csehország és Szlovákia). Sajnos élő problémáról van szó – s az asszimiláció és gyökértelenség melegágyáról. Most, felnőtt fejjel, két alapvető hiányosságot látok: az egyik, hogy a szlovákiai magyar iskolákban igen komoly szlovák nyelv- és irodalomoktatást kellene bevezetni, a másik, hogy a matematikát szlovák nyelven is oktatni kellene (felvehető külön óraszámban), máskülönben a későbbi főiskolai, illetve egyetemi felvételi vizsgák szlovák szöveges feladatait nem fogják megérteni a magyar iskolás gyerekek. Így magas szinten olyan emberek nevelődnének ki, akik legalább két nyelven beszélnek, ezáltal képesek természetes hidat verni a szláv népek és a magyarság között, s – versenyképességüket növelve – könnyedén megállnák a helyüket mind a magyar, mind a szlovák környezetben. Ez megérne egy széleskörű kampányt, például valami ilyen szlogennel: „Ha nálunk végzel, minimum két nyelvet beszélsz majd anyanyelvi szinten!” De a szlovák iskolába járó magyar gyerekek szüleit is meg lehetne szólítani azzal, hogy magyar irodalmat és általános magyar műveltséget (nyelvet, irodalmat, zenét, néhány fontos magyar vonatkozású történelmi eseményt) lehetne különórában oktatni az egyébként magyar gyermekeknek, hiszen azok, akik magyarnak születtek, de szlovákként kezdenek élni, gyökértelenné és bizonytalanná válnak, elveszítik önazonosságukat. Hiába hajszolják majd az anyagi javakat, azok nem teszik boldoggá őket. Örökre elveszítik lelki békéjüket.

Apám és anyám akkor, 1967-ben még biztosan nem gondolta, hogy a „végén” Magyarországon kötök ki, egyetemi tanulmányaimat a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatva, majd ott maradva.

De menjünk csak vissza 1976-ba. Mivel imádtam a kémiát és a kísérletezést, a pozsonyi (szlovákul Bratislava, németül Pressburg) vegyipari szakközépiskolába jelentkeztem, és fel is vettek, mint az országos (csehszlovák) kémiai olimpiász harmadik helyezettjét (természetesen kellett felvételiznem).

Pozsony más világ volt. Noha minden évfolyamon volt egy magyar osztály, én szlovák osztályba jártam. Új barátaim lettek a magyarok és szlovákok között is. Ősszel, néhány hónappal a kezdés és beilleszkedés után meghalt az apám, akinek néhány trombózis után negyvenéves korában megállt a szíve. A napi két csomag cigaretta, az óriási túlsúly és az egészségtelen életmód megtette a magáét. Én ekkor tizenöt éves voltam, és mielőtt még túlságosan sajnálni kezdtem volna magam, rá kellett ébrednem, mennyire megviselheti ez az öcsémet, Gábort, aki tizenkét éves volt és a húgomat, Erzsikét, aki mindössze nyolc. Anyámnak sem lehetett könnyű, bár emlékszem, rengeteget veszekedtek apámmal, aki gyakran felöntött a garatra, mivel nehezen viselte az akkor már részlegesen rokkantnyugdíjas létet. Hirtelen borzasztóan hiányzott az apám. Annyi mindent megbeszélhettünk, közösen átélhettünk volna még …

Nagyon sok segítséget kaptunk a nagyszüleimtől, nagynénéim és nagybátyáim családjaitól. Zöldségért, gyümölcsért, tojásért, csirkéért, disznótorosért gyakran kerekeztem ki Udvarnokba. Anyám irodai munkát végzett (úgy emlékszem, a helyi sörlerakat és -szállítmányozás főnöke volt egy darabig), és emellett kapta az özvegyi nyugdíjat és az árvaellátást, ez volt a fedezete a kiadásainknak. A következő évek anyám partnerkeresésével és a mi tanulmányaink folytatásával teltek. Három évvel később öcsém is felkerült Pozsonyba, az ottani egyik szakmunkásképzőbe, ahol néha meglátogattam. Közösen kezdtünk foglalkozni fényképezéssel és fényképkidolgozással, és viszonylag odafigyeltünk egymásra. Én rengeteget olvastam, és egy keveset írtam is, főleg verseket, akkor már magyarul is. Idézném most egy olyan versemet, amely híven tükrözi első, talán kicsit reménytelen szerelmem kapcsán kialakult lelkiállapotomat:

 

Selmecbányán (Banská Štiavnica) volt a felvételi a magyarországi iskolákba, de szlovák nyelven, ami sok szlovákiai magyarnak okozott nehézséget. Az írásbeli után még volt egy szóbeli is, ezt Ivánka pri Dunaji mellett bonyolították le. Később mesélte az egyik diáktársam, hogy megkereste őt két civil ruhás ember, és rá akarták venni, hogy gyűjtsön információt a többi diáktársáról. Ki tudja, hányan lehettek közöttünk, akiket beszerveztek…

A felvételi sikerült, felvettek, és negyedik után mehettem Budapestre, a Műszaki Egyetem vegyipari szakára. Megnyílt előttem egy új világ, és bizony, alig tudtam feldolgozni ezt a hatalmas változást. Szárnyaltam, buliztam, szerelmes lettem egy német (NDK-s) lányba, és csak az utolsó pillanatokban tanultam, pedig gondot jelentettek a szókincsemből is hiányzó magyar terminus technicusok. Meg is buktam matekból. Anyám többször mondogatta, mennyire csalódott bennem. Azóta is visszatérő rémálmom, hogy megbuktam, nincs diplomám, se családom, se házam, se munkám. Ilyenkor izzadtan, zihálva ébredek, kétségbeesetten nézek körbe, keresem a szeretteimet, és csak őket látván nyugszom meg. Lehet, hogy ide vezethető vissza máig tartó, csitulni nem akaró tudásszomjam és tanulás iránti szenvedélyem?

De térjünk vissza az eredeti történethez. Hazautaztam Dunaszerdahelyre, és elmentem dolgozni Pozsonyba, a Dimitrovkába (a valamikori dinamitgyárba), annak műszálakat gyártó üzemébe, de elhatároztam, hogy vissza fogok térni, hogy folytassam az egyetemet. Újabb nagy változás történt a családunkban: immár öt évvel apám halála után anyám megismerkedett egy morvai cseh férfival, Miroslav Soukuppal, és elköltözött a húgommal Ludvíkovba, egy a Vel’ká Bítešhez (Brünn mellett, csehül Brno) közeli, mintegy tíz házból álló, apró faluba. Öcsémmel magunkra maradtunk dunaszerdahelyi lakótelepi lakásunkban (sídlisko sever, magyarul: északi lakótelep). Én újrakezdtem az egyetemet Budapesten, míg az öcsém Pozsonyban tanult. Az NDK-s lány közben összejött egy másik NDK-s sráccal, így én már nem rúgtam labdába. Egyébként azt hallottam róla később, hogy beszervezte a Stazi (a volt NDK-s titkosszolgálat), így nem bánkódtam sokat, különben is idősebb volt nálam…

Hamarosan a húgom is felvételt nyert Pozsonyba, ugyanabba a szakközépiskolába, ahol én is lehúztam négy évet. Egészen korai éveinktől tehát gondoskodnunk kellett magunkról, bár anyánk és rokonaink a maguk szerény módján támogattak bennünket. Mindenesetre hónaponként, két hónaponként meglátogattuk anyánkat és a húgunkat Ludvíkovban, de a kapcsolatunk az évek során egyre lazult. Két-három évvel később anyám kapcsolatából megszületett morvai mostohatestvérem, Mirka Soukupová. Lett egy kistestvérünk, akinek sokszor meséltek a bátyjáról, aki messze földön, Budapesten tanul. Anyám, de az udvarnoki rokonaink is nagyon büszkék voltak egyetemre járó leszármazottjukra. Nem tudhatták, hogy példaképük rendkívül kevés energiával, csak ha már nagyon kellett, mindig az utolsó pillanatban vette rá magát, hogy a tanulmányaival is foglalkozzon. Az egyetemi klubok csillogása (E-Klub, Martos Klub, Új Várklub, Kertészeti Klub, Közgáz Klub, SOTE Klub stb.), a mozik, az alkohol kellemes mámora és a gyönyörű lányok mind-mind jobban vonzottak, mint a száraz műszaki könyvek.

Budapesten sok ismerősre és barátra tettem szert, nagyon nem akaródzott visszamennem Szlovákiába, és mikor megismerkedtem és beleszerettem későbbi feleségembe, Brieber Katalinba, a visszatérés alternatívája már halványulni látszott. Egyévnyi kapcsolat után házasodtunk össze, pontosabban 1986-ban, amikor lediplomáztam gyógyszerkémiából, ami egyre jobban és jobban vonzott. Még a tanulmányi eredményeim is javultak a végére. Kezdtem éhezni a tudást, megint érdekes lett a tanulás, gyorsabban is olvastam már, talán majdnem olyan gyorsan, mint annak idején szlovákul. De vissza a házasságkötéshez. Az esküvőnk augusztus másodikán, egy nagyon forró napon és éjszakán volt a fertődi Haydn-házban és az ottani katolikus templomban, majd a helyi Haydn-ház melletti fogadóban. Eljöttek egy busszal a szlovákiai (felvidéki) magyar rokonok, és jelen voltak a magyarországi barátok is. Még mindig kicsit gyereknek éreztem magam, és megkönnyebbülve ígértem meg anyósomnak, hogy támogatom a lányát, újdonsült nejemet tanulmányai befejezésében. Immár házassági papírral a kezemben, annak hivatalos szlovák fordításával, kérvényeznem kellett Dunaszerdahelyen a hadügyi kirendeltségen („hadkieg”), hogy ne vigyenek be katonának Csehszlovákiában, majd hogy Magyarországon tartózkodási és munkavállalási engedélyt kapjak. Az utóbbit a következő év tavaszán meg is kaptam, addig alkalmi feketemunkákból tartottam el magam. Anyósom, Brieber Lajosné, született Páyer Ilona papíron befogadott Sopronba, a Lővér krt. 89.-be, mint bejelentett állandó lakhelyre – némi aggodalommal, hogy nem élek-e vissza a helyzettel –, de még jó néhány hónapig a Martos Kollégiumban laktunk Katival, a tizenegyedik kerületi Stoczek utcában.

Az első hivatalos munkám a zuglói Reanál vegyipari gyárban volt. Rövid, három hónapos körforgás után az aminosav-, nukleotid- (a nukleozid és aminosav köteléke, a DNS-lánc része) és peptid- (aminosavak láncba kötve) gyártó üzemben kötöttem ki, ahol három műszakban dolgoztam. Imádtam a munkámat és Gál Tibor kollégámat, aki jó néhány évvel később a kettes üzem főnöke lett. De akkor még egy Rátonyi nevű vadállat volt a főnökünk, aki a fizikai tettlegességig is elment, ha valami feldühítette (például mert nyugodtan olvasgattam, amíg a kromatográfiás oldatokat gyűjtöttem). Emlékszem, a Martos-MAFC röplabdacsapat meghívást kapott a darmstadti és fuldai NSZK-s csapatoktól egy röplabdatornán való részvételre, és a vízumhoz kellett volna Rátonyi úr hozzájárulása, amit megtagadott. Kétségbe voltam esve. Az egyedüli szerencsém, mint kiderült, az volt, hogy a csehszlovák útlevelembe a csehszlovák követségen is kérhettem kiutazási engedélyt. Nagy meglepetésemre és örömömre meg is adták, így életemben először eljuthattam NyugatEurópába. Nagyon irigyeltem a volt magyarországi diáktársaimat, akik közül már sokan körbeutazták Nyugat-Európát.

Viszont köszönettel tartozom a Reanálnak és az ott dolgozó kollégáknak, mivel ott ébredtem rá, hogy imádok kísérletezni, és hogy kutatnom kellene. Szerencsém volt, mivel az egyik barátunk édesapja egy ismerősükön, Merész Magdolnán keresztül beajánlott a Gyógyszerkutató Intézetbe Dr. Kuszmann Jánoshoz, aki a magyarországi szénhidrátkémia egyik „csúcsintézménye” volt a „debreceni iskola” mellett. Nagyon sokat tanultam tőle a következő négy és fél évben, egészen az egyetemi doktori címem megszerzéséig. Ezután megpályáztam néhány nyugat-európai, illetve egyesült államokbeli kutatási ösztöndíjat, s az egyik kedvező válasz után 1992 őszén elutaztam az Indiana állambeli Purdue Egyetem Szénhidrát-kémiai Kutató Központjába. Egy évre rá a torontói orvosi egyetemen, másfél évvel később pedig az Egyesült Államok Központi Egészségügyi Kutató Központjában, Maryland államban, Washington közvetlen szomszédságában kutattam, egyre növekvő sikerrel és rangos publikációkkal.

Közép-kelet-európai hazafinak tartom magam. Karrieremet a nyolcvanas évek vége felé kezdtem, fiatal kutatóként. Megtapasztaltam a keletnémetek tömeges elvándorlását Magyarországon keresztül Ausztriába és Nyugat-Németországba, a „vasfüggöny” lebontását, először Magyarországon (ott voltam Sopronban a Páneurópai Pikniken), amit az igazi, a Nyugat és Kelet közé emelt berlini fal leomlása követett. Ott voltam 1989 októberében Budapesten a Hősök terén is (lásd a fenti képet) Magyarország mártírhalált halt 1956-os miniszterelnöke, Nagy Imre újratemetésén az akkor még radikális-liberális Fideszvezér Orbán Viktor híres beszéde alatt, aki követelte a szovjet hadsereg kivonását Magyarországról. Itt és most be kell vallanom, hogy 1989-ben beléptem az akkori legnagyobb ellenzéki mozgalomba és pártba, a Magyar Demokrata Fórumba (MDF), és tagja lettem a dr. Csóti György köré szerveződött nemzetközi, több nyelven beszélő csapatnak. Aktívan kampányoltam Dunakeszin (egy kis városka Budapesttől északra, a Duna pesti oldalán) az MDF színeiben, és átéltem az első szabad választás győzteseket megillető eufóriáját. Két évvel később kiléptem az MDF-ből, és befejeztem az aktív politizálást, nagyon vegyes érzelmekkel.

Ennek a régiónak a társadalmai úgy tekintenek az elmúlt húsz évre, mintha valamit elloptak volna tőlük, és igen, talán tényleg ez a helyzet. Az akkori politikai elit, támogatva az érdekeltségi köreikhez tartozó gazdasági vállalkozók által, akik többsége a régi szocialista rendszer hatalmas és erős vezetőinek családi árnyékából nőtte ki magát, ellopta a felemelkedés lehetőségét az emberek naiv tömegeitől.

Miért történt így? Néhányan azt állítják, hogy azért, mert az újonnan született demokratikus államok nem rendelkeztek tervekkel és stratégiákkal arra nézve, hogyan építsenek viszonylag erős nemzeti gazdaságokat. A vezetők és a menedzserek (nem is hívnám őket igazi menedzsereknek) többsége, akik a korábbi szocialista rendszerben nevelkedtek és szocializálódtak, azzal voltak elfoglalva, miként gazdagodjanak meg, segítve a nemzeti vagyont képező gyárak eladását valamely multinacionális vállalkozásnak, amely ezzel megvette a piachoz jutás jogát, és szélsebesen megszabadult az itteni kutatatás-fejlesztéstől, sőt sok esetben még a termelést is leállította. Vagy ott voltak mások, akik maguk és családtagjaik számára privatizálták az állami vagyont, mit sem törődve azzal, hogy képesek lesznek-e azt működtetni vagy akár csak szinten tartani, a vagyon gyarapításáról (a vállalat fejlesztéséről) már nem is beszélve (nem a magánvagyonukra gondolok!). A tradicionális kelet- és közép-európai piacok is összeomló félben voltak. Így számtalan neves közép- és kelet-európai nagyvállalat és vállalkozás tönkrement és eltűnt a süllyesztőben. Természetesen léteznek pozitív példák is, de nem túl sok. Néhány szakértő szerint hiba volt átvenni és bevezetni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank (WB) neoliberális gazdasági és politikai reformjainak tíz pontját, melyeket John Williamson fejtett ki 1989-ben [1] „Washingtoni Konszenzus” néven a Washingtoni Nemzetközi Gazdasági Intézet által szervezett kongresszuson. Természetesen – mint oly sok esetben az életben – ezek között is vannak kifejezetten előremutató elemek. Ilyen a szociális kiadások egy részének átirányítása az oktatási rendszerbe, vagy a piacbarát adóreform, vagy akár a privát tulajdon biztonságának megteremtése és megvédése stb.

Ezen a ponton szeretnék kitérni a jobb-, a bal- és a liberális oldal kérdésére. Az emberek nagy többsége konzervatív, liberális és baloldali értékeket egyaránt magában hordoz. Nem véletlen, hogy a nagy politikai pártok úgymond középre igyekeznek pozícionálni magukat. Tehát a kérdés nem az, hogy „jobb”-e vagy „bal”. Inkább arról van szó, hogy politikusaink a folyamatok és a törvénykezés szintjén teljesen megfeledkeztek a nemzeti gazdasági és társadalmi érdekekről. Retorikában persze bőven kijutott ebből… A nagy kérdés az, hogy el lehetett volna-e vinni a japán és a dél-koreai fejlesztő állammodell irányába a közép- és kelet-európai államokat, létrehozva ezzel bizonyos gazdasági bázist, amint azt Chalmer Johnson már 1982-ben leírta [2]. Később Amsden [3], Wade [4], és Chibber [5] részletesen kifejtette, hogy a dél-koreai állam hogyan kötött stratégiai együttműködést az üzleti menedzsmenttel, miközben az importhelyettesítés támogatásától (Import Substituted Industrialization, ISI) az exportvezérelt támogatás (Export Led Industrialization, ELI) irányába mozdult. Valaki erre azt mondhatná, hogy jó, jó, de a rendszerváltás pillanatában nemigen voltak Kelet-Közép-Európában igazi menedzserek – és sajnos ez lehetett a nyers valóság. Nem azt állítom, hogy a közép- és kelet-európai államoknak pontosan át kellett volna venniük a délkelet-ázsiai országok gazdasági modelljét, csupán annyit próbálok sugallni, hogy le kellett volna fektetniük az alapvető nemzetgazdasági és társadalmi prioritásokat és az említett régión belüli együttműködés alapvető szabályait, hogy megvédjék nemzeti iparuk és egészséges társadalmi fejlődésük egy részét. De valószínűleg még jobb lett volna, ha a gazdasági stratégiai prioritásokat beemelték volna nemzeti alkotmányukba, mint hosszú távú politikai nemzeti és regionális alapstratégiát, amely a pártok és a kormányok felett állt volna. Egy ilyen alapvető társadalomépítési irány nem szabadna, hogy négyévente, a politikai választásokkal változzon!

Naiv vagyok? Valószínűleg igen. Nem is szeretném azt boncolgatni, mi lett volna, ha. Inkább bemutatom, hogyan hoztam létre egy hatékony és innovatív szervezetet, amikor régiómenedzser lettem itt, Közép- és Kelet-Európában, egy olyan üzletágban és piacon, amely extrém gyorsan változott analógból digitálissá, majd még digitálisabbá, egészen az IT-alapú rendszerekig.

A hat év alatt, mint magyarországi, majd kicsit több mint négy év alatt mint regionális közép- és kelet-európai főnök, rengeteget tanultam az innovációról, az értékekről, az üzleti menedzsmenttel kapcsolatos technikákról, a közép-, délkelet- és kelet-európai országok kultúrájáról és népeiről. Jómagam is létrehoztam néhány olyan innovatív üzleti modellt, amely a fejlődő és fejlett országok közötti kereskedelemre és üzletekre – más szófordulattal élve a Kelet és Nyugat közötti együttműködésre – alkalmazható. Rengeteget tanultam, és sok könyvet olvastam, s ezek lépésről lépésre formálták vezetői karizmámat, befolyásolták későbbi gondolkodásomat, miközben kétségtelenül nevelt az élet is. Idézni fogok e könyvekből, és segítségül hívom szerzőiket, mert jó néhányat érdemesnek tartok a tanulmányozásra. Remélem, élvezni fogod az utazást, kedves Olvasó. Nos, akkor vágjunk bele…