Először talán az Egyesült Államokban, amikor a Purdue Egyetem egyik kutatóközpontjában dolgoztam Indiana államban (lásd fent), egy olyan projekten, amelyet a hatalmas rágógumigyártó Wrigley szponzorált. Azzal az ötlettel álltam elő, hogy hozzunk létre (szintetizáljunk) különböző hosszúságú szénhidrát-molekulákat, melyeknek az elején vagy a végén (nézőpont kérdése, hogy magunk felől vagy az enzimhatás irányából nézzük) aroma- és illatvegyületeket helyezünk el. Ha ezeket bizonyos enzimekkel vegyítjük, akkor amikor ez utóbbiak lebontják a szénhidrátláncokat, az aroma- és illatmolekulák különböző időben kerülnek kibocsátásra

Egyébként hasonló folyamatot figyelhetünk meg a természetben, például az alma vagy a banán barnulásánál (érésénél). Hozzá kell tennem, az alapötlet nem az enyém volt, hanem a professzoromé. Az általam módosított ötlet életképesnek bizonyult, a végig vitt kísérletek bebizonyították, hogy működik, és szabályozható a folyamat. A projekteredmények szabadalmaztatásra kerültek, de a Wrigley a végén mégsem ezt a módszert alkalmazta a hosszantartó rágógumi esetében, mivel túl drágának találták a módszert. Mikor megkértem már jócskán nyolcvan év feletti, nagyon gazdag professzoromat, hogy vegyen be a szabadalomba, meglepetésemre azt válaszolta: nem amerikai állampolgárok nem vehetők be a szabadalmakba. Zavarodottságom és összeesküvéselméletérzésem néhány hónap alatt olyan szintre tornázta fel magát, hogy még a feleségemmel is féltem szabadon beszélni telefonon. Hogyan juthattunk el idáig?

Minden világos lett! Az is, hogy miért szerepelt a legutóbbi telefonszámlámon egy izraeli hívás, amikor sohasem telefonáltam oda. Ezek után első dolgom volt kinyomozni, kit hívnak Shownnak apartmanházunknak ebben a részlegében. Amint megtaláltam és beazonosítottam az illetőt, felhívtam a telefontársaságot, és bejelentettem, hogy valaki illegálisan használja a telefonomat. Még aznap este visszaszóltak, hogy igazam volt, Shown barátunk rákapcsolódott a vonalunkra, imígyen megspórolva a havi mintegy húsz dollár előfizetési díjat. Shownnak mindenesetre mennie kellett, s talán meg is büntették. Még sajnáltam is. Lehet, hogy meg kellett volna egyeznem vele a díj felezéséről – már amennyiben nem hívta volna többet Izraelt… A legjobb az egészben mégis az volt, hogy üldözési mániámtól és attól a nyomasztó érzéstől, hogy lehallgatnak, végleg megszabadultam.

Végül – elég sok nyomós ok folytán – úgy döntöttem, hogy egyéves ösztöndíjam lejárta után elhagyom a Purdue Egyetemet. Megkértem szeretett profeszszoromat, hadd maradjak még néhány hónapig, amíg találok helyet magamnak, de visszautasított. Vagy aláírok két évet, és akkor maradhatok, vagy vehetem a kalapom, mondta, meglehetősen nehéz helyzetbe hozva ezzel a családomat. Az volt a legkisebb gondom, hogy mit szólnak odahaza, ha egy év után hazatérek, és bizonygatnom kell, hogy maradhattam volna, de én nem akartam. A valódi nehézséget az jelentette, hogy kislányunk, Alexandra, aki 1993. szeptember 11-én született az Indiana állambeli Lafayette-ban, még egy hónapos sem volt, ráadásul tudtuk, hogy a vízumunk is hamarosan lejár. A feleségem rettentően ideges volt. Azzal próbáltam nyugtatgatni (mellesleg egyszersmind magamat is), hogy ne aggódjon, hamarosan találok másik állást, bízzon bennem (két új cikkem állt megjelenés alatt). Sebtében megpályáztam három kutatói állást, az egyiket a torontói egyetem orvostudományi karán, a másikat az NIH-ben (National Institutes of Health, azaz Amerikai Nemzeti Egészségügyi Kutató Központ) és egy harmadikat a neves South Carolina-i Duke Egyetem professzoránál.

Itt be kell vallanom, hogy már ezt megelőzően, amikor kiderült, nem vesznek be a szabadalomba, és cikket sem tudok majd írni, eldöntöttem: a saját kezembe veszem a szakmai fejlődésemet. Néhány korábbi, kémiai reakcióval kapcsolatos ötletemet több, titokban elvégzett reakcióval alátámasztva bizonyítottam, majd a felhasználási területüket példákon mutattam be, és írtam két cikket. Dolgoztam minden hétvégén, és esténként is, de a Tetrahedron Letters és Carbohydrate Research szaklapokban megjelent, szép cikkek gyógyírok voltak mindenre. Így a pályázatokban már hivatkozhattam megjelenés alatt álló újabb cikkeimre, öreg, rosszmájú professzoromnak pedig azt mondtam, ez még a magyarországi munkák folyománya (ami részben igaz is volt).

A lényeg az, hogy három hónap sem telt el, és felajánlottak egy kutatói állást Kanadában a torontói egyetem orvostudományi karán, az 1968-ban Prágából disszidált Krepinsky professzor csoportjában. Novemberben el kellett mennem Ditroitba, hogy az ottani kanadai követségen elintézzem a vízumomat, és decemberben, karácsony és szilveszter között útra keltünk. Chevy (Chevroley) Cavalier autónk tetőcsomagtartójára pakoltuk ingóságunk egy részét (mindent, ami nem fért a hátsó csomagtartóba), letakartuk ponyvával, átkötöztük, és elindultunk a hideg, szeles télben, szakadó hóesésben, hogy meghódítsuk Kanadát.

Így, utólag be kell ismernem: élveztem a mögöttünk lévő egy évet West Lafayette-ben, a Purdue Egyetemen, és köszönettel tartozom a lehetőségért, hogy létrehozhattam valami újat, hogy megtanulhattam kiválóan angolul, hogy megfogant, majd megszületett a kislányunk, és folytathatnám a sort. Kedves Olvasó, ha olvastad Csíkszentmihályit [6], aki a híres „Flow” (Folyam) szerzője, akkor megérted, miért köszönök meg mindent. Ő ugyanis a következőket írja: „Ha a kreativitás abból áll, hogy változást idézünk elő egy adott szakterületen, akkor a személyes kreativitás a magánéletben létrehozott változáson alapul. A magánélet »szakterülete« olyan szabályokból épül fel, melyek vezérlik a pszichikai energiánkat, szokásainkat és napi rutinunkat, melyek napról napra meghatározzák azt, ahogyan cselekszünk, ahogyan öltözködünk, ahogyan dolgozunk, és hogy hogyan kezeljük a kapcsolatainkat. Ez mind, mind meghatározza a magánéletünket, és ha tudunk javítani rajta, akkor ezzel javítunk az egész életminőségünkön is.”

Két további merész döntésem már kereskedelmi menedzseri korszakomban volt: az első 1997 végén, már odahaza, Magyarországon, a második pedig 2005 és 2006 között. Úgy döntöttem, hogy vérző szívvel bár, de átlépek a tudomány és a kutatás izgalmas és csodás mezejéről az üzleti életbe. A döntés NIH-beli (National Institutes of Health, magyarul Nemzeti Egészségügyi Intézet) tartózkodásom alatt született meg Bethesdában, Maryland államban, annak Montgomery járásában (angolul: county), vagy inkább Rockwille-ben (ez Frédi és Béni kőkorszaki városa a rajzfilmben), ahol immár két kislánynyal laktunk (második kislányunk, Danielle, a Silver Spring-i kórházban született 1995-ben, bár valószínűleg még Kanadában, Torontóban fogant). Maga az intézet, ahol dolgoztam, csak néhány mérföldnyire volt a Fehér Háztól és a Capitoliumtól, mivel Bethesda és Washington teljesen összeépült.

Az első gyermekünk három, a második egyéves volt akkoriban, és a következő problémával néztem szembe: Vagy maradok még néhány évig az Egyesült Államokban, és esetleg egyik helyről a másikra vándorolunk (a családom jön velem, ha kell, óvodát és otthont váltunk), de magas szintem művelhetem a szakmámat, és továbbra is kutatói fizetésből élünk. A másik lehetőség az volt, hogy visszatérünk Magyarországra, de nem tudom majd a korábbi szinten végezni a kutatásokat, esetleg átváltok az üzleti életbe, és kihasználom, hogy több nyelven (angolul, németül, oroszul, csehül, szlovákul, és persze magyarul) beszélek.

Eufórikus érzésem sajnos gyorsan elpárolgott odahaza, Magyarországon, ahol meglátogattam a „szülőintézetemet”, a Gyógyszerkutató Intézetet, majd elzarándokoltam a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karának szerves kémiai tanszékére, és végül, de nem utolsó sorban, a Reanál vegyszer- és gyógyszeralapanyag gyárba, ahová egy állásközvetítőn keresztül – még Amerikából lelevelezve – jutottam el, hogy részt vegyek egy állásinterjún, kereskedelmi főosztályvezetői pozícióba. Ekkor, 1997-ben a kettes üzem vezetője már Gál Tibor barátom volt, akivel – ha emlékszel, kedves Olvasó, a korábbi fejezetben leírtakra – 1987-ben együtt dolgoztam néhány hónapot, és akivel kölcsönösen megkedveltük egymást. Magyarországi látogatásom kijózanító volt, és ezt azért írom, mert én ide akartam visszajönni, nem Németországba, és nem is Svájcba. Ám idehaza az általam preferált tudományos középvezetői állás elnyerése teljesen kilátástalannak tűnt. Visszamenni a Gyógyszerkutató Intézetbe és visszaállni ugyanoda, ahonnan tíz évvel korábban elindultam, nem igazán vonzott, még akkor sem, ha nagy köszönettel és tisztelettel tartoztam mesteremnek, Dr. Kuszmann Jánosnak, akiről máig azt tartom, hogy ha egy tanszéket vezetett volna, mondjuk a Műszaki Egyetemen vagy az ELTE-n, akkor azt világszínvonalú tudományos műhellyé emelte volna, és már rég a Tudományos Akadémia tagja lenne. Talán ez is intő jel volt arra, hogy nem elég okosnak lenni, nem elég sokat és keményen dolgozni: ha nem támogatnak, és nem nyomnak keresztül a hierarchikus kapcsolatrendszeren, akkor nincs esélyed magasba emelkedni. Valószínűleg ő sem volt elég „simulékony” ehhez.

Ahogy a mondás tartja: senki sem lehet próféta a saját hazájában…

A másik intő jel az volt, amikor a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karán az ottani szerves kémiai tanszék vezetője elpanaszolta nekem, milyen nehéz helyzetben van: el kell küldenie jó néhány kollégáját, és azokat, akik közel vannak a nyugdíjhoz, mégsem küldheti el. Hely nem volt, de ha hozok pénzt (pályázatot), mondta, akkor nagy nehezen talán tud egy kis helyet biztosítani. Státuszt azonban nem. „Egyébként gratulálok a szép munkádhoz”, fűzte hozzá, de a dolog mindezek után lassan eldőlni látszott. Egy olyan társadalomban, ahol nem becsülik meg a tudományos munkát – de említhetnék más értelmiségi, „nemzetnevelő” szakmákat is –, hogyan fogom megmagyarázni a gyerekeimnek, hogy nézzenek fel szegény, de okos szüleikre, és hogy a terepjárókkal és luxusautókkal közlekedő, harsány, törtető emberek üres világot hagynak majd maguk mögött? Elhiszik és megértik ezt? Vajon hova jut az a társadalom, ahol az értékek nincsenek a helyükön? Ahol a tanulás és tudás, a fejlődés alapvető eszközei nem vonzó alternatívák a társadalmi és anyagi elismeréshez vezető úton? Hova jut az a társadalom, amely lépten-nyomon azt üzeni – természetesen felerősítve az egyre terjeszkedőbb kereskedelmi média által –, hogy próbáljunk meg szélsebesen meggazdagodni, mert ez az egyedüli, ami számít. Nos, talán ebből már kitalálják: úgy döntöttem, ha visszajövünk, átlépek az üzleti életbe. Már csak azért is, mivel visszaérve az Egyesült Államokba, ott várt az üzenet e-mail formájában, hogy ősszel kezdhetek a Reanalban mint kereskedelmi főosztályvezető. Kicsit gyorsan zajlott a dolog, de úgy határoztunk, belevágunk.

Tudtam, hogy csalódást okozok néhány, a tudományos világban – főleg a szűkebb szakmai környezetemben – tevékenykedő embernek, hiszen szerették volna, ha valamit továbbviszek abból, amit ők kezdtek el és adtak át nekem. Nos, valahol mélyen belül, még a feleségem elől is rejtve, kidolgoztam egy alternatív, titkos tervet. Bedobozoltam a két kész, még nem publikált cikkemet, egy kutatási tervet a speciális, biológiailag hasznos, de nehezen előállítható glikoproteinek szintézisére, és készen álltam a váltásra, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd előveszem ezeket az anyagokat a dobozokból. Hátha…

Már magához a váltáshoz is nagy merészség kellett, de talán ennél is eltökéltebbnek kellett lennem ahhoz, hogy nemet mondjak azokra a gyermeteg tréningekre, amelyeket az önjelölt ügyvezető igazgató rendelt el (az illető egy jó ismerősével közösen, aki korábban az Ipari Minisztériumban dolgozott, időközben tulajdonossá vált). A hatalmas hitelt, amivel megvásárolták a céget, a cég nyereségéből törlesztették, gyakorlatilag meghiúsítva ezzel az elkövetkező tíz év minden további beruházását. De az igazi konfliktus a kereskedelmi igazgató asszonnyal robbant ki, aki irigykedni kezdett gyors sikereimre. Viszonylag frissen elvált kismama volt, aki párt keresett magának, én viszont nemigen mutattam érdeklődést iránta – attraktív fiatal hölgy volt, de az ízlésemhez képest túl agresszív. (Később sikerült elcsavarnia a termelési igazgató fejét, aki el is vált miatta, majd a tulajdonosok kirúgták, ahogy néhány hónappal később a kereskedelmi igazgató asszonyt is.)

Az igazgató asszony tehát meg akart szabadulni tőlem, és én megkönnyítettem a dolgát, így az első menedzseri állásom nem tartott tovább három hónapnál. Micsoda fiaskó! Visszajöttem az Egyesült Államokból úgy, hogy maradhattam volna még legalább két további évig, meghosszabbítva az ösztöndíjamat – és felmondanak három hónap után az első üzleti vagy kereskedelmi állásomban… Barátom, magadnak kerested a bajt!

Nos, ennél már nehezebb dolgon is túlléptem. Három hónap múlva már új, jobban fizető állásom volt. Kereskedelmi képviselő lettem egy osztrák érdekeltségű, viszonteladói hálózattal rendelkező magyar kereskedelmi leányvállalatnál, amelyik egy amerikai multi kórházi laboratóriumi berendezéseivel és tesztjeivel kereskedett. Élveztem a kereskedelmi tevékenységet, a vevői kapcsolatépítést, de az applikációk konfigurálása, a minőségbiztosítás lefuttatása és maga a technikai tevékenység sem okozott gondot, sőt, szerettem elmélyedni a bizonyos vizelet- vagy vérparaméter kimutatásának alapjául szolgáló kémiai vagy immunkémiai reakció megértésében is. Így jobban és tartalmasabban tudtam kommunikálni a potenciális felhasználókkal. Egy év alatt, főleg a tevékenységemnek köszönhetően, mintegy megdupláztuk a forgalmunkat, és kereskedelmi igazgató lettem. Természetesen ez a munkahely sem volt konfliktusmentes, de ezeket nem számítom a nagyon bátor kiállások kategóriájába. Ugyanakkor az ott eltöltött évek története is hordoz magában tanulságokat, amelyek tovább gazdagították menedzseri tapasztalatomat.

Először is: dolgozott a cégnél egy középkorú hölgy, aki segített megalapítani az osztrák tulajdonos jobb kezének számító úrnak – nevezzük Heinznek – a magyarországi kereskedelmi leányvállalatot. A tulajdonos később felvett egy tehetséges, németül jól beszélő fiatal menedzsert, aki vezette az itteni céget, míg a középkorú hölgy kereskedőként dolgozott. A hölgy szeretett volna megszabadulni az ifjú menedzsertől, így szövetséget kötött a korosodó, de ügyes titkárnővel, aki lehallgatta a menedzser telefonjait, és azokról beszámolt a középkorú hölgy kereskedőnek. Végül sikerült nekik különböző intrikákkal eltávolítaniuk az ifjú titánt, be-bevonva ezekbe az üzelmekbe a szervizes fiúkat és engem is. Nálam a következővel próbálkoztak: ha én hozom az üzlet többségét, miért van egyáltalán szükség a csak a mi munkánkon élősködő menedzser úrra? Kétségkívül volt igazság abban, amit a hölgyek mondtak, és csak-csak sikerült kitúrniuk az adminisztrációban tehetséges, bár dolgozni nem igazán szerető menedzsert.

Miután kereskedelmi menedzser lettem, az első dolgom az volt, hogy technikailag, de elbeszélgetés útján is, megszüntettem a telefonok lehallgatását. Másodsorban, az egyik feltételem az volt, hogy a nagyon intrikus, középkorú kereskedelmi képviselő hölgytől megszabadulunk. Nos, bebizonyítottam magamnak, hogy jó kereskedői vénám van, úgymond a gyomromban érzem az üzletet, most már bizonyítani szerettem volna, hogy képes vagyok egy kisebb társaság vagy cég vezetésére is, nem csak kereskedelmi menedzseri munkakörben. Közben megszereztem az angol menedzsmentdiplomámat is, úgy 2000 táján. Így tudtam, hogy tovább kell lépnem, tehát 2000-ben egy olyan multinacionális cég magyarországi vezetője lettem, amelyiknek a tevékenysége a klasszikus röntgenfilm-technika volt, így aztán nagy kihívásokkal kellett szembenéznie a digitális világ térnyerésével. Képzeld el, kedves Olvasó, hogy mi történt a fotózás és fotóipar területén! Analóg fényképezőgépek, majd egy innovatív megoldáson keresztül, amelyet a Polaroid képviselt, a fénykép a szemünk láttára képződött egy „beépített” fotokémiai reakciósorozat eredményeképpen. Ezt követte a digitális fotózás máig tartó korszaka, teljesen kiszorítva az analóg (film) technikát, de az internet és a mobiltelefonok (beépített kamerák) korszakában ezt is kihívások terhelik az újabb technikai és IT-megoldások, illetve új üzleti modellek oldaláról. Igen, egy ilyen hasonló fejlődést képzelj el a röntgentechnikában is, csak kicsit lassabban, mivel ez egy speciális terület, kevesebb és jobban szegmentált felhasználóval. Nos, ebből talán látszik, hogy valami nagyon izgalmasat választottam, valami kihívásokkal teli állást.

Mivel ez a fejezet a bátorságról szól, a következő, 2005-ben kezdődött történetnek is ez áll a középpontjában. Addigra a magyar kereskedelmi leányvállalatnál 2000-től 2005 végéig – évről évre növelve – sikerült megdupláznunk a forgalmat, elérve az 5,4 millió eurót, nyolc alkalmazottal. Régiónkat osztrákok vezették a bécsi kereskedelmi leányvállalat színeiben, és Ausztria, az úgynevezett exportországok (Románia, Bulgária, Szlovákia és a délszláv államok (a hajdan volt Jugoszlávia népei), Csehország és Magyarország alkották. Három kereskedelmi vállalat létezett, egy Bécsben, egy Prágában és a miénk, Budapesten. A 2005-ös év a meghatározó változások éve volt a mi multinknál, a vállalatcsoport egy nagy, kórházi informatikával foglalkozó szoftverfejlesztő vállalatot vásárolt abban az évben, amely szintén aktív volt Ausztriában és Svájcban is, így logikusan létrehozták a DACH régiót (nemzeti autójelzések alapján: D, mint Németország, A, mint Ausztria és CH, mint Svájc), kicsit más termékportfólióval, mint a világ többi részében. Nagyon sok koros menedzser dolgozott a cégnél, közel a nyugdíjkorhatárhoz (az összes osztrák menedzser ebbe a kategóriába tartozott). Néhány középkorú, modern felfogású menedzser a központban úgy gondolta: elérkezett az idő a generációváltáshoz, és érdemes volna létrehozni egy új közép-kelet-európai régiót. Elkezdődött a közös gondolkodás egy olyan új régióról, amely Lengyelországból, Csehországból, a korábban említett exportországokból és Magyarországból jönne létre (lásd a következő oldalt).

Egészen komoly nézetkülönbség volt az osztrák legfelsőbb, általános régiómenedzser és az egészségügyi régiómenedzser – vagyis az én főnököm – között. Főnököm ki akart lépni a DACH régióból és létrehozni egy új régiót, az ő vezetésével. Át akart költözni Budapestre, de már majdnem 60 éves volt. A globális egészségügyi vállalatcsoport elnöke (három vállalatcsoport létezett a multinkon belül: a nyomdaipari, az egészségügyi és az alapanyaggyártó csoport) viszont fiatalabb, dinamikusabb, fókuszáltabb és nyitottabb menedzsereket szeretett volna látni az országok és a régiók élén. Egyértelműen jeleztem a felsőbb vezetésnek, hogy hajlandó lennék elvállalni a régióvezetést, de távoznék a cégből, ha az osztrák főnököm azt Budapestről irányítaná. Továbbá határozottan kiálltam az új régió mellett, és ezt csakis gazdaságossági megfontolások alapján tettem. A vállalat a piaci kényszer miatt egyre jobban tartott a digitalizálás irányába, mindinkább áttérve a szolgáltatási és konzultációs modellre. Ha a szolgáltatás és a konzultáció – amely tudvalévően élőmunka-igényes tevékenység – nyugatról kelet felé irányulna, az megdrágítaná a végső megoldást, és beláthatatlan következményekkel járhatna a jövőbeni üzleti kilátásokra. Ez bizonyult életem leghosszabb bátorságpróbájának, mivel a bajok és megpróbáltatások 2005 szeptemberétől egészen 2006 végéig tartottak. 2005 őszén egészen az év végéig hirtelen megszűnt minden kommunikáció a központ felől. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, a rajtam lévő nyomás és feszültség nőttön-nőtt. Ugyanakkor elhatároztam, hogy kitartok amellett, amiben hittem, és ha kell, akkor távozom. Novemberben, az őszi iskolai szünet idejéhez közeledve, pillanatnyi felindulásból bementem az irodánkhoz közeli pláza egyik utazási irodájába, és befizettem életemben először egy „last minute” útra. Bár nem azzal a szándékkal léptem be az irodába, mégis lekötöttem egy földközi-tengeri hajóutat, amely Barcelonából indult, és nyolc nap alatt, érintve a francia Riviérát, az olasz Pisa, Róma és Nápoly környéki partokat, majd Afrika északi partján Tuniszt, visszatér Barcelonába, ahol további egy napot töltve repültünk volna haza. Rómába, Nizzába és Pisába vonattal utaztunk be, így is spórolva az útiköltségeken, de mivel öten voltunk, igyekeztünk olcsón megoldani a kirándulásokat, csak Tuniszban vettünk részt egy szerevezett buszos kiránduláson. Kivettem valamivel több mint egy hét szabadságot, és egész családommal együtt elérhetetlenné váltam. Pihenni szerettem volna és gondolkodni, eltölteni egy kis időt a szeretteimmel, annyi év hajtás után. A hajó éjszaka úton volt, nappal pedig remek kirándulásokat tettünk. Közel másfél éves legkisebb – harmadik – lányunk, Veronika, aki 2004 májusában született Óbudán, végigutazta velünk Európa déli részét úgy, hogy a szállásunk nem változott, csak a hely, ahol partra léptünk volt minden nap más. Mikor odahaza a nejem és lányaim meghallották, hogy milyen meglepetést szántam nekik, először nagyon ingerülten reagáltak, és nekem rontottak, majd kicsit lenyugodva elkezdték tervezni az utat. Miután majd tíz nap után hazatértünk Budapestre, bevallották: ez volt életük egyik legjobb kirándulása. Én is így voltam ezzel.

Ám az igazi bajok csak ezután jöttek. Elkezdődtek a tárgyalások az exportországokba történő áruszállítások és számlakibocsátások transzferéről Ausztriából Magyarországra, beállítva a forgalmiadó- folyamatokat a belső vállalatirányítási rendszerekben. A munkafolyamatok átadását szabotálták és lassították az osztrák kollégák, amit különböző indokokkal magyaráztak. Sajnos a lengyel – nagyon fiatal és tapasztalatlan – kontrollerünktől sem sok segítséget kaptam. Ő egyébként egy igazi karrierista volt. 2005 végén, amikor sűrűsödni kezdtek a dolgok, elkövettem egy kisebb hibát. Leszámláztattam egy projektet (120 ezer euró, azaz mintegy 30 millió forint értékben), amelyet szóban megrendeltek ugyan, és ígéretet tettek rá, hogy ezt december közepéig írásban is megerősítik, de állandóan halogatták különböző indokokkal. Még mielőtt revízió alá helyeztük volna a projektet 2006 elején, az osztrák kontroller lezárta a könyveket, és belső auditot kért a magyar leányvállalat esetében, bepanaszolva engem a központi pénzügyi vezetésnél. A magyar leányvállalat auditot (ellenőrzést) kapott, amely megállapította a hibát, ezzel párhuzamosan nyomás alá helyeztek az osztrák régióközpontból, informálva néhány közvetlen munkatársamat, hogy mit tettem, és hogy nem tartom be a cég belső szabályait. Úgy mentem haza a feleségemhez, hogy tiszavirág életű lesz a régiófőnökségem, és lehet, hogy a cégtől is távoznom kell. De a központi vezetés megvédett. Megoldásként revízió alá kellett helyezni a projektet 2006-ban, tehát mínusszal kezdve az évet.

Szóval, ha igazi menedzser szeretnél lenni, nagy „M”-mel, akkor hinned kell annak a helyességében, amit teszel. Hinned kell a saját igazadban, és bátorságra is szükséged lesz, sokszor és sokra… De nem szabad megfeledkezni az embereidről, a csapatodról sem, mindig tájékoztatnod kell őket, hogy miért fontos az, amit teszel, és hogy részben értük teszed…

A kihívások szűnni nem akarnak majd, mindig állj készen a következő próbatételre… Sohase gondold azt, hogy „á, velem ez nem történhet meg”, mert megtörténhet. Sőt meg is fog! Még ha elsőrangú munkát végzel is, mindig lehet a háttérben egy úgynevezett nagyobb cél vagy új koncepció, amelybe te már nem férsz bele. Ne feledd, mindenki helyettesíthető! Még az is lehet, hogy értetlenül állsz majd a történések előtt, és egyszer csak jön valaki, és elbitorolja a te öröknek hitt állásodat. Lélekben állj készen a változásra, és emlékezz, hogy ki kell állnod az igazad mellett! Ha olvastad Dr. Spencer Johnson könyvét („Ki vitte el a sajtomat?” [11] (angol eredetije: „Who moved my cheese?”), akkor megérted, hogy egy napon úgyis elviszi valaki a „sajtodat” (elveszi az állásodat). Feleslegesen ne aggódj már jó előre, de állj készen a változásra, legyen alternatív válaszod, legyen egy másik irány, amerre elindulhatsz. Ne hagyd magad legyőzni, ezzel nemcsak magadnak, de szeretteidnek is tartozol, értük is felelsz, ne feledd, az ember egyik legfőbb célja átörökíteni magát a következő generációkba. Nem mindegy, hogy mit hagysz örökül. A cégeknek változniuk kell, mivel a világ és a piacok is változnak, és ezt a változást nem állíthatod meg, de te magad is aktívan változtathatod a világot és az életed.

A történteket ne tekintsd személyesnek, bár nagyon is személyes lehet…

Szóval építs „Kárpát-medencei” bárkát magadnak, szeretteidnek és a világodnak, építs alternatív világo(ka)t, amely(ek)be átléphetsz, mert itt a globális világ az új divatokkal és kommunikációs diktátorokkal, akik megpróbálják lerombolni a családi, közösségi és társadalmi értékeket, és elszakítani az ezeket összetartó erőket. Egy szlovák-zsidó származású amerikai ismerősöm mondta egyszer, hogy a vagyonodat elvehetik, de ami a fejedben van, azt soha. Építs alternatív tudást és értékteremtő képességeket, ne tegyél fel mindent egy lapra!