Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2.1. A nyelv mint tudás és mint társadalmi jelenség

A funkcionális nyelvtudomány a nyelvet tudásnak tekinti. A nyelv mint tudás azonban nem autonóm jelenség, szoros összefüggésben áll a világról való tudással: a világról való tudás a megismerési módok, az elmeműködés lehetőségei szerint rendeződik el fogalmi struktúrákban. Ezek a fogalmi struktúrák analóg módon szervezik a nyelvi kifejezéseket.

A nyelv nem pusztán kifejezőeszköze a világról való tudásnak, hanem a megismerés közege. A nyelv úgy formálódik, hogy jelölő (reprezentáló), interaktív és megismerő funkcióit el tudja látni. A beszélők a nyelvi tudás felépítését és működtetését, a nyelvi szerkezetek létrehozását és a velük való közlést több „nem nyelvi” tényező együttműködésével képesek elvégezni. A következő tényezők játszanak fontos szerepet (vö. Langacker 1999b: 15–16):

Környezeti tényezők: az emberek mindenütt hasonló környezeti tényezők között élnek (ilyen a földi tömegvonzás, a közvetlen fizikai környezet, a napszakok, az évszakok váltakozása). A környezethez igazodás egyúttal a fogalmi és szemantikai szerkezetek kialakításának tapasztalati alapját adja.
Biológiai tényezők: az anatómiai, neurológiai, perceptuális tulajdonságok meghatározzák az ember mentális képességeit. Hasonlóképpen a beszédhangok létrehozásának és feldolgozásának is biológiai feltételei vannak.
Pszichológiai tényezők: az elme működésének jellemzői hatnak a nyelvi szerkezetek jellegére, a dinamikusan felfogott nyelv kialakulására és funkcionálására. (Ez szorosan összefügg a nyelv holista és modularista magyarázatával, a jelentés fogalmi alapjaival; l. még lejjebb is).
Fejlődési tényezők: a nyelvi tudás mint struktúra a nyelvelsajátítás eredménye. Az elsajátított struktúra nem tekinthető kész, zárt rendszernek, legföljebb valamely idealizációban.
Szociokulturális tényezők: egyetemes jellege ellenére is a nyelv egy-egy kultúra alkotója, az adott kultúrában konvencionálódik és örökítődik tovább a szocializációban.

A felsorolt tényezők együttes hatása miatt tekinti Givón a funkcionáló nyelvet biológiailag meghatározott rendszernek. Eszerint a nyelv az ember biológiai adaptációs képességének, a környezetre adott válaszának az eredménye, és annyiban struktúra, amennyiben az funkcióiban nyilvánul meg. Vagyis a nyelvi szerkezet az emberi elme környezethez igazodó megismerő tevékenységének az eredménye. Hasonló okokból hangsúlyozza Halliday a nyelv interakciós és közösségi meghatározottságát, amelyet később ő is kiegészített a kognitív vonatkozásokkal. Michael Tomasello és Chris Sinha pedig ebben a keretben szemléli a biológiai lényként viselkedő ember és a nyelv kölcsönhatását (vö. Tomasello 2000, 2003, Sinha 2007).

A nyelvi tudást a kognitív képességek és a kognitív korlátok alakítják. A legfontosabbak az alábbiak:

alkalmazkodóképesség (például a perspektiválásban, a mindenkori beszélő nézőpontjának megértésében),
absztrakció, sematizáció, kategorizáció (a jelentésszerkezetek létrehozásában),
memoriális korlátok a munkamemóriában (ennek jele a nyelvi redundancia; ilyen redundáns jelenség például a koreferencia, amely nagyon gyakori, mivel az egyes előhívott fogalmak aktiváltságának szinten tartását szolgálja).

A funkcionális nyelvészet szerint a nyelv rendszer jellegét elsősorban sémák rendszere adja. A séma nyelvi kifejezések dekontextualizált, elvont szerkezete, fonológiai, szemantikai és morfoszintaktikai szempontból egyaránt. A sémák mintaként szolgálnak a legkülönbözőbb nyelvi szinteken: különböző egyedi nyelvi kifejezéseket ezek alapján, ezekhez képest lehet létrehozni. A sémák az egyéni begyakorlottság és a közösségi konvencionáltság révén érvényesülnek, fokozati skála szerint, a nagyon erős, szabály jellegű mintától a gyenge, alternatívaként működő mintákig.

A funkcionális nyelvészet a nyelvet alapvetően nem elvont szabályrendszernek tekinti. Míg azonban a szintaxist jobban előtérbe helyező irányzatok (például Givóné, Hallidayé, Goldbergé) nem zárják ki a szabályok működését, addig a szemantikát előtérbe helyező irányzatok (például a holista kognitív nyelvtan) a szabályt a prototípuselvvel összefüggésben kezelik, és a szabály–lista típusú szembenállást elutasítják. Funkcionális nézőpontból a nyelv nem a közösségi tudás (a „közös tudat”) elvont rendszere, amelyet az egyén készen kap (miképp az eredeti strukturalizmusban), és nem az egyén elméjében beprogramozott, algoritmikus jellegű tudás (mint a generatív grammatikában).

A különböző összetettségű, szintű nyelvi kifejezések nem magukban állnak a nyelvhasználatban, ezért vizsgálatuk és leírásuk is gyakori környezetükben (támogató mátrixukban) válik teljesebbé. A sémák kontextusérzékeny valószínűséggel valósulnak meg, vagyis az egyes sémák előfordulása különböző kontextusokban a kontextusoktól függően valószínűsíthető. A sémák—a szabályoktól eltérően—valószínűségi minták, amelyekre nem a biztos megjósolhatóság jellemző. A nyelvi kifejezések helyességét nem a szabályszerűséggel (a szabályoknak való megfeleléssel) lehet jellemezni, hanem az adekvátsággal, amelyet a beszélői szándék és a hallgatói elvárás valós nyelvi interakcióban határoz meg.

A nyelvi kifejezések jellegzetes, részben egyetemes, részben kultúraspecifikus változatai (sémái) adják a megfelelés kereteit. A nyelv tudásként kettős létmódú. Egyrészt egy egyén tudásának része, összefüggésben a világról való tudásával, e tudás egyes összetevőinek a begyakorlottságával. Vagyis azzal, hogy az egyes nyelvi kifejezéseket, szerkezeteket és a velük jelölt fogalmakat milyen gyakorisággal és milyen mértékű mentális erőfeszítéssel használja az egyén. Másrészt a világról való ismeretek fogalmi megkonstruálása, tapasztalati alapú kategoriális elrendezése nemcsak egyéni elmebeli teljesítmény, hanem egy közösségé, egy társadalomé is. A nyelv alapvetően közösségi jelenség, hiszen szokásosan minden beszéd valaki másra — mint megszólítottra — irányul.

A nyelv közösségi jellegét a konvencionáltság biztosítja: a nyelvi kifejezések fonológiai és szemantikai, valamint morfoszintaktikai szerkezetének viszonylagos közösségi állandósága, elfogadottsága, amelyet a közösség továbbad a gyermekeknek a szocializáció és a világ megismerése során. Egyén és közösség a nyelvben és a nyelvbeli megismerésben kölcsönhatásban áll. A teljes nyelvközösség (az egy nyelvet beszélő társadalom, nép) számos beszélőközösség hálózata.

A nyelvi kifejezések, nyelvi egységek kategóriáit a funkcionális nyelvészet az empirikus adatok alapján lényegében a prototípuselv szerint szemléli (Rosch 1977, Lakoff 1987, Geeraerts 1997, Tolcsvai Nagy 2005). A prototípuselv szerint a példányok kategóriába sorolása tulajdonságok alapján történik, a tulajdonságok a családi hasonlóság szerint nyalábokba rendeződnek, a besorolás fokozat kérdése (vannak központi és „kevésbé jó” példányok), és a kategóriák határai nem élesek. A tulajdonságok nem előre adottak a konceptualizálók számára, hanem elvonatkoztatással határolódnak körül és rendeződnek össze kategóriává; nem a kategória határozza meg önmaga létrehozásának vagy kitöltésének feltételeit, a kategória a posteriori. A kategóriák a jelzett tulajdonságokban—például a nyitottság vagy zártság tekintetében—eltérhetnek. A prototípuselv tovább finomított változata a legegyszerűbb fonológiai vagy morfológiai szerkezettől a legbonyolultabb szintaktikai és diskurzusbeli szerkezetig adatolható.

A funkcionális nyelvészet a nyelv rendszerjellegét nem csupán az egyetemes és nyelvtipológiai jellemzők kutatásában mutatja be, hanem nyelvspecifikus szinten is. Míg a generatív nyelvészet nyelvtipológiája az univerzális nyelvtan nyitott paraméterértékeinek különböző típusú beállításaival foglalkozik, tehát erősen deduktív természetű, a funkcionális nyelvtipológia az empirikus adatok általánosításával, induktív módon jut el érvényes tipológiai általánosításokig, amelyekhez nemcsak nyelvi, hanem külső, a nyelv működésével kapcsolatos, de nyelven kívüli (pl. a kognitív vagy a kommunikatív funkciójával kapcsolatos) magyarázatokat keres. Az igen kiterjedt tipológiai adatok nagymértékben árnyalják és bővítik azokat az elméleti feltevéseket és leíró kategóriákat, amelyek mind a hagyományos és strukturalista, mind a generatív nyelvészeti irányzatokban megszokottak.