Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2.3. Nyelvi struktúrák és nyelvi funkciók

A funkcionális nyelvészeti irányzatok a nyelvi kifejezések szerkezetét szimbolikus struktúráknak tartják. A holizmus elveinek megfelelően eszerint az egyes nyelvi szintek konceptuálisan analóg módon épülnek föl. A Langacker által hangsúlyozott kontinuumelv, amely szerint a morfológia, a lexikon és a szintaxis között nincsen éles határ, mert azonos szemantikai elvek szerint strukturálódnak az ide tartozó nyelvi kifejezések, általános elvként is érvényesül. Ehhez járul a fonológia kategóriarendszerének hasonlóan fogalmi, kognitív jellege,1 továbbá a pragmatikának a nyelvi kifejezések természetes és feldolgozott (megértett) közegeként történő magyarázása. A funkcionális nyelvészet a nyelvi autonómiát kétszeresen tagadja: egyrészt a nyelvi kifejezéseket általában diskurzusban, szövegvilágban szemléli és írja le, másrészt az egyes nyelvi szintekről azt állítja, hogy a fonológia, a morfológia, a szintaxis, a szemantika és a pragmatika analóg feldolgozási módokra épül, vagyis e tartományok nem autonómak jellegükben és nem függetlenek működésükben sem (szemben a modularizmus nézeteivel). A nyelvi rendszer adekvát modellje nem a hierarchia, hanem a hálózat. Mindezzel szoros összefüggésben a nyelvi kifejezések szimbolikus volta mellett nagy hangsúlyt kap az ikonicitás (Peirce rendszerezése nyomán nem egyedül az imágó (a képi típusú), hanem a diagram típusú ikonicitás is) s természetesen a metafora is.

E struktúrákban a klasszikus jelelméletnek megfelelően alapvető a fonológiai és a szemantikai összetevő, továbbá a morfoszintaktikai összetevő. A morfoszintaktikai szerkezeteket a funkcionális és konstrukciós nyelvtanok kidolgozói a szemantikai szerkezetek párhuzamos megfeleléseken alapuló szerkezeti, testes jelölőiként értelmezik, a kognitív szemantikai irányzatok fonológiai–szemantikai szimbolikus szerkezetek sémáinak tekintik.

A funkcionális nyelvészet szerint a nyelvi szerkezetek nyíltak, nincsen mögöttes szerkezetük. A séma nem a levezetés alapja, hanem maga is megvalósítható, nem kidolgozott szerkezet. Amit strukturális keretben egy mondat variációinak, klasszikus generatív keretben egy mögöttes szerkezet különböző felszíni megvalósításainak tekintenek, azok a változatok ugyanannak a fogalmi reprezentációnak különböző, nem feltétlenül nagy mértékben eltérő nyelvi kifejezései.

A nyelvi kifejezések nem csupán szerkezetként írhatók le. A nyelvi kifejezések műveleti jellegűek is, bennük a műveletek különböző módokon kódolva vannak. A művelet a nyelvi kifejezés feldolgozása, feldolgozási módja. Amint a későbbiekben még szóba kerül majd, nyíltan műveleti jellege van például a koreferenciának, a tagmondat kognitív ösvényének, a fogalmi metafora forrás- és céltartománya közötti megfeleléseknek vagy a főhangsúlyos mondatfókusznak; kevésbé feltűnő, de még lényegesebb műveleti jellege van a topiknak. A funkcionális nyelvészeti irányzatok a produktum produkciós és megértési műveleteit is vizsgálják.

A föntebb felsoroltakkal szoros összefüggésben a funkcionális megközelítések nagy fontosságot tulajdonítanak az emergenciának. A nyelv is emergens, amennyiben a kisebb elemekből létrejövő összetettebb struktúrák a kisebb elemekből nem feltétlenül megjósolható új minőséget hoznak létre.

Különösen a kognitív nyelvtan hangsúlyozza a nyelvben érvényesülő dinamizmust, amely a séma mint a szerkezeti szabályszerűség mintája és a tényleges nyelvi kifejezés mint megvalósulás (instanciáció) között mutatkozik meg. A séma maga is dekontextualizáció során jön létre, rögzülése több szakaszból álló folyamat. A séma különböző módokon, különböző kidolgozottsági szinteken képes megvalósulni, a legsematikusabbtól a fogalmilag legkidolgozottabbig. A megvalósulás műveletekben jön létre.

A funkcionális nyelvészeti irányzatok két, már-már dogmává merevült dichotómiát vonnak kétségbe: eltörlik a határt a langue és parole, illetve (az ezekkel nem azonos) kompetencia és performancia, továbbá a szinkrónia és diakrónia között. A nyelv dinamikus magyarázata nem különítheti el mereven a tudást és a gyakorlatot, másrészt ebből következően is a nyelvi produkciókat a történeti folyamatok részeként (is) értelmezi (például a grammatikalizációban), mesterséges elvonatkoztatásnak tartva az egy fiktív időpillanathoz vagy időszakaszhoz kötött metszetet. Az eddig összefoglalt elvek empirikus kutatások és elméleti, módszertani előfeltevések összjátékaként formálódtak meg. Ezekből az elvekből tisztult le a funkcionális alapú nyelvtanok fő elméleti, módszertani és leíró kerete: a nyelvtudománynak használat alapú tudománynak kell lennie. A használatnak többrétegű a jelentése itt: vonatkozik egyrészt arra, hogy minden nyelvi kifejezés valamilyen nyelvi interakció részeként valósul meg, a dekontextualizált „rendszeregységek” csak laborhelyzetben léteznek; másrészt arra, hogy a nyelvi egységek mindig más nyelvi egységek közegében mutatkoznak. Ezért az elvont struktúrákat nem lehet a használattól függetlenül leírni. A használat alapú nyelvtudomány alapelveit Barlow–Kemmer (2000) a következőkben foglalja össze:

Szoros kapcsolat van a nyelvi szerkezetek és a szerkezetek megvalósulásai, a példányok között. A szerkezetek sémák, amelyek a megvalósulásokat kategorizálják.
A gyakoriságnak nagy szerepe van: a gyakoriság az egyén szempontjából begyakorlottság, amely az egyéni nyelvi tudás mértéke;
a gyakoriság a közösség szempontjából konvencionáltság, amely a nyelvi kifejezések, nyelvi szerkezetek közösség általi elfogadottságának mértékét adja meg.
A produkció és a megértés integrált része a nyelvi rendszernek.
A tapasztalat és a tanulás alapvető a nyelvelsajátításban.
A nyelvi reprezentációk inkább emergensek, mint rögzített egységek.
A nyelv elméletében és leírásában használati adatokra kell támaszkodni.

A nyelvi szerkezetek a világ egyes dolgait, viszonyait és folyamatait fogalmi megkonstruálások révén, alapvetően szemantikai szerkezetekben képezik le és teszik mások számára hozzáférhetővé. A mindenkori beszélő és hallgató nézőpontjából funkcionálisabban fogalmazva: a nyelvi szerkezetek azokat a fogalmi/szemantikai szerkezeteket teszik mások számára hozzáférhetővé, amelyek a világ egyes dolgait, viszonyait és folyamatait fogalmi megkonstruálások révén képezik le. Ugyanazt a dolgot vagy elemi jelenetet többféleképpen meg lehet fogalmilag és szemantikailag konstruálni, fogalmi nézőpontoktól függően.

1	Eszerint a beszédhangokról való tudás lényegében ugyanazon, itt is említett elvek szerint alakul ki és rendeződik el, mint a világ dolgairól és a szimbolikus (morfoszintaktikai) nyelvi szerkezetekről való tudás.