Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2.2. Szubjektivitás és fokozatiság, szubjektivizáció és referenciapont-szerkezet

A holista kognitív szakirodalom nem az objektív és a szubjektív modalitás dichotómiájával, hanem a szubjektivitás fokozataival dolgozik, mivel egy szubjektum működésének mindkét típusban meghatározó szerepe van, így ebben a megközelítésben az objektív jelző nem adekvát, míg a szubjektív értelmezhető: az episztemikus modalitás esetében a lehetségesség és az elkötelezettség mindig a diskurzusszubjektumhoz kötődik (Sanders–Spooren 1997: 106).

Az episztemikus modalitás és a szubjektivizáció összefüggéséről a langackeri keretben azt mondhatjuk, hogy az episztemikus modalitás együtt jár a szubjektivizációval, mivel a profilált entitás vagy a szituáció a beszélő ismereteinek, tudásának a hátteréhez viszonyítva kap értelmezést. Az episztemikus modalitásban a beszélő referenciapontként működik a lehorgonyzandó összetevő (a célszerkezet) eléréséhez, amely profilban van (előtérben áll). Ezt a folyamatot Langacker az objektíven megkonstruált viszonyokhoz képest egyfajta kiterjesztésként képzeli el1 (történetileg, azaz kialakulásában és jelen működésében is), és így is ábrázolja (Langacker 1991: 277).2

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1432anthk_1598/#m1432anthk_1598 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1432anthk_1598/#m1432anthk_1598)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1432anthk_1598/#m1432anthk_1598)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

1. ábra.

Ebben a mozzanatban a kognitív elmélet hasonlóan kezeli a jelenséget, mint a modalitás más elméletei, így Kiefer Ferencnek a lehetséges világok elméletére épülő modalitásmeghatározása is.3 Eszerint „A modalitás [. . .] egy adott tényállás érvényességének minősítését, a lehetséges világok egy adott halmazára való relativizálását jelenti” (Kiefer 2005: 50). Tehát a modalitás meghatározható úgy, mint egy adott tényállás vagy információhalmaz relativizálása meghatározott beszédháttér alapján.4 Az episztemikus modalitás esetében a relativizálás (a reláció szubjektivizálása) az érvényességet a beszélő tudása, ismeretei szerint lehetséges világokra korlátozza, vagyis a háttér (ground) a beszélő/konceptualizáló ismeretei, vélekedése stb. alapján teszi hozzáférhetővé a profilált entitást, szituációt, relációkat.

A langackeri felfogáshoz hasonlóan Frawley modellje is a referenciapont-szerkezettel összefüggésben kezeli az episztemikus modalitást. Eszerint az episztemikus modalitásban nyelvileg jelöltté tehető a megnyilatkozásban ábrázolt, kifejezett világ és a referenciavilág különbsége. Az utalás a referenciavilágra egyfajta episztemikus deixis5 (Frawley 1992: 387). A két világ, mint két pont közötti távolság egy mentális skálát hoz létre, köztük bizonyosfajta távolság van (ez felel meg a lehetségesség fokozatainak). A szubjektív episztemikus modalitás jelölői ezt a divergenciát6 érzékeltetik és jelölik meg, mint a lehetségesség, a szükségszerűség, az elkötelezettség valamekkora fokát (Frawley 1992: 388), és deiktikusan kĳelölik a beszélő nézőpontját episztemikus középpontként (a tudás forrásaként, az alapvető deiktikus pontként, azaz referenciaponttá tett háttérként).

A szubjektív episztemikus modalitásban—a langackeri modellben is— tehát referenciapontként működik a beszélő, a teljes hatókör része (de nem része a közvetlen hatókörnek); az episztemikus lehorgonyzást vagy segédige végzi (például az angolban), vagy az ige valósítja meg a lehorgonyzó predikációt (lásd (3)–(5)), a referenciapont vagy megjelenik a nyelvi reprezentációban (mint (3)-ban), vagy nem (mint (4)-ben és (5)-ben).

(3)	Szerintem megjelenhetnek az angyalok.
(4)	Megjelenhetnek az angyalok.
(5)	Valószínűleg megjelennek az angyalok.

Az episztemikus kiterjesztést a -het morféma jelöli a (3) és a (4) mondatokban, a valószínűleg módosítószó az (5)-ben; a referenciapontot a szerintem teszi kifejtetté a (3)-ban. A modellben nincs világos magyarázat arra, hogy az (5) példában hogyan működik az episztemikus modalitás, mivel az információnak a reális világban kellene lehorgonyozódnia (az igealak miatt), és a módosítószónak ezt kellene felülírnia, elvégezve és jelölve a kiterjesztést a potenciális valóságra (a lehetséges világokra).7 Mindezt azonban úgy teszi, hogy ő maga nem valósít meg episztemikus lehorgonyzó predikációt. Ráadásul a beszélő és a partner számára is egyértelmű, hogy itt a beszélő a háttér (egyben referenciapontként is működik), miközben az egyes szám első személy explicit módon nem jelenik meg a mondatban. A valószínűleg tehát úgy egyértelműsítené a referenciapontot, hogy maga nem jelölné.8

A szubjektív episztemikus modalitás holista kognitív kezelésével kapcsolatban problematikusnak tartom, hogy funkcionálisan egymáshoz közel álló megoldások9 a leírásban más-más megítélés alá esnek a szubjektivizáció típusa, az episztemikus lehorgonyzás megvalósulása és a referenciapont jelöltsége alapján.

1	Jelen dolgozatban nem foglalkozom az erődinamika (force dynamics) eleveinek (Talmy 2000: 440kk.) a szubjektív episztemikus modalitásra való alkalmazásával, mert azt csak az alapmodalitásban tartom működőképesnek, az episztemikus modalitásban legfeljebb valamilyen metaforikus kiterjesztésként képzelhető el az indícium mint erő (ami arra készteti a beszélőt, hogy p-re következtessen), de a beszélő, mint antagonista (aki az erőnek, az agonista hatásának ellenáll)—még a metaforikusan értelmezett kognitív/episztemikus térben is— erőltetettnek tűnik számomra, és nem magyarázza azokat az eseteket sem, amelyekben p mentális konstruktum (de vö. Pelyvás 2002: 410kk.).
2	Az ábrában „C” jelöli a konceptualizálót.
3	A lehetséges világok elméletének alkalmazásával kapcsolatban felvethető az a probléma, hogy ez a modalitás működésének végső értelmét a „Melyik világban igaz?” kérdésre való válaszkeresésben láttatja (vö. Tarnay 1991: 52), ennél azonban lényegesebbnek tűnnek a tudatosság szubjektumához kapcsolódó funkciók és elvárások.
4	Az (5) példa ilyen megközelítésében (ha M a mondat, h pedig a beszédháttér, akkor [M ]h az M mondatban h beszédháttér alapján ábrázolt propozíció) a módosítószó azt jelöli, hogy a megnyilatkozás olyan v világban értelmezhető, amely összeegyeztethető a beszédháttérrel; ábrázolása az alábbi (Kratzer 1991: 640–641): [valószínűleg M ]h = {v ∈ V : [M ]h összeegyeztethető h(v)-vel}.
5	A szubjektív episztemikus modalitás mindig a beszélőhöz (a diskurzusszubjektumhoz, az ő vélekedéséhez, elkötelezettségéhez), és így a beszélőhöz mint referenciális középponthoz, annak „itt és most”-jához (is) kapcsolódik (Sanders–Spooren 1997: 102).
6	Ez nem függvénnyel megadható leképezés egyikről a másikra.
7	Ennek kritikáját Pelyvás (1998: 123) alatt olvashatjuk.
8	Ez Sanders és Spooren megközelítésében az a típus volna, amelyet a modális (módbeli) segédigék is képviselnek, és ami közepes szubjektivizációnak minősülne (szemben az azt hiszem, hogy. . . szerkezeti típussal, amely a teljes szubjektivizáció példája) (Sanders–Spooren 1997: 107).
9	Kiefer Ferenc szerint a szubjektív episztemikus -hat/-het és a kell segédige a valószínűleg típusú módosítószókkal „egy családba tartozik” (Kiefer 2005: 77).