Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2.4. A jelentés és a szemantika egyenrangúsága vagy elsőbbsége

A funkcionalista irányzatok a nyelv funkcionálásában alapvetőnek tekintik a jelentést, a nyelvi kifejezések szemantikai pólusát. A szintaktikai és a szemantikai szerkezetek párhuzamosságát és megfeleléseit hangsúlyozó irányzatok a jelentés és a morfoszintaktikai szerkezetek egyenrangúságát hirdetik, míg a kognitív nyelvészeti irányzatok inkább a jelentés elsőbbségét; eszerint a morfológiai és szintaktikai szerkezetek fonológiai és szemantikai struktúrák (megvalósulások) sematizációi.

A jelentés fogalmi alapú, konceptuális jellegű, a világról való ismeretekkel szoros kapcsolatban van, abból ered: a világról való ismeretek motivációjával, az absztrakció, a sematizáció és a kategorizáció műveletei révén jön létre. A megismerésben szerzett ismeretek, a mentális fogalmi rendszer az alapja a nyelv szemantikai rendszerének, azoknak a módoknak, ahogy a beszélő valamilyen dolgot, viszonyt, folyamatot nyelvi úton kifejez. Minden nyelvi elemnek van valós jelentése. A jelentés kidolgozottsága különböző szintű lehet: az alapszófajok (így a főnév és az ige) jelentése összetett fogalmi struktúra, míg a toldalékok és az ún. formaszók (például a rag, a képző, az igekötő) jelentése tipikusan sematikus.

A jelentés többek között a holizmus (az egyes megismerési tartományok analóg jellege) és a prototípuselv, továbbá a kognitív tartományokban való profilálás segítségével írható le, fogalmi struktúrák rendszereként. A fogalom mint kategória jellemzőkből, tulajdonságokból áll, amelyek dinamikus hálózatban rendeződnek el. A szójelentés szerkezete a kategóriába sorolható példányok sokaságától és azok változatosságától függően tagolódik a tulajdonságok nyalábok szerinti elrendeződésével. A kategórián belüli tagolódás az alapja a poliszémia kialakulásának. A poliszémia és a szinonímia a nyelv dinamikus jellege révén szemantikai kiterjesztésekkel jön létre. A szemantikai kiterjesztések (például a hálózat megváltoztatásával megvalósuló generalizáció, a specifikáció, a metafora, a metonímia vagy a képi sémák átalakítása) a nyelv szemantikai rendszerének alapvető fontosságú összetevői (minderre l. főképp Langacker 1987).

A szemantikai szerkezeteknek gyakran különböző mentális sémák, kognitív modellek is részét képezik. Az idealizált kognitív modellek a legelvontabb, legáltalánosabb megismerési sémák (vö. Lakoff 1987). Ilyen séma például a rész – egész, a tartály, a forrás – ösvény – cél, a centrum – periféria, a kapcsolat típusú séma. A metafora konceptuális alapja, a fogalmi metafora (egy forrástartományként és egy céltartományként funkcionáló fogalom részleges megfeleléseken alapuló konceptuális szerkezete, l. Lakoff–Johnson 1980) vagy a fogalmi terek integrációja (a blend) szintén meghatározó a nyelvi kifejezések jelentésében (vö. Fauconnier–Turner 1998, 2002).

A szerkezetes nyelvi kifejezések (például igekötő + ige, főnév + esetrag, egyszerű mondat) szemantikai szerkezetek is: az összetevők komponensszerkezetekként összetett szerkezeteket, kompozitumszerkezeteket hoznak létre, amelyek ismét komponensszerkezetekként funkcionálhatnak nagyobb egységekben. Szerkezetük alapját a komponensszerkezetek közötti meghatározott szemantikai viszonyok adják. Tehát a funkcionális nyelvészet szerint nem egyszerűen az építőkockaelv érvényesül az összetett nyelvi szerkezetekben: nem pusztán egymás mellé helyeződnek kisebb nyelvi elemek, nagyobbakat létrehozva, hanem a komponensszerkezetek szemantikai kapcsolatok, részleges szemantikai megfelelések révén jönnek létre.