Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

4.2.2. Az egyéb, nem modális funkciók

A talán pragmatikai funkciói a modális jelentés bázisán épültek ki. A megnyilatkozásokban a bizonytalanság kifejezése eszköze lehet a közvetettség (nem direktség) jelölésének, és ezzel az eredeti funkciójában modális jelölő egyrészt szerepet kaphat az arculatvédő stratégiákban (vö. az arculatvesztés mint kockázat a személyközi viszonyokban, Goffman 1981), másrészt a bizonytalanság és a közvetettség révén az udvariasság, a partnerhez való alkalmazkodás jelölésében érvényesül (lásd a (33)-at).

(33)	Nézzük talán először ezt a bizonyos törekvést, amelynél megállapítom, hogy az antidonquĳotizmus eszméje, a komolyság eszméje [. . .]. (BNYGY VII. 3.)

Ezekben a szerepekben a módosítószó nem a (közepes vagy teljes) szubjektivizáció operátora, funkciója nem az, hogy a beszélőt a tudatosság szubjektumaként azonosítva jelölje, hogy ő vállal felelősséget az információ értékelését, érvényességét illetően. Az információ ilyen értékelése nem történik meg (másik, episztemikus módosítószóval nem is cserélhető fel a talán), a módosítószós mondatok általában nem is közlések, hanem más beszédcselekvés-típust képviselnek, ezzel összefüggésben rendszerint szintaktikai típusuk sem kĳelentő.

A (33)-ban a beszélő udvariassági stratégiájának része, hogy előadásában többes szám első személyű igealakot használ, ezzel jelöltté teszi (vagy gesztusként jelzi), hogy a partnert is a szövegalkotást meghatározó tényezőnek, a közös mentális tevékenység (közös tudás kialakítása, világreprezentáció hozzáférhetővé tétele, illetve megalkotása) aktív résztvevőjének tartja. A talán ’lehetségesség’ jelentése nem lép működésbe, a beszélői bizonytalanság nem episztemikus-evidenciális jellegű, valójában a beszélő nem is bizonytalan (felszólító módot használ, az előadás megtervezett lépéseit közli). Ebben a beszédcselekvésben a talán pusztán udvariassági formulaként és a beszédpartnerek közötti (interperszonális) relációban funkcionál.

a) A közvetettség művelete és az illokúciós erő gyengítése kérésben, javaslatban vagy indítványban. A kérésnek, javaslatnak, indítványnak egyik típusa az, amely közvetett beszédcselekvésként valósul meg (’indirect’; ’conventionally indirect’) (Levinson 1983: 263kk.). A közvetlenségi hierarchiában alacsony fokot képviselő, közvetett megoldás az, amelyben zéró igei módinflexió vagy az ún. feltételes mód (hortatív v. kohortatív funkcióban) szerepel. Ezek a morfológiai eszközök és a kĳelentő (lásd (34) és (35)) vagy kérdő (lásd (36)) mondatfajta általában már alkalmasak a közvetettség jelölésére, a finomításra, udvariaskodásra. A talán plusz eszközként szolgál ebben a stratégiában.

(34)	Kételymentes, magabiztos válasz helyett talán célravezetőbb a művészetfilozófia önkritikájával kezdeni a dolgot. (MNSZ, Zoltai D. 1970)
(35)	Talán gégemetszést kellene alkalmazni—vetettem közbe.—Az orvos merev hangon azt mondta. . . (MNSZ, Munkácsi M. 1974)
(36)	Ezt talán bővebben elmondanád.[?] (BNYGY VI. 7. B ak.) (a társalgásban a beszélő így kéri, hogy a partner mondja el bővebben)

A (34) a kontextustól függetlenül közlés is lehetne, az adott szituációban azonban ez javaslat, és így a megválasztott mondattípussal a beszélő már közvetett megoldást alkalmaz, a talán szerepe a (látszólagos, vagy ha nem az, akkor inkább a beszédaktusra vonatkozó) bizonytalanság jelzése révén ennek a finomítása.

A (35)-ben a javaslatot a módjel és a kell segédige1 is jelöli. Ezekben a példákban a módosítószóval elvégezhetők az episztemikus használatra érvényes átalakítások (helyettesítés, parafrázisteszt), a módosítószó azonban nem a szubjektivizációt jelöli, a beszélő teljes elkötelezettséget vállal a javasolt tartalomért, hiszen épp az a célja, hogy a profilált esemény megvalósuljon, a módosítószó tehát nem a beszélő episztemikus bizonytalanságát jelöli, hanem a fenti kommunikációs stratégia része, funkciója interperszonális.

A (36) mondatban egyértelműbb a módosítószó megítélése, mivel a talán nem helyettesíthető episztemikus módosítószókkal (lásd a (37a)-t), felcserélhető azonban az esetleg-gel azért, mert annak is van hasonló pragmatikai funkciója (lásd a (37b)-beli példát).

(37)	(a)	*Ezt valószínűleg/feltehetőleg bővebben elmondanád?
	(b)	Ezt esetleg bővebben elmondanád?

A (36) szerkezet, a kérdő mondat (+ -nA módjel) konvencionalizálódott kifejezése az udvarias, óvatos kérésnek (nem csak a magyarban, vö. Dressler 1995, Szili 2004: 107).2

Közvetlenebb stratégia nyilvánul meg a felszólítómód-jeles (pontosabban hortatív, desideratív, obligatív funkciójú módjeles) igét tartalmazó mondatokban. Ezekben a talán szerepe az illokúciós erő csökkentése, a partnernek a cselekvésre való rábírásában a finomítás3 (vö. Leech 1983: tapintatosság), az udvariasság kifejezése.

(38)	„Ne lankadj, forradalmi menet!/Az ádáz ellenség fenyeget!”—Ezért mondom—de fejezzük be talán az éneket. (BNYGY VII. 5.)
(39)	Talán beszéljen majd a takarítónővel. . . (MNSZ, Balla L. 1973)

A (38)-ban és a (39)-ben a lehetséges, hogy parafrázisteszt nem végezhető el, a talán nem helyettesíthető episztemikus módosítószóval sem (a szintén pragmatikai szerepű esetleg-gel ellenben igen). A talán szerepe a felszólításban (parancsban), indítványban rejlő erő fékezése, óvatos elgyengítése. Lényeges kiemelni, hogy felszólító mondatban ezzel a funkcióval a talán rendelkezik, kihagyása esetén a partner a mondatot parancsnak, felszólításnak értelmezheti.4 Szintén nem magyar sajátosság az, hogy az episztemikus módosítószó ilyen pragmatikai funkciót kapjon: Haviland (1989: 40) ugyanezt a szerepet a tzotzil nan (’talán’) példáján is megfigyelte.

Általános érvénnyel megállapítható, hogy a bizonyosságot kifejező módosítószók az illokúciós érték szempontjából az erősítés, míg a kételyt, bizonytalanságot kifejezők (amilyen a talán és az esetleg is) a gyengítés jelölőivé válva lépnek ki a modális tartományból.

Az új pragmatikai funkció (az episztemikus alapfunkcióhoz képest) a szintaktikai környezet megváltozásával jár együtt. Míg a modálisevidenciális talán tipikusan kĳelentő (tag)mondatban fordul elő, addig a fenti pragmatikai funkciók egyéb mondatfajtákkal (azok sajátos funkcióival, a kérés és a javaslat bizonyos fajtáinak esetében a tipikustól eltérő illokúciós értékkel, közvetett beszédaktussal) járnak együtt.

A fenti példákban képviselt típusok aránya a beszélt nyelvi korpuszban 21,2 %, az írottban 9%. A nagy különbség magyarázata lehet az, hogy a beszélt nyelvi adattárban partnert igénylő, a szövegalkotás és -befogadás szempontjából szinkronicitással jellemezhető szövegek találhatók, míg az írott korpuszban legfeljebb drámai művekből származó adatok, a fórumok aszinkron (vagy látszólagosan szinkron) szövegei és még egy-két szövegfajta lehet csak hasonló.

b) Kontextuális implikáció jelölése kérdő mondatban.

(40)	(a)	Mi talán háztulajdonosok vagyunk? (MNSZ, Csuka Z. 1970)
(41)	(a)	Vagy talán tévedek? (MNSZ)

A (40a) és a (41a) a partner számára úgy értelmezhető, hogy a beszélő nem a mondatban lévő szituációt várja el, hanem annak ellentétét implikálja: ’nem vagyunk háztulajdonosok’; ’nem tévedek’5 (vö. Kiefer 1988: 120). A kérdő mondat tehát nem informálódó kérdés, a beszélő tudja, hogy nem háztulajdonos, illetve azt gondolja, hogy nem téved. Az implikatúrát (konvencionálisan) a kérdő mondat és nem a talán váltja ki, de az utóbbi egyértelművé teszi, így ugyanis már semmiképp sem tekinthető a mondat informálódó kérdésnek, a partner számára világos, hogy a beszélő negatív választ vár (ha vár feleletet egyáltalán). A talán egyrészt a beszélő és a partner feltevései közötti viszonyra utal, illetve a talán ’bizonytalanság’ komponense révén a tartalom ’igaz’ értékét érvényteleníti, és ezzel járul hozzá az implikatúra jelöléséhez. Ebben a szerepben a talán mindig kérdő mondatban fordul elő.

A kontextuális implikációval már foglalkoztunk az episztemikus funkcióknál. Mi indokolja, hogy ezt kettéválasszuk, és a módosítószó nem episztemikus használatát is feltételezzük?

Kiefer Ferenc úgy vélekedik, hogy „A [. . .] kérdő mondatokban a talán megtartja szemantikai jelentését (»lehetséges, hogy. . . «), ugyanakkor azonban az eldöntendő kérdéshez pragmatikai jelentéstöbbletet ad hozzá” (Kiefer 2005: 126).6 A talán és az esetleg lexémák alapfunkciója (mint láttuk) a potencialitás jelölése úgy, hogy ezt az episztemikus értékelést a beszélőhöz mint a tudatosság szubjektumához kötik, és ez a ’lehetségesség’ komponens a módosítószó jelentésében még akkor is érzékelhető, amikor már nem ezt a műveletet végzi el. Ezért az episztemikus funkció tesztelésében nemcsak a lehetséges, hogy... parafrázist alkalmaztuk (Kiefer 2005: 126), hanem az episztemikus módosítószókkal való felcserélhetőséget is.7 Az utóbbi—ahogyan az a (40b) és (41b) példákból látszik—nem végezhető el a (40a) és a (41a) típusú mondatokon:

(40)	(b)	*Mi valószínűleg/feltehetőleg háztulajdonosok vagyunk?
(41)	(b)	*Vagy valószínűleg/feltehetőleg tévedek?

Kiefer Ferenchez hasonlóan Doherty elemzésében a talán kĳelentő és kérdő mondatban is modális operátor, amely a kĳelentőben (így a (2a) típusú mondatban, például Talán megjelennek az angyalok) a propozíciót, míg a kérdőben (lásd (40a)-t és (41a)-t) az attitűdöt modalizálja (Doherty 1988a: 69).8 Helbig és Helbig a kĳelentő mondatban a talán-t módosítószónak, a (40a), (41a) típusú mondatokban árnyaló partikulának tartaná (Helbig–Helbig 1993: 271).

A szubjektivizációnak episztemikus módosítószóval való jelölése nem egyeztethető össze azzal, hogy ugyanaz a profilált viszony kérdő formát is kapjon, mivel a beszélő nem tesz fel kérdést sem a saját episztemikus attitűdjére vonatkozóan, sem egy se nem igaz, se nem hamis értékkel lehorgonyzott predikátum fennállására vagy részleteire vonatkozóan.9 Mint láttuk, a fenti példákban szereplő kérdő mondatok nem is informálódó kérdések.

A beszélő hasonlóan, kérdő mondattal jelölheti csalódottságát, megdöbbenését, meglepődését azon, hogy a profilált tartalom (’nincs pénzed’) valamilyen jel szerint igaz (vagy igaz lehet).

(42)	Mi az, talán nincs pénzed? (MNSZ, Duba Gy. 1971)

A megadott érzelmi attitűdöt elsődlegesen a kérdő mondatfajta és prozódiai eszközök jelölik. A korábban már megfigyelt finomító, enyhítő szerepet látjuk ismét: a ’bizonytalanság’ összetevő révén a talán csökkenti az illokúciós erőt (számonkérés stb.), ha a mondatot úgy értelmezzük, hogy a beszélő p-re utaló jelek mellett nem p-t várná el (tehát azt, hogy a partnernek van pénze, ill. kellene, hogy legyen pénze). Mivel a beszélőnek lehet arra is bizonyítéka, hogy nem p tény (vagy szinte tényként kezelhető az, hogy a partnernek van pénze), a talán — p érvényének a csökkentésével—implikálhatja nem p-t is, a beszélőnek azt az elvárását, hogy a partner a p tartalmat cáfolja, hamisnak ismerje el (pl. De, van). A talán (és az esetleg) a grammatikalizációs folyamatban a modális tartománytól távolodva (már nem a szubjektivizációt jelölve) még megőrizheti a ’lehetségesség’ jelentéskomponenst úgy, hogy újabb funkcióra tesz szert, amely a szintaktikai környezet megváltozásával és újabb, pragmatikai jelentések abszorbeálásával jár együtt.

1	A mondatban buletikus kell van. Kiefer Ferenc szerint a kellene nem lehet episztemikus (Kiefer 2005: 57). Ez érvként szolgál a talán pragmatikai funkciója mellett is, ugyanis valószerűtlen, hogy a beszélő buletikus attitűdje az episztemikus módosítószó hatókörébe kerüljön (az episztemikus módosítószó hatóköri viszonyaira lásd Kugler 2003: 51).
2	Szili a közvetlenségi skálán is elhelyezi a példákban szereplő megoldásokat a ’kérés’ beszédcselekvés megoldásaiban (Szili 2004: 108).
3	A goffmani szociálpszichológiai modellben ennek szerepe az arculatvesztés kockázatának csökkentése.
4	Itt nem térek ki ismét a többes szám első személy használatára. A személyviszonyok alapján beszélhetünk ugyan indítványról, a partner befolyásolásáról, valójában azonban az előadó inkluzívan kezeli hallgatóságát: olyan lépéseket indítványoz, amelyeket ő maga fog megtenni, de jelzi a hallgatósággal való kapcsolatát, mintegy bevonva őket az előadás szövegének szervezésébe, alakításába, így tehát a jelenség az alkalmazkodás, jelölése pedig a metapragmatikai tudatosság megnyilvánulásának tekinthető.
5	A kotextus alapján a tudakozódó, információ- vagy vélekedéskérő kérdő funkció mindkét példában kizárható volt.
6	Kiefer 1988-as tanulmányában még erőteljesebben különíti el a (40), (41) és a (42) típust. A (42) típusban a módosítószót a lehetségesség jelölőjének tartja, a munka terminológiája szerint modális partikulának (modal particle); a (40), (41) típust retorikai kérdésnek ítéli, mivel a beszélő tudja, hogy a propozíció nem áll fenn, ezért ezekben a mondatokban a talán-t nem is modális szerepűnek, hanem diskurzusjelölő elemnek tartja (Kiefer 1988: 119–20); ez Levinson terminológiájában diskurzuspartikula lenne (vö. Levinson 1983: 162).
7	A két eljárás különbségére lásd a 2.3. pontot.
8	Doherty nem foglalkozik a kérdés szófaji vonatkozásaival, míg ez Helbig és Helbig munkájában lényeges szempont, mivel a módosítószó és a partikula szisztematikus elkülönítésére vállakoznak, és ehhez szempontokat is kínálnak.
9	Kivételek természetesen lehetnek metanyelvi (és metakognitív) funkcióban, amikor az episztemológiai folyamatok, műveletek és jelölésük reflektálttá válik.