Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

1.1. A magyar névmási szóosztály korábbi megközelítései

A magyar névmási szóosztály vizsgálatával az utóbbi időben mind a hagyományos (Kugler–Laczkó 2000: 152–174), mind a formális (másképp: strukturális) nyelvtan (É. Kiss 1998: 169–184, Kenesei 2006: 91, 99–103) többnyire átfogóan, a névmási rendszer egészét figyelembe véve foglalkozott.1

A Magyar grammatika a szófaji felosztásokban alkalmazott Hermann Paul-féle hármas szempontot, azaz a szintaktikai, a morfológiai és a (nem kellő mértékben meghatározott) szemantikai kritériumot használja a leírásban (Keszler 2000: 69), amely szerint a névmások betöltenek mondatrészszerepeket, méghozzá a nekik megfelelő alapszófaj (főnév, melléknév, határozószó) szerint, ragozásuk ugyancsak az alapszófajokkal párhuzamos, míg szemantikailag, Károly Sándor terminusával élve (1970: 71),2 indirekt denotatív jelentéssel — másképp fogalmazva: a főnevekhez, melléknevekhez, határozószókhoz képest részleges jelentéssel — rendelkező szófajcsoportként jellemzik őket az alábbi magyarázattal kiegészítve. A névmások nem közvetlenül utalnak a konkrét világra a jeltárgy megnevezésével, hanem indirekt módon a mindenkori kontextus3 vagy beszédhelyzet segítségével. Ezt a beszédhelyzet vagy szintaktikai-szemantikai környezet segítségével történő utalást vagy jeltárgy-azonosítást nevezzük a névmás referenciális értelmezhetőségének, amely elsőrendűen pragmatikai keretben4 történik. A „referenciális értelmezés” pedig alapvetően háromféleképpen valósulhat meg a névmások ún. hagyományos funkcionális alcsoportjait5 illetően: 1. deixis, 2. koreferencia, 3. halmazreferencia6 (Laczkó 2003, 2004, 2005). A két formai szempontot illetően továbbá kiemelendő, hogy hangsúlyossá válik két, a névmási szóosztályra jellemző kritérium, amelyek ebben a keretben érvként szolgálnak a névmások és a megfelelő alapszófajok elkülönítéséhez is: szintaktikai vonatkozásban a névmások voltaképpeni bővíthetetlensége, morfológiai szempontból pedig az a tény, hogy nem vesznek részt produktívan a derivációs műveletben.7

Az Új magyar nyelvtan a névmásokkal kapcsolatosan következetesen a névmásértelmezés mondattani aspektusaira összpontosít, azaz a formális szemléletnek megfelelően az érdeklődése homlokterében nem az áll, hogy „a névmások hogyan viszonyulnak a való világ objektumaihoz, hanem az, hogyan viszonyulnak a velük egy mondatban található egyéb NP-khez; milyen mondattani feltételek esetén utalnak vagy utalhatnak a velük azonos megnevezettre; s milyen feltételek esetén különbözik szükségszerűen megnevezettjük az övéktől” (É. Kiss 1998: 169–170). A vizsgálat részleges: a visszaható és a kölcsönös, valamint a személyes névmás, s azon belül is a harmadik személy elemzése történik meg. Általános kiindulópontként kétféle névmást különböztet meg az elemzés szigorúan formális szempontból: a független névmást, amely önmaga határozza meg a megnevezettjét, önállóan nevez meg individuumot, és kötött névmást, amelynek értelme egy másik főneves kifejezés értelmezésétől függ — ez a főnévi kifejezés a névmás előzménye azáltal, hogy szükségszerűen meghatározza egy névmás értelmezését, azaz köti a névmást.8

Újabban, ugyancsak elsősorban formális keretben Kenesei István foglalkozott a névmási szóosztállyal.9 Ő a formai kritériumok alapján megkérdőjelezi a névmások önálló szófaji osztályba tartozását azzal, hogy közöttük a „helyettesítés” jelentés- vagy funkcióbeli jegye teremt egy kategórián belüli hasonlóságot (Kenesei 2006: 99), s voltaképpeni javaslata az, hogy minden névmás abba a szóosztályba tartozzon, amelynek a tagjait vagy az azokkal alkotott szerkezeteket „helyettesíteni” tudja, illetőleg a „helyettesítő” szereppel nem rendelkező névmásokat (kérdő, általános és határozatlan) alapvetően kiemeli a névmási szóosztályból, minthogy a „szokásos” névmásokkal ellentétben a kvantorokhoz nem lehet a többihez hasonló „referenciát rendelni” (Kenesei 2006: 100).10 Mindennek ellenére a következő névmáskategorizációt adja: egyrészről a névmások D- és Det-szóosztályú formákra oszlanak (az első kategória az É. Kiss-féle független, a második a kötött névmásnak felel meg), másrészről deiktikus és kvantornévmásokról beszél — a deiktikust meglehetősen tágan értelmezve, ugyanis ide sorolja az anaforikus (visszaható, kölcsönös és vonatkozó) és az anaforikus/demonstratív (mutató, személyes) névmásokat.

Az eddigi kétféle elméleti keretben (hagyományos és formális) történt leírásokat a magyar névmási szóosztályra vonatkoztatva mindenképpen érdemes és célszerű kiegészíteni a funkcionális szemléletű megközelítéssel, amelyben a kognitív szempontok is érvényesülnek, és amely így a funkcionális-kognitív megközelítésből következő, annak megfelelő pragmatikaelméleti háttérbe kerül, hiszen a névmások valódi nyelvi működésének leírásához ez a keret kínálja azokat a szemléleti és módszertani lehetőségeket, amelyek — feltételezésem szerint — a szóosztály alaposabb feltáráshoz hatékonyan hozzá tudnak járulni.

1	Továbbá Szabolcsi Anna és Laczkó Tibor „A főnévi csoport szerkezete” című fejezetükben nem önálló alfejezetként, hanem a főnévi determinánsok vizsgálatakor térnek ki az ide tartozó névmások elemzésére (Szabolcsi–Laczkó 1992).
2	A jelenlegi hagyományos leíró nyelvtan szemantikai vonatkozásban elsősorban Károly Sándor jelentéstanára támaszkodik. Mindenképpen meg kell jegyeznünk azonban azt a tényt, hogy a magyar jelentéstani szakirodalom, legyen akár formális, akár részben funkcionális szemléletű, meglehetősen mostohán bánik a névmásokkal. Antal László formális jelentéstanában az ún. univerzális jelek közé sorolja őket, a formaszókkal együtt, a „tartalmatlan” jelentés következtében (1978: 222), Kiefer (2000) azonban nem is tesz említést róluk.
3	A kontextust a MGr. a kotextus értelmezésében használja, tehát nem a megnyilatkozás kommunikációs környezetére vonatkozó ismereteket és azok alkalmazását érti rajta (a kontextus értelmezésére l. Tátrai 2004).
4	A pragmatikai keret pontos meghatározása ebben a koncepcióban kifejtetlenül jelenik meg.
5	A névmások hagyományos funkcionális alcsoportjai a következők: 1. személyes névmás (beleértve a birtokos névmást is), 2. visszaható névmás, 3. kölcsönös névmás, 4. mutató névmás, 5. kérdő névmás, 6. vonatkozó névmás, 7. általános névmás (gyűjtő, tagadó és megengedő alcsoportokkal), 8. határozatlan névmás. Ennek a nagyon régóta meglévő felosztásnak a problémáira a jelen tanulmányban nem térek ki.
6	A terminushasználat (halmazreferencia) teljes mértékben egyéni, és átgondolásra szorul, a kvantorszerepű névmások vonatkozásában alkalmaztam (vö. Laczkó 2000), valójában a sajátos kvantorértelmezésről van szó (vö. Kenesei 2006: 100).
7	Ugyancsak formai kritérium, ennek leírása azonban ebben a keretben elmarad: a névmások nem vesznek részt összetételekben sem, azaz a névmásokkal produktív összetételeket nem lehet alkotni.
8	A formális elemzés eredményeire ebben a dolgozatban nem térek ki részletesen, két megjegyzést azonban érdemes tenni: egyrészt az elemzés következetes volta emelendő ki, jóllehet a névmások „lényegisége” éppen funkcionalitásukban rejlik; másrészt nem nehéz összefüggésbe hozni a független és a kötött névmások vonatkozásában az alapvető deiktikus szerepkört és a koreferenciát.
9	Kenesei névmáselemzése már nem teljes mértékben formális, még ha az alapvetése és a kiindulása mindenképpen ezt mutatja is. Nála funkción a nyelvi rendszeren belüli funkciót kell alapvetően érteni.
10	Megjegyzendő, hogy a névmások önálló szófaji értékének megkérdőjelezése nem előzmény nélküli a magyar szakirodalomban, vö. Temesi (1961, 1980); s Berrár Jolán is erre az eredményre jutott disztribúciós vizsgálat alapján (Simon 1987). Ebben a dolgozatban a névmások önálló szófajiságát axiómaként kezelem, ezzel a problémakörrel most nem foglalkozom. (A problémakör magában rejti azt a kérdésfeltevést is, hogy a szófaji kategorizáció alapvetését miben és milyen keretben határozzuk meg.)