A funkcionális szemlélet mellett ugyancsak új szempontokkal és eredményekkel szolgálhat a funkcionális nyelvészeti irányzatokkal szoros rokonságban álló, azzal összefüggő kognitív nézőpont érvényesítése is a névmások vonatkozásában, éppen a névmások nyelvi működésben játszott szerepének pragmatikai/szövegtani feltárhatósága miatt. A kognitív nyelvszemlélet, s ezen belül az elsősorban Langacker (1987, 1991) és Lakoff (1987) által kidolgozott holista irány közismert lényegi jellemzőit célszerűnek tartom röviden összefoglalni. Az elmélet a nyelvet mint az elme egy képességét és működési módját vizsgálja, vagyis magyarázóelvének középpontjában a nyelv és elme közötti kapcsolat áll, hiszen a nyelvet a mentális megismerésrendszer részének tekinti. A nyelv tehát kogníció, a kogníció pedig az emberi viselkedést meghatározó mentális struktúrák és procedúrák összetett rendszere, amelynek része például az észlelés, az emlékezet, a tudás szerveződése. Azaz a kognitív paradigma egyszerre veszi figyelembe a nyelv szerkezeti és műveleti jellegét. Központi fogalma a reprezentáció: vannak az elmének állapotai, amelyek a világ állapotainak kódolásaként funkcionálnak, így a nyelvi formák és jelentések is reprezentációként jelennek meg. A holista irány kiinduló tézisei a következők. A szemantikai szerkezet nem kizárólag univerzális, hanem nagymértékben nyelvspecifikus, konvencionális ábrázolásokon alapul, viszonya a tudásszerkezethez relatív. A jelentés lényege a konceptualizáció, így fontos a nyelvi és nem nyelvi kategorizáció összefüggése. A nyelvtan szimbolikus természetű, a szemantikai szerkezetek konvencionális szimbolizációját tartalmazza. A lexikon, a morfológia és a szintaxis a szimbolikus szerkezetek kontinuumát alkotja, csak önkényesen osztható elkülönülő összetevőkre. Mindebből következik, hogy ebben a keretben a nyelv nem formális természete kerül előtérbe (magyarul részletesen a vonatkozó szakirodalommal Tolcsvai Nagy 2000, 2001).

A funkcionális-kognitív elmélet érintőleges jellemzése mellett szót kell ejteni a fentiekkel összefüggő pragmatikai nézőpontról is. Ebben a vonatkozásban a Tátrai (2005) és Csontos–Tátrai (a jelen kötetben) által kifejtett pragmatikafelfogást tartom követendőnek, amely elsősorban Verschueren (1995, 1999), Givón (1990), Mey (1998, 2001), valamint Tomasello (2002) alapján a pragmatikát alapvetően szemléletmódnak tartja, a nyelvhasználatot tevékenységként, „funkcionálásként” közelíti meg. Ebben a keretben „a nyelvi tevékenység az alábbi módokon nyer értelmezést: 1) olyan társas kognitív tevékenységként, amely egymást feltételezve teszi lehetővé a világ megismerését, nyelvi reprezentációk készítését, valamint a személyközi viszonyok megteremtését, fenntartását; 2) olyan dinamikus jelentésképzésként, amely a kontextusba ágyazott megnyilatkozások létrehozásának és befogadásának folyamatához kötődik; 3) olyan hozzáigazításként (adaptációként), amely a kommunikációs igényektől, illetve körülményektől függ” (Tátrai 2005: 208).