A mutató névmások körében a térjelölésnek kétféle műveleti formája van. A tipikus műveleti forma a d e i x i s, amely egy entitás és a névmás közvetlen kapcsolataként jellemezhető szerkezetileg, megkonstruálását alapvetően a k o n t e x t u s irányítja. Kontextuson a megnyilatkozások kommunikációs körülményeire vonatkozó fogalmat kell értenünk, amelynek létrejöttéhez szükség van a résztvevők konstruktív hozzájárulására, s összetevői közé tartozik a szituáció, a cselekvés, a téma, a résztvevői szerepek, az olyan bennfoglalások, amelyek nem konvencionalizáltak; a kontextus tehát nem eleve adott, hanem a megnyilatkozás során dinamikusan jön létre (vö. részletesen Tátrai 2004). Ugyancsak összefüggésbe hozható a térjelöléssel a másik tipikus műveleti forma, a k o r e f e r e n c i a, amelynek megkonstruálást elsősorban a k o t e x t u s (azaz a nyelvi kontextus, másképp: szövegkörnyezet vagy szövegtér) irányítja, szövegtanilag leírható nyelvtani, szemantikai és pragmatikai szabályok szerint,1 s ilyen értelemben közvetettebb kapcsolatban áll a kontextus által meghatározott téri elrendeződéssel (megkonstruálást és értelmezését másfajta nézőpont irányítja, mint a deixis esetében, szerepet játszik benne a névmással koreferens nyelvi elem mondatfunkciós és tematikus szerepe, szövegtopik vagy szövegfókusz volta stb.). Mindkét műveletet és a nyelvi megkonstruálást a mikroszintű szövegtani formák között szokás számon tartani (azzal együtt, hogy a deixist elsősorban pragmatikai, a koreferenciát pedig szűkebben szövegtani jelenségként kezelhetjük), s az ún. s z öv e g vi l á g gal összefüggésbe hozni. A szövegvilág pedig a következőképpen határozható meg (Tolcsvai Nagy 2001: 121–123): az az összetett kommunikációs tartomány, amely a szöveg nyelvi összetevőit, a beszélői létrehozást, valamint a hallgatói megértést határolja körül. Ez a modell tartalmazza a beszédhelyzet tér- és időrendszerét, a résztvevők viszonyát és cselekedeteit, a szövegben bennfoglalt és megnevezett dolgokat, cselekvéseket és körülményeket. Maga a szöveg és egyes elemei ebben a tartományban válnak értelmezhetővé. Jellemző tényezői tehát a térjelölés, az időjelölés, a résztvevőkkel kapcsolatos szociális és egyéb ismeretek, a beszédhelyzet fő jellemzői, a nyelvi és nem nyelvi cselekedetek, a szöveg mint önmagára utaló rendszer, a referenciák és referenciaviszonyok, a deixis.

Értelmezésem szerint a szövegvilág azonosítható a fenti értelemben vett kontextus és a kotextus együttes fogalmaként, valamint nagyobbrészt azonosítható a langackeri (1987: 126–128, 489) g r o u nd fogalmával: „The speech event, its participants, and its setting” (489). Másutt: „I use the term ground for the speech event, its participants, and its circumstances” (Langacker 2002: 7, ugyanígy: 1991: 548). Brisard „situation of speech”-ként írja le, amely magában foglalja magát a beszédeseményt (speech event), a résztvevőket és tudásuk éppen előhívott részét (their respective spheres of knowledge) (2002: xi).2 A beszédesemény során a résztvevők ezen az alapon belül dolgoznak föl mentálisan bármiféle entitást (bármit, ami elmebelileg megérthető, feldolgozható, előhívható, ez lehet dolog, viszony, érzékelés, amely mentálisan elkülönül, felismerhető, kognitívan kiemelkedő). Az alapot a résztvevők folyamatosan feldolgozzák a megnyilatkozások létrehozása és megértése közben. A feldolgozás során az entitások lehorgonyzódnak. Ez leegyszerűsítve a következőképpen értelmezhető: a dolgokat főnevekkel jelöljük, amíg a temporális relációkat igékkel. A főnév és az ige önmagában dolgok és temporális relációk típusait nevezi meg. Bármiféle szövegben, diskurzusban azonban valamilyen módon körülhatárolt, azonosított példányokról, dolgokról és temporális relációkról van szó, ez a körülhatárolás azonban a beszélő és a hallgató által és számára történik meg, saját mentális műveleteik révén, jelölt nyelvtani jellemzőkkel. Ezek a nyelvtani jellemzők olyan kötelező nyelvtani elemekkel valósulnak meg, amelyek a főneveket nominálisokká, az igéket pedig körülhatárolt tagmondatokká teszik (finite clause). Amikor ez megtörténik, a nominálisok a főnév által jelzett típus egy adott példányát jelölik, ahogy a körülhatárolt tagmondat pedig a főige által kifejezett reláció típusának egy adott esetét. Tehát a dolgokat és temporális relációkat nem általában konkretizálva, hanem a beszélő és a hallgató nézőpontjából szemlélve látjuk, azaz az egyszerű vagy szintaktikailag komplex, lehorgonyzott kifejezések sikeres interpretációja a résztvevők tudásától, mentális tevékenységétől, a feldolgozás mikéntjétől függ (Brisard 2002: xiii), a jelölt referenciaviszonyokat az adott diskurzusban/szövegben a fizikai, mentális vagy szociális világ vonatkozásában lehet feltárni (i. m. xiv). Ezt nevezi Langacker (1987: 126–128) e p i s z te m i k u s l e h o r g o n y z á s nak. A lehorgonyzás nyelvi jelölői eszerint a nominálisok esetében alapvetően a demonstratívumok, a névelők, a kvantorok (a nominálisok lehorgonyzásában a legfontosabbnak Langacker (1991: 277) a kvantitást és a határozottságot/határozatlanságot tartja), az igék esetében pedig az idő, a mód és a magyarban a szám és személy kategóriája játszik szerepet. Langacker (1987: 489) definíciója az episztemikus lehorgonyzásra a következő: „An entity is epistemically grounded when its location is specified relative to the speaker and hearer and their spheres of knowledge. For verbs, tense and mood ground an entity epistemically; for nouns, definite/indefinite specifications establish epistemic grounding. Epistemic grounding distinguishes finite verbs and clauses from nonfinite ones, and nominals (noun phrases) from simple nouns”. Mindebből következik tehát, hogy a főnevek lehorgonyzásában kitüntetett szerepe van a deixisnek. A deixis műveletének nyelvi formái között pedig egyik prototipikus eszközként a mutató névmást tarthatjuk számon (ahogy ez fordítva is igaz: a mutató névmás egyik prototipikus funkciója a deixis).