Kognitív keretben a deixis művelete alapvetően tehát a lehorgonyzással együtt jelenik meg a leírásokban. Janssen (2002: 152) például Hanksre (1989, 1990) és Langackerre (1987: 126, 1991: 91) hivatkozva a következő meghatározást adja: a deixis, beleértve a lehorgonyzást, olyan nyelvi művelet, s itt nyilvánvalóan erőteljesen hangsúlyozni kell a procedurális jelleget, amelynek segítségével a beszélő az aktuális beszédhelyzettel úgy kapcsol össze egy entitást, hogy a hallgató ahhoz kognitíve hozzáférhessen, azaz azzal az entitással valamilyen mentális kapcsolatba kerüljön. A deixis egyik legfőbb kérdése ebben a vonatkozásban az lesz, hogy egyrészt a hallgató hogyan dolgoz fel kognitíve egy olyan entitást, amelynek a beszédhelyzetben való elhelyezése a beszélőtől ered, másrészt a beszélő hogyan vonatkoztatja ezt az entitást a beszédhelyzethez. Azaz kognitív keretben az elméletnek megfelelően a deixis műveleti jellege dominál, a beszédhelyzet (speech situation) dinamikus, flexibilis és szociocentrikus volta hangsúlyozódik, amelyben a beszélőnek nyilvánvalóan központi szerepe van.

A deixis értelmezése kognitív keretben tágabb, mint a hagyományos pragmatikai megközelítések, amelyek a deixis „rámutatás” jellegét hangsúlyozzák elsősorban. Janssen (2002: 151) a deiktikus elemek közé a névmásokat (nem részletezi, melyeket), a demonstratívumokat (nyilván az angol és a magyar szófaji rendszer eltérő jellege okán ebbe a csoportba a magyar névmási rendszer elemei is beletartoznak, például éppen a mutató névmások nem önálló használatban), valamint az igeidőt és az igemódot sorolja.

Hogyan viszonyul egymáshoz a deixis művelete és a lehorgonyzás? Langacker (2002: 8) megállapítja, hogy a lehorgonyzást végző elemek természetüknél fogva deiktikusak, hozzátéve azonban, hogy nem minden deiktikus kifejezés rendelkezik a lehorgonyzás szemantikai funkciójával abban az értelemben, hogy ha nem vesz részt a nominálisok vagy a tagmondat ún. referenciapontjainak kialakításában, akkor nem része a lehorgonyzásnak, deiktikussága ellenére. (A referenciapont-modellhez vö. „[a] fundamental cognitive model based on our capacity to invoke one conceived entity [a reference point] for purposes of establishing mental contact with another [the target]” (Langacker 1991: 552), vagyis a referenciapont egy adott tartományon [„dominion”] belül értelmezhető, amely magában foglalja azokat az entitásokat, amelyekkel a beszélő és a hallgató mentális kapcsolatot képes létesíteni.) Példája a now ’most’ határozószó, amely a következő mondatban, az ő értelmezésében, nem része a tagmondat lehorgonyzásának, ugyanis a beszélés idejére nézve deiktikus, de a tagmondat szempontjából „part of an infinitival complement”, azaz nem releváns kiegészítés ebben a vonatkozásban: She would really like to be here now. Nyilvánvaló, hogy itt nézőpontbeli különbségek vannak. A deixis működését alapvetően meghatározza a nézőpont, vagyis az a pont, ahonnan a beszélő a szövegvilág dolgait szemléli (vö. a 2.2.1.-ben is). A lehorgonyzás művelete tehát vizsgálandó a deiktikus, azaz referenciális központ és a semleges kiindulópont vonatkozásban is. A referenciális központ és a semleges kiindulópont a következőképpen határozható meg. A semleges kiindulópont egy „én” különböző megvalósulási lehetőségei közül valamelyik, azaz ebben az értelemben nincsen köze a szöveg aktuális külső tér-idő rendszeréhez, a referenciális központ pedig az éppen beszélő kiindulópontja, azaz a deiktikus központ. Tehát amíg a Dolgozni indulok mondatban a kettő egybeesik, addig a Géza dolgozni indul mondatban a referenciális központ az aktuális beszélő, a semleges kiindulópont azonban Géza (vö. Sanders–Spooren 1997: 87, Tolcsvai Nagy 2001: 126).

A magyar szakirodalomban a deixis kognitív megközelítése Bencze Lóránt egy rövid cikkében (Bencze 1992) és Tolcsvai Nagy Gábor szövegtanában történik meg (2001: 175). Eszerint a deixis olyan szövegbeli művelet, amely a szövegvilág részévé tett, elsősorban érzékelésen alapuló reprezentációt rámutatással jelöli ki. Azaz a deixis egy adott beszédhelyzetben feldolgozott, megértett dolog, entitás, másképpen fogalmazva: a referens főként érzékelésen alapuló reprezentációja, vagyis a deixissel egy addig külső dolgot, pontosabban a külső világ egy entitásának nem nyelvi, hanem tapasztalati, ezen belül is főként vizuális reprezentációját bevonjuk a szövegvilágba, így téve lehetővé a nyelvi eszközzel történő rámutatást. Vagyis a külső világ nem nyelvi és a szöveg nyelvi reprezentációi kerülnek egymás mellé, szoros kapcsolatot hozva létre a szövegvilág és a külső világ között. Lényeges momentum a névmási deixisben, hogy sematikusan konceptuális fogalmat jelölő nyelvi reprezentáció jellemzi, azaz irány-, idő-, mód-, minőség- vagy helyreprezentáció, a névmás egyszerű, kevés elemből álló és magas szinten absztrahált jelentésszerkezete folytán. Eszerint a deixis szerkezeti jellemzője egy entitás és egy névmási elem közvetlen viszonya, míg műveleti jellemzője a nyelvi rámutatáson és az érzékelésen alapuló reprezentáció közötti viszony.

A főnévi mutató névmások funkcionális-kognitív vizsgálatához, s azon belül most a deiktikus funkció bemutatásához tehát előzetesen is fontos leszögezni: alapvetően a szövegvilágban való működésük feltérképezésére törekszem, amelyet egy dinamikusan értelmezhető keretnek fogok fel, a kontextus és a kotextus együttesének, s ezt nagyobbrészt azonosíthatónak tartom a ground fogalmával, amelyben a lehorgonyzás művelete megtörténik. Ezen belül a deixis pragmatikai művelete az, amely az egyik elsőrendűen fontos vizsgálati szempont. Szándékom szerint a tipikus megjelenési formáktól haladok a kevéssé tipikusnak tűnők felé, jóllehet nyilvánvaló annak igazsága is, amit Fauconnier (1994: xix) állít: a szokatlan esetek tárják fel leginkább a dolgok általános működését, miközben a tipikusak kevésbé.