Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2.1. A főnévi mutató névmások alapjellemzői

A magyar főnévi névmások két alapformája a közelre mutató ez és a távolra mutató az, amelyek tehát ikonikusan jelölik hangrendjükkel a lokalizáláson belül a kétféle térbeli dimenziót, a közel-távol kettősségét. Szabályos főnévi paradigmával rendelkeznek; ez azt jelenti, hogy ugyanazokkal az esetragokkal látjuk el őket, mint a főneveket.1 Kétféle előfordulási formájuk van: az önálló használat és egy főnévvel való összekapcsolódás, amelyet a hagyományos nyelvtan kĳelölő jelzői pozíciónak nevez, s amely a magyarban mindig határozott névelős főnévvel történik,2 a névmás pedig felveszi a főnév esetragját, valamint a szám grammatikai kategóriájának jelölését morfémával (ez az ún. szám- és esetbeli egyeztetés). Azaz önálló használatban:

(1)	Ezt kérem.

Főnévvel összekapcsolódva:

(2)	Ezt a könyvet kérem.

Nyilvánvaló, hogy a kétféle használat jelentősen eltér egymástól abban a vonatkozásban, hogy (1)-ben sematikus konceptualizáció van: nem jelenik meg az a főnévi „fej” nyelvileg, amelyre a névmás vonatkozik, míg (2)-ben jelen van, ráadásul determinálva, azaz a határozott névelő révén már eleve valamilyen módon lehorgonyozva a szövegvilágban. Ez továbbá azt a lényeges különbséget is eredményezi értelemszerűen, hogy (2) természeténél fogva, a névmás felől nézve, kataforikus is egyben, tehát a szerkezeten belül a kötelezően elöl álló névmást a főnévi fej értelmezi. A harmadik használati forma az ún. rámutató mondat, amelyben a mutató névmás önálló használatú, és mellette megtörténik a főnévi konceptualizáció is, így hozva létre egy viszonylag kötött kompozitumszerkezetet, méghozzá kétféleképpen: határozott és határozatlan névelővel egyaránt:

(3)	Ez egy szurikáta.
(4)	Ez a szurikáta.

A különbség (3) és (4) között abban nyilvánul meg, hogy (4) esetében a beszélőnek és a hallgatónak feltehetően inkább megvan a közös háttérismerete, tudása valamilyen formában a szurikátákról, vagyis vagy mindketten tudják, hogy milyen állat, és ezt tudják egymásról is, vagy korábban már volt szó róla, és a hallgató például nem tudta pontosan azonosítani, vagy esetleg rosszul azonosította, hallott már az állatról, de még nem látta, tehát a szövegvilágban sokkal inkább feltételezhető valamiféle kognitív előzmény, ellenben (3)-ban ez nem fejeződik ki, jóllehet meglehet a közös háttérismeret is akár, ám nem szükségszerűen.3 Továbbá (3)-ban a szurikáta a kategória egy példányát jelöli, míg (4)-ben a prototípus vagy kategória reprezentánsa.

A magyarban meglévő önálló névmáshasználat (1) felveti azt a kérdést, vajon a mutató névmás hogyan írható le a kognitív szemantika alapján. Kognitív keretben két megközelítéssel számolhatunk. Az egyik a szójelentést mint a szó konceptuális tartalmát a profilálás általános elve mellett a szófaji jelleggel hozza szoros összefüggésbe, a másik a konceptuális tartalom összetett jellegére figyel a fogalmi séma vagy keret kategóriájának segítségével (vö. Tolcsvai Nagy 2001: 96–98). A Langacker által kidolgozott első megközelítés (1987) szerint a nyelvi egységeket kognitív tartományok és azok mátrixa jellemzi. A tartomány a konceptualizáció valamilyen koherens területe, másképp: a nyelvi egység voltaképpeni támogató mátrixa, azaz rendszeres előfordulási közege, amellyel a szemantikai struktúra sematikusan karakterizálható, és amely általában elemi konceptuális struktúrákra osztható. Az elemi érzékeléssel kapcsolatos tartományok a bázistartományok, másképp: ezek az érzékelés elemi kognitív folyamatainak leképezései, amelyek egy-egy szemantikai szerkezet esetében komplex mátrixszá rendeződnek. A jól ismert langackeri példa a kés főnév, amelynek komplex mátrixában példaképpen három bázistartományt különít el sematikusan kidolgozva: az alakot, a kanonikus szerepet és a készletbe tartozást, ezzel modellálva az anyanyelvi beszélő megismerő tevékenységét. Ha eszerint nézzük a főnévi mutató névmásokat, akkor az alapvető kognitív folyamatok leképezése a következőket eredményezi: a két- vagy háromdimenziós térben a lokalizálás mint az alap az egyik bázistartomány, ahol az ez a beszélőhöz (a referenciális központhoz) képest valamilyen közelséget jelöl prototipikusan, az az valamilyen távolságot, s mindkettő egyformán valamilyen önmagában nem meghatározható alakkal, funkcióval, színnel stb. rendelkező élettelen tárgyat jelöl. Egyszerűbben: az ez egy, a térben a beszélőhöz közel lévő, az az egy, a térben a beszélőtől távol lévő valami. Valójában ezeknél a névmásoknál a tudáskeret alkalmazása a szójelentés kifejtésére hasonló eredményre vezet (vö. pl. Konerding 1993 mátrixkeretét, idézi Tolcsvai Nagy 2001: 98). Hogy valóban elsődlegesen ’tárgy’ jelentés-összetevővel rendelkeznek ezek a névmások, az könnyen belátható abból, hogy önálló deiktikus használatban személyre vonatkoztatva egyértelműen használhatók egyfajta negatív viszonyulás kifejezésére is:4

(5)	Ez/az mit csinál ott a híd tetején?

Nyilvánvaló, hogy (5)-ben az önálló használatú névmás személyre vonatkoztatása akár a közelre, akár a távolra mutató forma választása esetén tartalmaz egyfajta negatív „szociális” attitűdöt is (vö. ezt a 2.2.1.-ben az ún. szociális deixis kapcsán is). Mindebből az is következik, hogy a főnévi némások esetében is fontos leszögezni, hogy alapvetően milyen régiót jelölnek ki, milyen szemantikai tartományban, hiszen ez mindenképpen kiindulópontul szolgál a működésük leírásában.

1	Az alapalak /z/ fonémája a morfémakapcsolatokban rendhagyó változáson megy át, a toldalék kezdőfonémájával válik azonossá, amely a hasonulás fonológiai szabályaival nem magyarázható (a -val/-vel egyik kapcsolódásának kivételével) (ebben, annak, ettől, arra stb.) Megjegyzendő továbbá, hogy több ragos forma érintkezik az ún. határozószói névmásokkal, formailag azonosak, a funkcionális különbség azonban nyilvánvaló. Főnévi névmás például: Azért jöttem, ami nálad van; határozószói: Azért jöttem, hogy megvigasztalj. A második példában az azért tömbösödést mutat, jóllehet visszavezethető a főnévi használatra (Kugler–Laczkó 2000: 168). A határozószói használattal ebben a dolgozatban nem foglalkozom, a kettő közötti különbség nyilvánvaló a megkonstruálás és a feldolgozás vonatkozásban is.
2	Ennek lehetséges történeti oka az, hogy ha az önálló használatú névmás referenciális vonatkozása nem volt világos, akkor utána megjelent a konceptuális jelentésű főnév, értelemszerűen határozott névelővel, hiszen a rá vonatkozó kĳelölés megtörtént: ezt, a könyvet (értelmező), s a szerkezetben hangsúlyeltolódás következett be: ezt a könyvet. Ez a fajta szerkezet a középmagyar kortól kezdve terjedt el, fokozatosan kiszorítva az egyszeres determinálással rendelkező formákat (Horváth 2003: 466, 670).
3	A hagyományos nyelvtan mind a két szerkezetet alany-állítmányi viszonynak elemzi, az első az ún. kategóriába sorolás, míg a második az azonosító mondat. Míg a (3) mondat szórendi variánsa: Egy szurikáta ez kevéssé valószínű, addig a megfelelő szupraszegmentumokkal a (4) mondaté igen: A szurikáta ez (ti. nem pedig az, amire te gondoltál). Mindez összefüggésben van a topikalitás kérdésével is (vö. Tolcsvai Nagy 2003: 295–325).
4	A konceptuális jelentésű főnévvel való használatra mindez nyilván már nem igaz ebben a formában, az viszont kétségtelen, hogy a nyelvtörténeti adatok tanúsága szerint az ómagyar kor végén felbukkanó szerkezetekben, amelyek az önálló használatból keletkeztek, a főnevek élettelen tárgyakat jelölnek: ezt a testamentomot; ezt a hírt (a példákra l. Horváth 2003: 465).