Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2.2.1. Az exofora

A főnévi mutató névmások legtipikusabb deiktikus használata az ún. e x o f o r i k u s,1 azaz szövegen kívülre utaló deixis, amely tipikusan valamilyen dologfogalom azonosítására szolgál önálló használatban. A következő példákban a névmási deixis kizárólag a beszédhelyzetben értelmezhető oly módon, hogy a részvevők valamilyen forrásból (gesztus, tekintet iránya, elhelyezkedés) tudják, hogy a névmás merre és milyen entitásra irányul a valós térben. A valós tér alapvetően a háromdimenziós, a beszélő és a hallgató által feldolgozott és megértett, őket körülvevő tér, ahol a beszélő és a hallgató egyidejűleg tartózkodik. Ez a fajta térjelölő alkalmazás az ún. a u to d e i x i s, amikor a névmások értelmezése tehát a beszédesemény fizikai világának ismeretét követeli meg. A deiktikus mutató névmás jellemzően utalhat valamilyen élettelen tárgyra, de lehet személy vagy állat is.

(6)	Látod azt ott? Mi lehet az?
(7)	Ki az ott a sarokban?

A példák szándékoltan egyszerűsítettek. (6)-ban egyértelműen valamilyen tárgyra vagy esetleg állatra mutat rá a beszélő, ezt egyrészt a névmás alapjelentése, másrészt a mi? kérdő névmás teszi nyilvánvalóvá, míg a (7) mondatban ugyanazt a ki? névmás végzi el személyre vonatkoztatva. Jóllehet a deixis érzékelésen, a fenti példákban a vizualitáson alapuló reprezentáció, ám még a mutató névmás legegyszerűbb önálló használata esetén is a névmás nyelvi környezete a tagmondatban valamelyest befolyásolhatja a vonatkoztatást, legalábbis annyiban, hogy a rámutatás élettelen dologra, személyre vagy másra történt. Az (1) példában a kérem ige egyértelműsíti, hogy tárgyra mutatunk rá, hiszen kérni alapvetően valamilyen élettelen entitást szoktunk.2 Hasonlóképpen a Hát ez meg hogy mászott fel ide? mondatban a felmászik ige kĳelöli, hogy az ez névmás személy3 vagy állat azonosítását hajtja végre, az Én ezt ugyan meg nem eszem mondatban pedig egyértelmű, hogy valamilyen ételről van szó.4

A tárgyra, személyre vagy állatra való rámutatáson túl rámutathatunk egyszerű névmási elemmel eseményre vagy történésre is:

(8)	Ez borzalmas.

A (8) megnyilatkozás eseményre, történésre, esetleg valamilyen témára referál, ha például a beszélő és a hallgató épp egy lángokban álló ház előtt áll, és nézi az oltási munkálatokat (a megértett valós térben), azaz az eseménydeixis a fizikai világ feldolgozásán alapul, de nem egy körülhatárolt entitásra (dologra, élőlényre), hanem egy akár komplex történésre, eseményre mutat rá. Egy másik releváns kontextus lehet például: egy bizottsági ülésen mondja ezt a beszélő az ülésen történtekre vonatkoztatva, egy, az ülésen szintén részt vevőnek az események menetéről. A valós fizikai tér feldolgozásán alapuló eseménydeixis már nem szükségszerűen csak a vizualitáson alapul, hanem komplexebb érzékelésen is, hiszen a lángoló háznak s a körülötte zajló eseményeknek időbeli vonatkozásuk is van, tehát nem egy pillanatnyi állapotot rögzít az elme, s erre mutat rá, hanem látási, hallási és szagingerek feldolgozását feltételezi komplexen.

Ha a térbeli rámutatás, kĳelölés nem a körülvevő háromdimenziós valós térben történik, h e t e r o d e i x i s ről beszélünk. Ennek legegyszerűbb formája, ha van vizuális érzékelés, például egy fénykép, térkép vagy a tévé képernyője, ahova a beszélő és a hallgató áthelyezi a kiindulópontját, s a valós tér helyett ebben a másikban működteti a deixist hasonlóan, mint a valós térben:

(9)	Erre már nagyon ráférne egy renoválás.
(10)	Ezek itt békésen legelésznek, az meg ott épp támadásra készül.

A beszélő (9)-ben például egy, a tévéképernyőn feltűnő vagy egy fényképen lévő romos házra mutat. (10)-ben pedig a képernyőn előtérben, a figyelem középpontjában lévő antilopcsordára referál az ezek, a háttérben feltűnő oroszlánra az az. Mindkét példa működhet autodeixisként is: értelemszerűen ha a megnyilatkozás a romos ház előtt hangzik el, illetőleg az állatokat a helyszínen szemléljük. Heterodeixis esetén tehát a körülvevő háromdimenziós tér helyett általában egy kétdimenziós térbe helyeződik át a deiktikus kiindulópont, a valós fizikai térben a vizuális reprezentáció az ezt a teret ábrázoló képet, képernyőt stb. érzékeli, s a deixist a kiindulópont áthelyezése folytán nagyjából hasonlóképpen képes működtetni, mint a valós térben, a két és a három dimenzió különbsége ellenére. Különbségként annyit azonban megállapíthatunk, hogy heterodeixis esetén, a kétdimenziós téri leképezés miatt, ha nincsen az ábrázolt entitások között érzékelhető térbeli különbség, vagy egyetlen entitás szerepel csak a képen, képernyőn stb., akkor a figyelemirányulás miatt a magas hangrendű mutató névmás valószínűsíthető alapvetően. A névmáshasználatot azonban minden bizonnyal az autodeixis is befolyásolja annyiban, hogy ha például a kép a beszélő kezében van, a közelre mutatás egyértelműsíthető, ha azonban a kép a beszélőtől távol van, akkor a valós téri elrendeződés mély hangrendű névmási használatot is eredményezhet.

Az eddigi példákban a beszélő és a hallgató egy a fentieknek megfelelő valós vagy azt valamiképpen „helyettesítő” térben helyezkedett el, így az egyszerű mutató névmási deixis közös, tapasztalati, elsősorban vizuális reprezentáción alapult.5 A közelre és a távolra mutatás közötti választást, s ennek megfelelően a nyelvi megkonstruálást alapvetően a n é z ő p o n t határozza meg, vagyis az a pont, ahonnan a beszélő a szövegvilág dolgait szemléli. Ennek a nézőpontnak a szerkezete a mindenkori beszélő által képviselt ún. egocentrikus központ (én, itt és most), azaz a Bühler-féle (1934) origó, amely két összetevőből áll: egyrészt a kiindulópontból, ahonnan valami reprezentálódik, másrészt a dolgok specifikus reprezentációjából, amely a kiindulópontból való szemlélet eredménye (vö. a nézőponttal kapcsolatosan Sanders–Spooren 1997: 87, Tolcsvai 2001: 121–127, Tátrai 2005 további szakirodalommal). A deiktikus viszony alapja tehát térbeli, a közel-távol kettősség alapvetően a referenciális középpontból, azaz az origóból értelmeződik elsőként a valós (vagy heterodeixis esetén a „helyettesített”) térben:

(11)	Ezt kérem, az pedig maradjon a helyén.

Itt a két entitás megkülönböztetése a magas és a mély hangrendű névmással a következő elrendeződést mutatja: az ez a beszélőhöz közelebbi, az az pedig a távolabbi entitás a téri elrendeződés szerint. A hallgatónak ahhoz, hogy a kérést teljesíteni tudja, bele kell helyezkednie a beszélő helyzetébe. Akkor, ha a beszélővel azonos helyen és helyzetben tartózkodik, a téri elrendeződés számára is nagyjából ugyanaz lesz, tehát ugyanazt érzékeli (l. az 1. ábrát).

Tehát a két entitás a résztvevők közös viszonyítási pontjához és egymáshoz viszonyított helyzete szerint rendeződik el a közel és a távol kategóriájában. Az ábra szándékoltan a legegyszerűbb helyzetet jeleníti meg: a beszélő és a hallgató egyformán szemléli és érzékeli a téri elrendeződést alapvetően, s azt a feltételezett helyzetet jeleníti meg, amikor mindketten közel azonos módon is dolgozzák fel a körülvevő teret s az abban elhelyezkedő entitásokat.

Akkor azonban, ha a beszélő és a hallgató nem ugyanarról a pontról képezik le mentálisan a teret, leegyszerűsítve: az előző helyzet ellentéte áll fenn, azaz egymással szemben helyezkednek el, a hallgatónak át kell helyeznie magát a beszélő origójába ahhoz, hogy azt az entitást azonosítsa, amelyet a beszélő a rámutatással kĳelölt (l. a 2. ábrát).

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1432anthk_1949/#m1432anthk_1949 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1432anthk_1949/#m1432anthk_1949)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1432anthk_1949/#m1432anthk_1949)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

1. ábra

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1432anthk_1951/#m1432anthk_1951 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1432anthk_1951/#m1432anthk_1951)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1432anthk_1951/#m1432anthk_1951)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

2. ábra

Az eltérő nézőpont az 1. és a 2. entitás vonatkozásában egyértelmű, hiszen az 1. a beszélő számára közeli, a hallgató számára távoli, ezzel szemben a 2. esetében éppen fordított a helyzet. Ha csak az 1., illetőleg csak a 2. entitást vesszük alapul, viszonyítás nélkül, azaz feltételezve, hogy az az egyetlen entitás a térben, amelyre a rámutatás irányulhat, akkor is nyilvánvaló, hogy az 1. a beszélő számára közeli, hiszen a tér megértése és feldolgozása során azt tapasztalják a résztvevők, hogy 1. a beszélőhöz helyezkedik el közelebb, de a hallgatótól a távolság nagyobb, a 2. entitásnál ugyanilyen feltételek között fordított a helyzet. Ha 1. és 2. együttesen vannak jelen, akkor a beszélőhöz közelebbi 1. számára a 2. viszonyítási alap a távolság feldolgozásában, a 2. ugyanígy a hallgatónak az 1. vonatkozásában. Az ábrán sematikusan jelölt harmadik entitás mind a beszélő, mind a hallgató nézőpontjából nagyjából azonos távolságra van, s viszonyítás kérdése, hogy az ezzel kapcsolatos rámutatás megkonstruálása melyik névmással történik meg. A beszélőnek a 3. az 1-hez képest távolabbi, a 2-höz képest azonban közelebbi entitás, a hallgató számára pedig ismét fordított a helyzet. Ha azonban ez az entitás kerül a figyelem előterébe figuraként6 úgy, hogy a beszélőnek az első, a hallgatónak a második entitás szolgál alapként, a deixis a távolság ellenére feltételezhetően inkább az ez mutató névmással jön létre: Ezzel meg mit csináljak? – Ezzel semmit. Vagyis ebben az esetben deiktikus kivetítésről, azaz a térbeli referenciális központ áthelyezéséről van szó, amelyet a figyelemirányulás indukál.7

(12)-ben teljesen egyértelmű a szövegből, hogy beszélő és hallgató más pontról dolgozzák fel mentálisan a teret, ahogy ezt a névmáshasználat is jelzi: például a gyerek kezében lévő toll, amelyre a figyelem irányul mint egyetlen entitásra, az anya számára a téri elrendeződés szerint távoli, hiszen a gyerek kezében van, a gyerek számára azonban közeli alapvetően.

(12)	A: – Ne azzal írj, gyerekem, mondtam már. B: – Miért ne ezzel?

A résztvevőktől való távolság, amely tapasztalati úton alapvetően elrendezi a teret, a figyelemirányulás (előtér-háttér), továbbá valamiféle egyéni viszonyulás, amely sokféle lehet, mind szerepet játszhat abban, hogy egy összetett jelenetet éppen hogyan dolgozunk fel, s miféle nyelvi megkonstruálást alkalmazunk (a fenti két ábra csak a legelemibb helyzetet jelöli). Nézzük erre az alábbi példát.

(13)	Mi ez a kezedben?
(14)	Mi az a kezedben?

Legyen a szituációs kontextus a következő: a gyerek egy patkánnyal a kezében áll az ajtóban. (13) és (14) az anya két különböző reakciója ugyanarra az összetett jelenetre. Az anya a gyerekkel szemben mindkét esetben ugyanakkora távolságra helyezkedik el. A figura mindkétszer a patkány, amelyre a figyelem irányul, a háttér a gyerek. Ugyanebben az elrendeződésben azonban az anya használhat közelre és távolra mutató névmást is. A távolra mutató névmást egyértelműen a téri elrendeződés indukálja elsősorban, ugyanúgy, ahogy (12)-ben is. S ezt befolyásolhatja az anya viszonyulása is az állathoz: ha nem ismeri fel, vagy ha negatív attitűddel viszonyul hozzá: ezt gyakran nyomatékosítja intonációs minta is. Használhat azonban magas hangrendű formát is, amelyet előhívhat részben a figyelemirányulás, az állatra való fókuszálás, részben az állathoz való pozitív viszonyulás is, amely így egyfajta közelítésben nyilvánul meg, s a magas hangrendű névmást indukálhatja, tehát deiktikus kivetítés történik, azaz áthelyeződik a referenciális központ.

Ha a névmásválasztást a nyelvi megformálásban a beszélői viszonyulás valamilyen formája, egyfajta attitűdből adódó viselkedésminta is befolyásolja, akkor a mutató névmás részben az ún. s z o c i á l i s d e i x i s kategóriájába is sorolható. A szociális deixis a levinsoni meghatározás szerint (1992: 54, 85–94, hasonlóképpen Yule 1994: 10–11) alapvetően a következőképpen foglalható össze: a diskurzus résztvevői közötti társadalmi kapcsolatok és különbségek kódolására szolgál, amely erősen kötődik a személydeixishez (így a személyes névmásokhoz, pl. tegező és magázó formájú személyes névmások használatához prototipikusan). Úgy vélem, hogy a szociális deixis ennél tágabban értelmezhető. Nemcsak a résztvevői szerepek vagy a résztvevők és a diskurzusban szereplő harmadik személy társadalmi, szociális viszonyulását jelöli, hanem a résztvevők és a referált entitások—amelyek nem szükségszerűen személyek—viszonyát is, valamilyen személyes vagy társadalmi szerepekből adódó, a beszélő által szocializációja során elsajátított viselkedés alapján. Mindez a nyelvi megformálás megkonstruálását is részben meghatározhatja a mutató névmások vonatkozásában is, együttesen az intonációs mintákkal, amennyiben a negatív attitűd inkább a távolra mutató, a pozitív pedig a közelre mutató névmást érvényesítheti, illetőleg erősítheti ugyanabban a téri elrendeződésben. Másképp fogalmazva: szociális deixis esetén a névmások értelmezése a beszédesemény szociális világának figyelembevételét is megköveteli. A tágabban értelmezett szociális deixis mindenképpen további vizsgálatra szorul, beszélt nyelvi korpuszok segítségével. Az azonban bizonyos, hogy az önálló használatú mutató névmás, közelre és távolra mutató formában is, személyre vonatkoztatva a névmás alapvető ’tárgy, dolog’ jelentésösszetevője okán eleve kifejez a beszélő részéről bizonyos fokú negatív viszonyulást, amely ilyen értelemben a szociális deixis funkcióját mutatja:

(15)	Ez sem fog soha megtanulni rendesen parkolni.

Lásd továbbá az (5)-öt és (19)-et is. A negatív viszonyulás következhet magából a beszédeseményből is (például a parkolási képtelenség miatti „lenézés”), de eredhet interperszonális okokból is, abban az értelemben, hogy a beszélő névmáshasználatát a referált személyhez fűződő viszonya indukálja:

(16)	Meglepő, hogy ez most milyen kedvesen mosolyog.

Visszatérve a közelre és távolra mutató formák közti választásra a megnyilatkozás megkonstruálásában: előfordulhat, hogy ugyanabban a téri elrendeződésben ugyanarra az entitásra egyszer az egyik, majd a másik mutató névmással referálunk úgy, hogy az alapvető téri leképezés nem változik közben. A (13)-ban és a (14)-ben leírt szituációnál maradva, az anya ugyanott helyezkedik el, szemben a gyerekkel:

(17)	Mi az a kezedben? Ezt meg honnan szerezted?

Az első megnyilatkozás mély hangrendű névmása egyértelműen a beszédpartnerek és a referált entitás térbeli elhelyezkedéséből adódik, az állat az anyától távol van, a gyerek kezében, továbbá minthogy az anya számára „újdonság”, azaz ismeretlen entitás, a távolra mutató névmás használata tekinthető tipikusnak. A második megnyilatkozásban azonban a figyelemirányulásnak, a már „ismert” entitásra (közben az anya feldolgozta a látványt, azonosította az állatot) történő rámutatásnak, az anya esetleges pozitív szociális viszonyulásának megfelelően közelre mutató forma lett. Ha a második megnyilatkozásban szerepel az adott teljes feldolgozott tér (pl. a lakás), azaz a megnyilatkozások tere mint közeli kategória magas hangrendű formában, az állatra való rámutatás is inkább a közelre mutató névmással történik:

(18)	Viszed ezt innen?

Szerepelhet a közelre és a távolra mutatás ugyanabban a megnyilatkozásban együtt, ugyanabban a téri elrendeződésben a következőképpen:

(19)	Nem tudod, ki ez ott a sarokban?

Ebben a példában a beszélő és hallgató nagyjából ugyanabból a nézőpontból szemlélik a teret, például egy összejövetelen egy szobában ugyanott állnak, és egy irányba néznek az ez névmással referált entitás felé, aki tőlük relatíve távol, a sarokban helyezkedik el. Az ez névmás használatát a figyelemirányulás indukálja,8 a sarokban lévő személy (ki?) a beszélő számára figura, előtérbe kerül, a többi személy közül kiemelkedik a térbeli elhelyezkedéstől függetlenül, hiszen a szoba sarka adottan távol van a beszélőtől és a hallgatótól, továbbá lehetséges, hogy más potenciális entitások a térben közelebb helyezkednek el a párbeszéd részvevőihez, ezekhez viszonyítva a térbeli elrendeződés inkább a mély hangrendű névmást indukálná, ám ezt mégis felválthatja a magas hangrendű a referált entitás felé fókuszálódó figyelem miatt. Ezzel szemben a mély hangrendű ott egyértelműen a valós térbeli távolságra utal a teljes tér feldolgozása szempontjából.9

Az eddigi példákban, szándékosan, olyan önálló használatú deiktikus névmások szerepeltek, amelyek referenciális értelmezését kizárólag a kontextus, elsősorban, de egyáltalán nem szükségszerűen a szituációs kontextus tette lehetővé. Sokszor azonban a kotextus is egyértelműen szerepet játszik az értelmezésben a diskurzus során, de a koreferenciától eltérően nem elsődlegesen. A deixis maga azonban nem endoforikus, vagyis a referencia nem szövegfüggő, hanem a szituációs kontextusban történik meg, azaz a részvevők exoforikus deixiseket alkalmaznak a valós térben, a beszédesemény fizikai világának megfelelően. A következő párbeszédben a deiktikusan referált entitás értelmezését azonban a korábbi konceptualizáció segíti:

(20)	A:	– Vegyünk egy kis húst!
	B:	– Melyik darabot kérjem?
	A:	– Ezt. Ne, mégis inkább azt.

A részvevők ebben a szituációban nagyjából azonos nézőpontból dolgozzák fel a szövegvilágot, tehát a közel-távol választás egyféle kiindulásból történik (szemben állnak a húspulttal a bevásárlóközpontban), és a két referált entitás egymáshoz és a részvevőkhöz viszonyított távolsága egyszerű téri elrendeződést mutat a vizuális reprezentáció alapján. A diskurzusban megtörténik azonban a főnévi megnevezés is, a rámutatással kĳelölt entitás, illetőleg azon entitások köre, amelyekre a rámutatás vonatkozhat, mintegy kontextuális utasításként korábban konceptualizálódik (hús, illetve annak darabja), a deixissel a több hasonló entitás közötti választás valósul meg értelemszerűen, a konceptualizáció pedig nyelvileg is kĳelöli azokat az entitásokat, amelyek a deiktikus referálás lehetséges referensei lehetnek.

Az eddigiekben az exofora körében tárgyalt jelenségek közül kiemelkedett a térjelölő alkalmazás mint prototipikus funkcionálás. Leszögeztük, hogy ekkor a mutató névmások értelmezése a beszédesemény fizikai világának ismeretét követeli meg, a beszélő és a hallgató ugyanabban a valós háromdimenziós mentálisan feldolgozott térben helyezkedik el, s a tér leképezésének, a figyelemirányulásnak (deiktikus kivetítés) megfelelően működteti a közelre és a távolra mutatást. Ezen belül a deiktikus mutató névmás vonatkozhat dologra, személyre, állatra és eseményre is. Továbbá a valós tér leképezésére ráépülhet a beszédesemény szociális világának figyelembevétele is. A nézőpont áthelyezésével pedig a deixis működtethető egy sematikus kétdimenziós térben is (fényképen, képernyőn stb.). Vannak azonban a mutató névmás használatának olyan lehetőségei is, amelyek során a névmás értelmezését nem a beszédszituáció ismerete, hanem sokkal inkább az elmében elraktározott ismeretek, a mentális világ, azaz a tematikus kontextus teszi lehetővé.

A (8)-as példa — Ez borzalmas — értelmezését a fentiekben a fizikai világ, a beszédszituáció feldolgozásával, vizuális reprezentációval mutattuk be az eseménydeixis kapcsán. Ám egy másik releváns kon textus lehet: egy bizottsági ülés után mondja ezt a beszélő az ülésen történtekre vonatkoztatva egy, az ülésen szintén részt vevőnek már nem az ülés helyszínén. Ekkor a referálást nem a valós térbeliség (hiszen nem az ülésen hangzik el a nyilatkozat), hanem a közös tudás (egy korábbi megértett és feldolgozott valós térből származó tudás) egy nyilvánvalóan közeli esemény kapcsán. Hasonlóképpen a következő példában is:

(21)	Ezt komolyan nem hiszem el.

(21) azonban manapság szinte frázisszerű fordulatként,10 akár releváns előzetes kontextus nélkül is, azaz egy párbeszéd felütéseként, utalhat ki nem mondott észlelésre. Ha a hallgató nem tudja értelmezni a releváns kontextust, erre a fordulatra visszakérdez, s így megtörténik számára a kontextualizáció, illetőleg a kotextualizáció, például: Mi történt? – Norbi tegnap felhívta Gergőt. A kifejtett kotextualizáció esetében a példa már érintkezést mutat az ún. endoforikus deixissel (vö. 2.2.2). A közös tudáskerettől függően elegendő lehet a hallgatónak válaszként a kontextus releváns felépítéséhez annyi is, hogy: Norbi. Ha azonban a beszélő és a hallgató rendelkezik közös tudással az eseményről, és a kontextus például a munkahely mint helyszín, ahol kiemelekedő történés zajlott időben a megnyilatkozáshoz közel, akkor a névmással erre exoforikusan utalva a hallgató minden további nélkül értelmezni tudja, jóllehet vizuális érzékelésről ebben az esetben nyilvánvalóan szó sem lehet, csak a közös tudásról, az elmében elraktározott ismeretekről, és válaszolhat deiktikus elemmel, például: Hát ezt én sem.11

Nemcsak az eseménydeixis nem követeli meg mindig a valós fizikai tér beszélői és hallgatói feldolgozását, hanem a dologdeixis sem.

(22)	Ez gyönyörű volt!

A (22) megnyilatkozás névmása rámutathat például egy festményre, de már a múzeum előtt, nem pedig szükségszerűen a kiállítóteremben a kép tényleges vizuális befogadásakor. Ugyanígy személyre vonatkoztatva:

(23)

Ez hülye.

A megnyilatkozás elhangzásakor a referált személy már nincs benne a beszélő és a hallgató fizikai terében.

Ez a fizikai tértől független használat nagyobbrészt azonosítható a levinsoni szimbolikus deixis fogalmával (Levinson 1992: 65–66). Levinson a geszturális és a szimbolikus használatot állította szembe egymással, amelynek lényege tehát, hogy a geszturális használat a valós, a beszélő és a hallgató által valamilyen érzékeléssel, elsősorban vizuálisan feldolgozott téren, míg a szimbolikus a beszédszituáció korábbi feldolgozásán, ennek tudásán, ismeretén alapul. A geszturális deixis ily módon azonosítható az autodeixissel, kérdés azonban, hogy a heterodeixis hogyan illeszthető ebbe bele. Jóllehet a heterodeixis nem a valós tér feldolgozásán alapul, a képi megjelenés mégis inkább a geszturális deixishez kapcsolja, hiszen a nézőpont áthelyeződik a kétdimenziós térbe. Mindemellett a képi ábrázolás mozgósíthat olyan háttértudást is, amely heterodeixis esetén is lehetővé teheti a szimbolikus használatot.

Külön vizsgálat tárgya kell, hogy legyen a deixis működése abban az esetben, ha a beszélő és a hallgató nem ugyanabban a térben helyezkedik el. Ennek tipikus megvalósulási formája a telefonálás, ahol a két külön tér közös vizuális reprezentációt nem tesz lehetővé. Feltehetően az egyszerű mutató névmási rámutatás korlátozottan működik a sajátos kontextus következtében. Legnyilvánvalóbb példája a hallási reprezentáció, például szokatlan hanghatás esetén a telefonban (jóllehet ez működik a valós térben is): Ez meg mi volt? A vizuális reprezentáció hiányának sajátos példája az, amikor valaki kopog vagy csenget az ajtón, s a beszélő megkérdezi: Ki az? A térbeli távolságtól függetlenül, épp a vizuális reprezentáció akadályozott volta miatt, a névmás távolra mutató alakban használható csak ebben a rövid, frázissá vált kérdő mondatban. Ugyancsak a kutatás tárgya kell, hogy legyen az internetes kommunikáció deixishasználata, hiszen a fórumokon, topikokon vagy chateken a résztvevők kettős térben vannak: saját valós terükben, amely nem közös a többiekével, valamint a közös virtuális térben, ahol a mutató névmási deixis működése feltehetően jellegzetes sajátosságokat mutathat.

Az eseménydeixis szimbolikus használata átvezet az endoforikus deixishez. Ekkor ugyanis a referált esemény (vagy leírás) textuálisan adott, a deixist megelőzően vagy azt követően, s így a tematikus kontextus helyett a kotextus az, ami a deixis működését irányítja.

1	Az exoforikus és endoforikus deixis megkülönböztetése Halliday–Hasan (1976: 33) kommunikációs típusaihoz kötődik: az exofora a helyzetbeli, az endofora a szövegbeli utalás, ez utóbbi a szövegbeli irányultsága szerint lehet a megelőző szövegrészletre utaló, azaz anafora, illetőleg a későbbi szövegrészletre utaló, azaz katafora.
2	Elképzelhető olyan szituációs kontextus is azonban, hogy az Ezt kérem személyre vonatkozik, például kisgyerekek fényképét nézve a beszélő az egyikre rámutatva szándékosan használja ezt a formát, amely kifejezetten tárgyakra értendő, ezzel sajátos stílushatást érve el. Ez a blending egy formájának is tekinthető. (A blendingre vö. például: Dancygier (ed.) 2006.)
3	Személyre vonatkozás esetén az ez ilyenkor tartalmaz egyfajta negatív viszonyulást is, amely a szociális deixis sajátos megjelenéseként is értelmezhető, hiszen a beszélő és a referált entitás közötti viszonyulásra utal, amely lehet ad hoc jellegű is, például a beszélő éppen dühös a gyerekére stb.
4	Természetesen mindkét mondatnak lehet metaforikus értelmezése a szövegvilágtól függően. Ha az elsőt a beszélő tárgyra vonatkoztatja (pl. a mosogatószivacsot a szekrény tetején találja meg), vagy ha a második mondat igéjét ’elhisz’ jelentésben használja, utóbbi esetben az ez valamilyen eseményre, történésre referál.
5	A valós térben, a fizikai világ feldolgozásán alapuló deixis prototipikusan a vizuális reprezentációt mutatja, ám nem csak a vizualitás működtetheti a rámutatást. Egyéb érzékszerven alapuló reprezentáció is lehetséges, például szokatlan hanghatás esetén a következő nyilatkozatban: Ez meg mi volt? a névmás hallási érzékelésen alapul, vagy belépve a lakásba szaginger is lehet a deixis alapja: Ez csak a kifolyt tej miatt lehet. A valós fizikai tér feldolgozásán alapuló exofora során a névmáshasználatban ezekben az esetekben a magas hangrendű formák valószínűsíthetők, hiszen a hallási és szaglási érzékelés során a közel-távol kettősség nem tud oly módon érvényesülni, mint a vizuális feldolgozás esetén.
6	Az előtér-hátér dichotómiájának lényege a Gestalt-pszichológiában azt jelenti, hogy a vizuális észlelésben a figuraként szolgáló dolgok kiemelkedőbbek, előtérbe kerülnek, amíg az alap háttérként szolgál (vö. Wallace 1982: 214).
7	Ha több olyan entitás van a fizikai térben, amelyre potenciálisan rá lehet mutatni, s ezek a beszélőtől nagyjából azonos távolságra helyezkednek el, akkor valószínűsíthető, hogy a nyelvi megkonstruálás a magas hangrendű mutató névmással történik mindegyik esetében, a figyelemirányulás miatt. Például két egymás mellett lévő dobozra rámutatva: Ezt vidd a pincébe, ezt pedig a padlásra.
8	Az önálló használatú ez személyre vonatkoztatva továbbá szociális deixis is lehet (lásd fenn), a magas hangrendű választást azonban ez nem befolyásolja.
9	Érdekes példája lehet a közelre és a távolra mutatás együttes megjelenésének a következő megnyilatkozás: Ki az itt a sarokban? Ebben az esetben a szoba sarka feltételezhetően a valós fizikai térnek megfelelően a beszélőhöz és a hallgatóhoz is közel van, a személyre való rámutatás azonban, jóllehet nyilvánvaló, hogy a térben ő is közel van, mégis mély hangrendű névmással valósul meg. Ennek lehet oka a viszonyulás (szociális deixis), ám a mély hangrendű névmással történő megkonstruálást előhívhatja az az egyszerű tényező is, hogy a beszélő elfordul (megszűnik a vizuális reprezentáció) az adott személytől.
10	Sokszor fatikus megnyilatkozásként, azaz társalgáskezdő, kapcsolatfelvevő formulaként is szolgálhat, ha a beszélő így kezdi a diskurzust, hiszen ebben bennfoglaltatik a ’mondani akarok neked valamit’ funkció is.
11	Vagy a másik gyakori lehetőség, hogy a kizárólag kontextuális, de nem direkt érzékelésen alapuló eseménydeixisre a hallgató anaforikus mutató névmásal válaszol, amely alapvetően a beszélő nyelvi megnyilatkozására referál: Ez nagyon jó lesz nekünk. – Az hát.