Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.1. A Halliday-féle szisztémikus-funkcionális nyelvtan

M. A. K. Halliday egyike volt azoknak, akik a formális strukturalizmusra és a generatív nyelvtanra az 1950-es évek után elsőként adtak funkcionális választ. Halliday főképp a Prágai Nyelvészkör, valamint Firth és Pike brit nyelvészeti hagyományára épített. Korai nagyhatású munkájában (Halliday 1966) fogalmazta meg a beszélők és a használat szerinti nyelvváltozatokat, elkülönítve az anyanyelvváltozatot (későbbi megnevezéssel a vernakulárist) és a regisztert. Ez a szemlélet alapozta meg a későbbi kutatásokat, amelyek a nyelvi (szemantikai és szociolingvisztikai) variabilitás grammatikai leképezését igyekeznek leírni. A regiszterelmélet mellett a másik korai és alapvető felismerés a mondattan szövegbeli és személyközi vonatkozásainak fontossága volt.

A szisztémikus nyelvtan szerint a nyelv alapvetően a jelentés kifejezésére fejlődött ki, szövegekben. Ezért a nyelv nem önkényes, hiszen a használat során alakul ki, a használatnak megfelelően. A nyelv vizsgálatában nem az a kérdés, hogy „mit jelent ez a forma?”, hanem az, hogy „miképp fejeződik ki egy jelentés?”. A nyelv jelentések rendszere, melyekhez formák társulnak a jelentések kifejezésére. A szisztémikus elmélet a jelentést mint választást írja le, vagyis egy jelentés különböző kifejezésmódjainak a lehetőségeit rendszerezi, a nyelvet mint összekapcsolódó lehetőségek hálózatát érti (Halliday 1994: xiv). A jelentések szóba öntések1 révén valósulnak meg. A szóba öntés elmélete a nyelvtan (Halliday 1994: xvii).

A jelentés három alapfunkciót tölt be. Ezek a metafunkciók a következők: a) ideációs vagy reflektív (célja a környezet megértése), b) interperszonális vagy aktív (célja a környezetben található más szereplőkön végrehajtott cselekvés), c) textuális (célja a nyelvi kifejezések szövegbeli elhelyezése). A Halliday-féle nyelvtanban minden nyelvi elem a teljes nyelvi rendszerben betöltött funkciójához viszonyítva kap magyarázatot. A nyelvi egységek a funkciók organikus konfigurációi. A szintaxis és a szótár a kódnak ugyanazon szintjén van, lexikogrammatikáról beszélünk (Halliday 1994: xiv). Halliday a szöveget is szemantikai egységnek tekinti (Halliday 1994: xvii). A jelentés nyelv- és kultúraspecifikus: minden nyelvnek saját szemantikai kódja van.

A szisztémikus-funkcionális nyelvtan elsősorban a paradigmatikus rendszereket írja le, azaz „választásnyelvtan”, és kevéssé vizsgálja a szintagmatikus rendszereket, nem „láncnyelvtan”. Valamely nyelvi egység kiválasztása önmagában is jelenthet valamit, belső szerveződése, egy szintagmában való helye vagy más nyelvi egységgel való összekapcsolódása ismét más-más jelentésfunkcióval bír. A nyelvtannak ezeket a lehetséges változatokat kell kiválogatnia és specifikus szemantikai funkcióikhoz rendelnie (Halliday 1994: xx).

A választási rendszerek hálózatban rendeződnek el; a döntés nem valós idejű döntés, hanem a lehetséges alternatívák egy készlete (pl. kĳelentés/kérdés, egyes/többes szám, eső/szinttartó/emelkedő dallam stb.). Ezek lehetnek szemantikaiak, lexikogrammatikaiak, fonológiaiak. A rendszer a következőket tartalmazza (Halliday 1994: xxvi): a) a belépő [bemeneti] feltétel (ahol a választás megtörténik), b) a lehetséges választások egy készlete, c) a realizációk (mit kell tenni— azaz melyek az egyes opciók strukturális következményei).

A nyelvtani konstituencia, a hierarchikus szerkezeti összetevők elkülönítése két szempont szerint történik (Halliday 1994: 20): a) rang szerint (tagmondat, csoport, szó) (ez a minimális elemzés), b) közvetlen összetevők szerint (ez a maximális elemzés). A kétfajta konstituencia egyszerre érvényesül. A rangok az elsődlegesek, mert azok funkcionálnak, míg a közvetlen összetevők módszertani eljárás eredményei.

A szisztémikus nyelvtan mondatleírásának központi tagoló kategóriája a pszichológiai alany (amire az üzenet vonatkozik), a nyelvtani alany (amiről valami állítódik) és a logikai alany (a cselekvés végrehajtója) (Halliday 1994: 31–32).

1. táblázat. A metafunkciók és megjelenésük a nyelvtanban (Halliday 1994: 36)

Metafunkciók	Meghatarozás (jeléntesfajta)	Megfelelő státus a tagmondatban	Előnyben reszesitett szerkezet
tapasztalati (ideaciós)	vmely tapasztalat egy modelljét konstruálja	tagmondat mint reprezentáció	szegmentális (konstituencián alapulva)
személyközi	szociális viszonyokat jelenít meg	tagmondat mint csere	prozodikus
textuális	a kontextushoz teremt kapcsolatot	tagmondat mint üzenet	kulminalo
logikai2	logikai viszonyokat konstruál	——	iterativ

A szisztémikus-funkcionális nyelvtanra l. még Halliday (1978, 1996), Halliday–Matthiessen (1999)—ez utóbbi munkáról l. Andor ismertetését a jelen kötetben. A Halliday-féle szisztémikus nyelvtan továbbfejlesztésének egyik kiemelkedő összegzése a szövegkoherencia olyan feldolgozása, amely empirikus adatok és elméleti belátások alapján szakít a mondatközpontúsággal (vö. Halliday–Hasan 1976). Valamint ebből az irányból fejlődött ki az a leíró nyelvtani kutatás, amely a beszélt nyelvet a deskriptív grammatika részévé tette, a regiszterelmélet alapján (vö. például Biber et al. 1999, Biber–Finegan eds. 1994).3

1	Az eredetiben: wording.
2	E funkciónak csak az összetett mondatban van szerepe.
3	Az irányzat iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk az ISFLA (International Systemic Functional Linguistic Association) honlapját: http://www.isfla.org/