A generatív morfológiában a produktivitást a kompetencia szintjén szóalkotási szabályok alkalmazhatóságaként határozták meg (vö. Aronoff 1976, Scalise 1984, Spencer 1991), hiszen a termékeny képzés (ahogyan a korábbiakban már utaltunk rá) egyúttal mindig szabályszerű is. A produktivitás mértékét ebben a megközelítésben elsősorban aszerint próbálták meghatározni, hogy a szabály alkalmazásának milyen hatóköri korlátozások szabnak határt (l. Booij 1977). A hatóköri korlátozásokra épülő produktivitásfogalom a szóalkotási mód általánosságától függ, amely elsősorban nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés, tehát nem a levezetett szavak számával jellemezhető, hanem azzal, hogy a szabály milyen tulajdonságokkal rendelkező alapszavakon működik.2

A produktivitás mértékét más javaslatok szerint elvileg azzal az aránnyal is lehetne jellemezni, amely a hatóköri korlátozások szerint alkalmas alapszavak lehetséges számát azoknak a szavaknak a számához viszonyítja, amelyekből ténylegesen létrejöttek a megfelelő szóalkotási móddal levezetett szavak (vö. Spencer 1991, Katamba 1993). Ez a meghatározás azonban elméleti szempontból problematikus, mert amennyiben a produktivitást mint a rendszer vagy a kompetencia szintjén felfogott potencialitást értelmezzük, a fenti javaslat ennek a meghatározásnak ellentmond.

Definíció szerint egy termékeny szóalkotási szabálynak (a rá vonatkozó korlátozó előírások, feltételek tekintetbe vételével) tetszőleges számú új szót kell tudnia automatikusan létrehozni (vö. van Marle 1985, Schultink 1961 alapján). Így produktív képzésmódról csak akkor lehet szó, ha a szabály hatókörének megfelelő osztály (vagy alosztály), amelynek tagjain a képzésmód működik, nyitott (l. a kiindulásként idézett definíciót is). Ennek megfelelően az is követelmény, hogy az osztályt (vagy alosztályt) a szavak egy vagy több közös tulajdonsága alapján (vagyis intenzionálisan) kell meghatározni (vö. Rainer 1988, 1993). A fenti javaslattal kapcsolatban a gondot az jelenti, hogy az előbbiekben ilyen módon meghatározott produktivitást eleve nem lehet a fentebb javasolt arány szerint meghatározni, hiszen ha az alapszavak köre nem zárt, akkor nem tudjuk megadni a lehetséges alapszavak számát. Ezenkívül a ténylegesen levezetett szavak száma is csak relatív módon, azaz csak egy megadott korpuszra nézve állapítható meg.

A produktivitásnak mint aránynak a meghatározása kapcsán — a fenti problémák egyfajta áthidalásaként is felfoghatóan — Baayen korpuszvizsgálatok (ezen belül az egyszeri előfordulások, az ún. hapaxok) alapján a morfológiai produktivitás statisztikai alapú kvantitatív meghatározását célozta meg (Baayen 1989). Ez a kvantitatív produktivitás-fogalom a korpuszokra épülő nyelvi vizsgálatokban sikeresen alkalmazható (pl. Baayen 1992, 1994, Plag–Dalton-Puffer–Baayen 1999). Ugyanakkor ez a produktivitásfogalom a kompetenciaszintű potencialitásról a hangsúlyt a performanciaszintű valószínűségre teszi, ami a szabályalapú morfológiaelméletekben nem tűnik kívánatosnak.3

A szabályalapú nyelvtanokban gondolkodó elméleti morfológusok a produktivitás fogalmát szeretnék a gyakoriság fogalmától függetlenül meghatározni, annak az érvnek az alapján, hogy a termékenység és a (főként a példányszintű, azaz token-) gyakoriság nem feltétlenül függ össze egymással: egy termékeny módon képzett szó előfordulása egy korpuszban lehet viszonylag ritka, ugyanakkor egy nem produktív szabály alapján létrejött morfológiai alakzat gyakorisága lehet kifejezetten magas. A fenti meggondolással szemben Bybee hálózatelvű morfológiájának produktivitásfogalmában nemcsak a típus, hanem a példány szintjén meghatározott gyakoriság fogalma is fontos szerepet játszik (vö. pl. Bybee 2006).4

Ahogyan azt a korábbiakban jeleztük, ebben az írásban a természetes morfológia produktivitásfelfogásából indulunk ki, amely szerint a produktivitás olyan rendszerszintű alapfogalom (a nyelvtani kompetencia alapfogalma), amely a nyelv lehetséges (potenciális) szavainak létrehozására vonatkozik, és nem azonosítható, ill. nem vezethető le sem a típus, sem a példány szintjén megállapított gyakoriság,5 sem a szabályszerűség fogalmából; ellenkezőleg: a természetes morfológia felfogásában ezek épülnek a produktivitás mint potencialitás fogalmára (vö. Dressler–Thorton 1996, Dressler 1997).

Annak ellenére, hogy a természetes morfológia felfogását vesszük alapul, tekintettel leszünk arra is, hogy a szóalkotási eljárások termékenysége az időben változhat, és a kiépülőfélben lévő mintázatok esetében a képzés alapját kezdetben nem produktív szabályok, hanem egyedi minták analógiás követése adja. Feltételezésünk szerint az új produktív szabályok kialakulásában az analógiás folyamatokkal létrejött típusok számának növekedése, azaz a típusgyakoriság változása is fontos szerepet játszik. Ezért—a természetes nyelvelmélet felfogásától eltérően—elfogadjuk, hogy a típusgyakoriságnak (pontosabban az egyes egyedi minták követése révén létrejövő szavak, ill. szóalakok felszaporodásának) is szerepe lehet a termékeny mintázatok kiépülésében (l. az 1.2. pontot). Olyan kettős mechanizmust feltételezünk, amelyben a típusgyakoriság fogalma termékeny szabály esetében e szabályból mint potencialitásból vezethető le, hiszen a produktív szabályok azok az általános mechanizmusok, amelyeknek a (nem tudatos, automatikus) követésével új szavak és szóalakok jöhetnek létre; ugyanakkor ez nem zárja ki azt, hogy a típusgyakoriság befolyásolja (segíti vagy nehezíti) bizonyos mintázatok szabályossá és produktívvá válását, ill. hozzájárul ahhoz, hogy a produktív mintázatok termékenysége fenn tudjon maradni.