Egy funkcionális nyelvelméletnek és nyelvleírásnak a nyelvi funkció fogalmának meghatározásával kell kezdődnie. Ennek megfelelően Givón (1993: 21) szerint a nyelv legfontosabb funkciója: a) a mentális reprezentáció, b) a mentális reprezentációk kommunikációja. További metakommunikatív funkciók is elkülöníthetők: c) szociokulturális kohezív funkciók, d) személyközi affektív funkciók, e) esztétikai funkciók.

Givón (2001a: 2–3) a funkcionalizmus alapjait a forma és a funkció közötti izomorfizmussal vagy korrelációval jellemzi, ellentétben a korábbi strukturalista és generatív elméletekkel. A logikai pozitivizmus keretében Saussure fő eszméi (dogmái) a következők: önkényesség, idealizáció (ez a langue, az elvont eszményi nyelvi szerkezet és a parole, a megfigyelhető nyelvi viselkedés közötti végzetes megkülönböztetés). Ezek az eszmék egyenesen vezettek Chomsky platonista-karteziánus elméletéhez (a homogén beszélőközösségben tételezett idealizált beszélőhöz, kompetencia és performancia megkülönböztetéséhez). „Pedig minden, az idealizált szinkrón nyelvi struktúra kialakításához vezető funkcionális-adaptív jelenség tényleges performanciában jelentkezik. Itt sajátítjuk el a nyelvet, itt emergál és változik a nyelvtan. Itt igazítja a forma saját magát az új funkciókhoz és kiterjesztett jelentésekhez, kreatívan és a kontextusnak a pillanat hatása alatti alkalmazkodó elemzésével. És itt jelentkezik a bizonytalanság, a variáció, a katyvasz,1 amely szükségszerű része az aktuális mechanizmusnak, amely formálja és újraformálja a kompetenciát” (Givón 2001a: 6). Ezért sem lehet a szinkróniát dogmatikusan elválasztani a diakróniától.

Hasonló okokból hárítja el Givón a puszta formális nyelvszemléletet: a nyelvtan nem merev szabálykészlet, hanem a koherens kommunikáció létrehozása érdekében alkalmazott stratégiák készlete (Givón 1993: 1). Az így értelmezett nyelvtani szabályok elsősorban a tipikus esetekre érvényesek, alkalmazhatóságuk fokozat kérdése. „A nyelvben jelen van a magas fokú szabály általi irányítottság (generativitás), de a rugalmasság, fokozatosság és változatosság szintén, az adaptivitás által motiválva” (Givón 2001a: 27). Ez a funkcionális nézet határozottan a prototípuselvre épít.

Az önkényesség a nyelvelsajátítással való viszonyában értelmezhető, amennyiben a gyermek pregrammatikus kódja nagymértékben ikonikus, míg a felnőtté válás során egyre konvencionálisabbá, önkényesebbé válik. A nyelvtan adaptív kompromisszum az önkényesség és az ikonicitás között (Givón 2001a: 35). Az emberi nyelv megtanulása általánosságban bizonnyal sok előre behuzalozott zárt neurális programtól függ. Egy egyedi nyelvtan elsajátítása viszont összetettebb, magasabb szintű, nyitott viselkedési program alapján lehetséges. Ezt születés után sajátítjuk el, ismételt próba-szerencse típusú kommunikatív interakciókban, és ez a tudás az elsajátítás után már nagymértékben automatizált, behuzalozott tudássá válik, de a nyelvtan még továbbra is mutat kontextusfüggő, tudatos elemzést.

A nyelvtan a kognitív reprezentációs rendszeren és a kommunikációs kódoló rendszeren alapul. A kognitív reprezentációs rendszer három koncentrikusan elrendezett körből áll, ezek: a konceptuális lexikon, a propozicionális információ és a multipropozicionális szöveg (discourse). A kommunikációs kódoló rendszer két elkülönülő kódoló eszközből áll, ezek: a periférikus szenzomotoros kódok és a nyelvtani kód.

A konceptuális lexikon a viszonylag időtálló, közösségi (közös), jól kódolt konceptusok tára, amely konceptusok tapasztalati univerzumunk kognitív térképét alkotják. Összetevői (Givón 2001a: 8): a külső fizikai világ, a szociokulturális világ és a belső mentális világ.

A konceptusok („szavak”) propozicionális információba („tagmondatba”) kombinálódnak. Az állapotot vagy eseményt jelölő tagmondatok az alapvetően multipropozicionális szövegben kombinálhatók, koherencia tartja őket össze. A propozicionális információt és a multipropozicionális szöveget az epizodikus-deklaratív memóriában tudjuk feldolgozni és tárolni. A periférikus szenzomotoros kódok közé tartozik a fonetika, fonológia és neurológia tartománya, mind a kódolásban, mind a dekódolásban (Givón 2001a: 11).

Az elsődleges nyelvtani jelnek a következő négy fő kódoló eszköze van (Givón 2001a: 12): a) morfológia, b) intonáció, c) ritmika, d) szavak és morfémák szekvenciális rendje. Givón nyelvtanában a nyelvtani szerveződés elvontabb szintjei: a) hierarchikus konstituenciaszervezet, b) grammatikai kategóriák, c) hatókör- és relevanciaviszonyok, d) kormányzás- és ellenőrzésviszonyok.

E rendszerben a fő szövegorientált nyelvtani alrendszerek, amelyek elsődlegesen a szövegpragmatikát kódolják, a következők: nyelvtani szerepek (alany, közvetlen tárgy); határozottság és referencia; anafora, névmások és egyeztetés; igeidő, aspektus, modalitás, tagadás; intranzitiváló igealak; topikalizáció; fókusz és kontraszt; relativizáció; beszédaktusok; tagmondat-mellérendelés és -alárendelés.

Givón funkcionális nyelvtana részletesen kidolgozta számos morfoszintaktikai és szemantikai struktúra funkcionális összefüggéseit a jelzett három tartományban, további interakciós és szociokulturális szempontok következetes bevonásával. Givón kiterjedt elméleti és módszertani munkái mellett kifejtő, leíró munkákat is megjelentetett, részben tipológiailag adatolt anyagon (vö. Givón 2001a és 2001b), továbbá egy angol leíró nyelvtanban (Givón 1993).