A kognitív nyelvészet egyik kezdeményezője Leonard Talmy, aki az 1970-es és 1980-as években a kognitív nyelvelmélet néhány alapfogalmát kidolgozta, főképp a kognitív pszichológia eredményeire építve (összefoglalóan l. Talmy 2000). Talmy a megismerés és a nyelvtan viszonyának kognitív modelljét dolgozta ki, amelynek a nyitott lexikai osztályok szemantikája mellett ugyanolyan fontos összetevője a zárt morfémaosztályok szemantikája, amely egy nem euklidészi, topológiai jellegű fogalmi rendszerre épül, megadva a nyelvtani szerkezetek fogalmi alapját és korlátait. E kognitív nyelvtan fontos összetevői többek között a következők. A figyelem irányulása (a fogalmi nézőpontszerkezet) a fogalmi alapú szemantikai szerkezetek egyik legfontosabb jellemzője, a nyelv dinamikus alaptulajdonsága. A figura és az alap az előtér – háttér megkülönböztetésének nyelvi leképeződése, amely a morfémák, szavak jelentésszerkezetétől a mondatszerkezetig és a szövegig minden fogalmi komplexitási szinten érvényesül. Az erődinamika elve szerint a kauzalitást tartalmazó mondatokban, de lényegében minden tagmondatszerkezetben lényeges a két fő résztvevő, az agonista és az antagonista egymásra irányuló valós vagy metaforikus erőhatása, amelyek különböző egyensúlyi állapotokat eredményeznek.

A kognitív nyelvészet másik kiemelkedő kezdeményezője George Lakoff. Lakoff (1987) az objektivista tudományfilozófia elutasításából indul ki. Az általa összefoglalóan objektivista megismerésmódnak nevezett irány legfőbb jellemzője a világ és a megismerő ember teljes elkülönülése, melynek következtében a nyelvi jelentés alapja a (logikai) igazság és a referencia, a nyelvtan pedig tiszta forma, szerkezet. Lakoff (1987) az objektivista állásponttal a tapasztalati realizmust állítja szembe, amely a kognitív elkötelezettségben fogalmazódik meg, és amely a következőket tartalmazza. A nyelv mint tudás tapasztalati alapú, amely tapasztalat az ember testben létezésén alapul, és általánosításokban rendeződik el. A tapasztalat legfontosabb rendezőelve a prototípuselvnek megfelelően történő kategorizáció. A tapasztalat kognitív modellek révén formálódik kategóriákká. A kategóriákban az ismereteket a kognitív modellek strukturálják. A nyelvi információ modelljei és a konceptuális modellek között szimbolikus megfelelés van. A nyelv leírása empirikus tevékenység. A nyelv leírása az emberi elméről való tudás empirikus pszichológiai, antropológiai, idegtudományi eredményei segítségével lehetséges (l. Lakoff 1987, vö. még Rosch 1977, Taylor 1991). A tudás idealizált kognitív modellekbe (ICM) rendeződik. A modell a világ valamely dolgát leképezi az elmében, méghozzá idealizálva, mert csak a legfontosabb összetevőket tartalmazza.

Legnagyobb hatást a Mark Johnsonnal együtt kidolgozott metaforaelmélete tette (Lakoff–Johnson 1980, Lakoff 1990). E metaforamagyarázat a metaforát két fogalom—egy forrástartomány és egy céltartomány—közötti részleges megfelelések révén létrejövő konceptuális szerkezetnek tartja, amely a főképp tapasztalati forrástartomány révén mentálisan hozzáférhetővé teszi az elvont céltartományt. A fogalmi metaforák különböző metaforikus kifejezések szemantikai összetevőiként funkcionálnak. Lakoff a megismerés és a nyelv alapvetően metaforikus voltát állítja (Lakoff–Johnson 1999).

A kognitív nyelvészet legkiemelkedőbb teoretikusa Ronald W. Langacker, aki kognitív nyelvtan néven dolgozta ki elméletét és módszertanát. A Langacker-féle elmélet legfontosabb tételei a következők (vö. főképp Langacker 1987, 1991, 1999a): a) a nyelvtan nem autonóm, a morfológia, a lexikon és a szintaxis kontinuumot alkot, b) a nyelvtan a konceptuális tartalom szimbolizációja, mert az ide tartozó nyelvi egységek éppúgy szimbolikus szerkezetek, mint a morfológiába vagy a lexikonba tartozók. A nyelvi egységek feldolgozása két kognitív képesség által válik lehetővé, ezek: az absztrakció/sematizáció és a kategorizáció (a prototípuselv alapján). A szimbolikus nyelvi egység egy szemantikai és egy fonológiai szerkezet konstrukciója, amelynek automatizációja fokozat kérdése, konvencionális jellege a begyakorlottság mértékétől függ. A szemantikai egységek kognitív tartományok viszonyában írhatók le. A tartalom konstruálásának dimenziói a következő csoportokba sorolhatók: hatókör, perspektíva, feltűnőség (prominencia), háttér, specifikusság.

Egy nyelvi kifejezés valamely világbeli dolog, folyamat fogalmi megkonstruálásán alapul, amely mindig valamilyen (a konceptualizáló által meghatározott) fogalmi perspektívából történik. Ugyanazt a dolgot, folyamatot sokféleképpen meg lehet konstruálni fogalmilag és ennek megfelelően szemantikailag. A nyelv dinamikus jellege megmutatkozik a szemantikai szerkezetek különböző szintű fogalmi kidolgozásában: egy fogalom egy kontextusban lehet erősen sematikus, de megvalósulásában (ez az instanciáció) lehet részletesen kidolgozott is.

A kognitív nyelvtanban az összetettebb szerkezetek kisebbekből épülnek föl, szemantikai alapon. Például az ige, a főnév jelentésszerkezetként értelmeződik. Ezek a jelentésszerkezetek mint komponensszerkezetek egyúttal magasabb rendű kompozitumszerkezetek részei, a két vagy több komponensszerkezet és a kompozitumszerkezet együttesen adja sematikusan, dekontextualizáció révén a grammatikai szerkezetet. A komponensszerkezet nem az építőkocka elvén jön létre, hanem sematikus szemantikai kapcsolatok révén. Langacker (1987: 277–326) valenciaviszonyokkal írja le a grammatikai szerkezeteket, méghozzá a következő viszonyösszetevők alapján. A komponensszerkezetek fő összetevői a következők: a) megfelelések: a komponensszerkezetek mint jelentésszerkezetek profilált, kiemelkedő alszerkezetei között átfedések vannak; többszörös megfelelések is lehetnek többszörös szerkezetek között; b) profilmeghatározottság: egy komponensszerkezet profilja lesz a kompozitumszerkezet profilja (ez elősegíti az elemezhetőséget, a felismerhetőséget); c) konceptuális (és fonológiai) autonómia vagy függőség: az autonóm komponensszerkezet kidolgozza egy függő komponensszerkezet egy kiemelkedő alszerkezetét a kidolgozási oldal tartományában; d) konstituencia: a (nem formális) sorrend, amelyben a komponensszerkezetek egymásra következve kombinálódnak, és előre haladva kidolgozottabb kompozitumszerkezeteket hoznak létre.

Gilles Fauconnier a mentális terek elméletének kidolgozásával járult hozzá a kognitív nyelvészet megalapozásához (Fauconnier 1994). E leírás szintén abból indul ki, hogy a jelentést az emberi megismerés strukturálja. A már említett elméletekkel összhangban Fauconnier is állítja, hogy az egyes nyelvi kifejezések (például szavak) nem egyszerűen egymás mellé kerülnek valamely nagyobb nyelvi szerkezetben (csoportban, tagmondatban), hanem jelentéstanilag fontos, kidolgozás jellegű, sokféle kapcsolat van közöttük. A világ valamely részének konceptuális leképezése fogalmilag és ezért jelentésükben összefüggő nyelvi elemek összekapcsolódásával lehetséges. A kontextuálisan meghatározott megismerés alapszerkezete két kognitív tartomány kapcsolata. A két tartomány kapcsolatát a kontextus is irányítja. Vannak esetek, amikor dolgok között pragmatikai, pszichológiai vagy kulturális okokból kapcsolatot hozunk létre, azaz referenciális megfelelést létesítünk konkrét vagy mentális képek között. A mentális terek (fogalmi tartományok) összekapcsolásának, integrációjának a blend a legfőbb dinamikus megnyilvánulása. A blend alapja a mentális tér: valamennyire körülhatárolt tudás, például egy jelenet (azaz valamely folyamat, cselekvés, történés, állapot egy meghatározott szakasza), helyzet részleges és időszakos reprezentációja valamely kognitív tartományban. Blend (vegyülék) két mentális tér megfelelési viszonyaiból, e két bemeneti tér egyes összetevőinek a vegyülékes térbe való kivetítéséből és összekapcsolásából (tehát a blend létrehozásából) és a két bementi tér fölé helyezhető generikus térből áll (vö. Fauconnier 1994, Fauconnier–Sweetser (eds.) 1996, Fauconnier–Turner 1998).

A kognitív nyelvészet funkcionális jellegét a szöveg, a diskurzus kognitív vizsgálatával megkerülhetetlen módon erősíti Wallace Chafe munkássága (vö. Chafe 1994). A pszichológiai hátteret elsősorban Tomasello (2003) adja meg, a kultúrantropológiait Sinha munkássága (vö. Sinha 2007). A kognitív nyelvészet egyik első leíró nyelvtana Radden–Dirven (2007). A kognitív nyelvészet áttekintéséhez l. még Janssen–Redeker eds. (1999), Taylor (2002), Croft–Cruse (2004), Geeraerts ed. (2006), Evans–Green (2006), Geeraerts–Cuyckens eds. (2007), Tolcsvai Nagy (megjelenőben).1