Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

7.2.7. A főnévi és az igei kiindulású képzés—egységes kezelésben

A főnévi és az igei kiindulású képzést egységesen is kezelhetnénk, kérdés azonban, hogy hogyan, ill. hogy vajon érdemes-e egyáltalán erre törekednünk.

Ezen a ponton szeretnék visszautalni néhány korábban már említett összefüggésre. Egyrészt termékeny képzés esetén mindig meg kell tudnunk állapítani a képzés rendszerességét, azaz szabályba kell tudnunk foglalni a képzésmódot, hiszen a termékeny képzés mindig szabályos is egyben. Másrészt ez a rendszeresség nemcsak a képzés alaki oldalának szabályba foglalhatóságára vonatkozik, hanem a képzett szavak jelentésének levezetésére is: a rendszeresség a derivátumok jelentésének kompozicionalitását is kell, hogy jelentse— azaz mind a termékeny képzőként azonosított elemeknek, mind az alapszavaknak állandó (ill. az alapszavak esetében azonos típusú) jelentést kell tudnunk tulajdonítani.

Ha a képzés mind a főnévi, mind az igei kiindulású képzés esetében termékeny, ahogyan azt feltételezzük, és a megállapított képzőnek mindkét esetben állandó jelentése van, akkor valóban célszerű azonos módon megoldani a derivátumok szegmentálását, valamint a képzőalakot és az alapszavak típusát is érdemes egységesen megállapítani.

Az egységes kezelés szükségességét támasztja alá az -ás/-és képzős főnevekből, ill. az igékből kiinduló képzés derivátumainak megfeleltetése is, amelyre a korábbiakban a 7.2.2. alfejezetben már utaltunk (hozzászólósdi ∼ hozzászólásosdi stb.).

A fentieket tekintetbe véve az eddigiekben „főnévi kiindulásúnak”, ill. „igei kiindulásúnak” nevezett képzést egységesen kezelve egy szabály alá vonjuk. Egységes képzési szabály esetében mind a képzőalaknak, mind az alapszavak körének állandónak kell lennie, ezért az alternatív tagolási lehetőségek közül a (18c) és a (19b) megoldást fogadjuk el, azaz a képzőt egységesen -di alakúnak, a képzést pedig alapesetben melléknévi alapúnak tekintjük (20), ahol az alapmelléknév mindig -s képzős,1 de a belső felépítése különbözik: főnévből (21a) vagy melléknévi igenévből (21b) jön létre:2

(20)	[[X + -s]A+ -di]
(21)		(a)	[[N + -s]A + -di]
		(b)	[[V+-ó/-ő ]part + -s]A + -di

Ezzel bizonyos értelemben visszatértünk a Czuczor–Fogarasi-féle szótár hagyományaihoz (vö. CzF. i. h.), de annyiban természetesen más alapokon, hogy a 19. században a képzés alapszavait jelentő melléknevek csak főnévből, a mai nyelvben viszont legalább fele-fele arányban melléknévi igenévből és főnévből jönnek létre. (A vizsgált korpuszban pl. főnévből képzett -s képzős melléknevek a -di képzős derivátumoknak csak kevesebb, mint a felében fordultak elő.) A MGr. által is követett leíró nyelvtani hagyománytól ezzel a képzőmeghatározással, ill. ezzel a tagolási móddal eltértünk ugyan, de ezt— véleményünk szerint— indokolja az a nagy tömegű, a korábbi szakirodalomban még tekintetbe nem vehetett neologizmus, amelyeknek létrejöttével és használatával a képzés új dimenziókat kapott, és a képzésmód új szabályokba, ill. a fentiek szerint egy egységes szabályba rendeződött.

1	Megoldásunkat az sem befolyásolná jelentős mértékben, ha a (19c) megoldást fogadnánk el, azaz az alapmelléknevet közvetlenül az igéből vezetnénk le az -ós/-ős képző segítségével, de mivel a Kiefer–Ladányi-féle bontással (többek között szemantikai okok miatt is) egyetértünk, ezt a megoldást csak mint egy lehetőséget említjük meg.
2	Azokat az eseteket, amikor a -di képző -s végű főnevekhez közvetlenül járul, vagy fakultatív fonológiai szabállyal oldhatjuk meg, vagy a (20a) szabály kivételeiként kezelhetjük őket.