Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

7.3.4. Miért nem kapcsolódhat a -ka/-ke képző egy szótagú szavakhoz?

Egy szótagú alapszavakkal ma már valóban kizárólag a -cska/-cske képző fordul elő:1 mint az előző részben is utaltunk rá, az összes egy szótagú szó -ka/-ke képzős derivátuma lexikalizálódott jelentésű szó (pl. szálka, tálka, nyálka, zárka, bőrke, lapka, padka, nyj. hóka ’holdacska → fehér foltos homlokú ló’, nyj. tóka ’kacsa’, hurka ← húr, kaska ’kosár’ ← kas), míg a megfelelő -cska/-cske képzős szavak jelentése áttetsző, kompozicionális (’kis N’)—mégis, ezeknek a lexikalizálódott szavaknak a léte azt sugallja, hogy a -ka/-ke képzővel kapcsolatos korlátozó szabály az egy szótagú szavakra vonatkozóan nem mindig állt fenn. A korábbiakban szóltunk arról, hogy milyen okokból következhetett be a -ka/-ke képző képzőfunkciójának gyengülése. Ha szótagszámuk szerint vizsgáljuk meg a fentebb számba vett lexikalizálódott -ka/-ke képzős és az egyéb eredetű, morfológiailag nem tagolható ka/ke végű szavakat, akkor azonnal feltűnik, hogy mindegyik érintett szó két szótagú (róka, csóka, tarka, szürke; bika, béka; macska, szarka; lepke, cinke stb.).2

Mindebből az következik, hogy— ha csak a szó egészének alakjából indulunk ki—a két szótagú ka/ke végűek esetében a legkétségesebb, hogy vajon kicsinyítő jelentésről van-e szó vagy sem, mert az ilyen alakú szavak között vannak a legnagyobb arányban olyanok, amelyeknek nem ’kis N’ a jelentése. Ez a jelenség az egy szótagúak esetében részben indokolhatja a -ka/-ke képző kikerülésének taktikáját, mivel a kétséges alakot eredményező -ka/-ke helyett az egyértelműen áttetsző derivátumokat létrehozó -cska/-cske használata előnyösebbnek látszik.

Ebben az összefüggésben azonban a döntő kérdés véleményünk szerint mégsem pusztán a nem ’kis N’ jelentésű ka/ke végű szavak nagy száma, hanem az, hogy mi az oka, ill. elvi magyarázata az egy szótagú szavakból -ka/-ke kicsinyítő képzővel létrehozott derivátumok szinte törvényszerű lexikalizálódásának. A természetes morfológia két alapelve (vö. pl. Dressler 1999) magyarázattal szolgálhat erre a jelenségre.

Az egyik idevágó alapelv a szó elsődlegessége a szóelemekkel szemben, amely azonban nemcsak ebben a speciális esetben, hanem bármilyen típusú derivátum esetében magyarázatul szolgál a képzett szó jelentésének lexikalizálódására. A másik alapelv, amely viszont kifejezetten a két szótagú derivátumokat érinti, a morfológiai szavak optimális alakjának elve (Dressler 1999: 138). Ennek értelmében akkor mondhatjuk, hogy a morfológiai szó alakja optimális, ha megfelel egy prozódiai lábnak. A legtermészetesebb prozódiai láb jellemzője pedig Dressler szerint (az egy- vagy háromszótagúsággal szemben) a kétszótagúság. Úgy véljük, a morfológiai szavak optimális alakjának elvéből közvetett módon levezethető— és így meg is magyarázható— a két szótagú derivátumok erőteljes lexikalizálódásának tendenciája. Míg a -ka/-ke (mindig kötőhangzó nélkül járulva a mássalhangzóra végződő alapszóhoz) egy szótagúakkal lexikalizálódásra hajlamos két szótagú derivátumokat hozna létre, a -cska/-cske képző mindig kötőhangzóval járul az ilyen alapszavakhoz, tehát az általa egy szótagúakból létrehozott derivátumok sohasem (a lexikalizálódásnak erősen kitett) két szótagú szavak.3

1	Kivéve például a költői szabályszegést, pl. agykák (Bella István, Szv 1987: 30).
2	Ugyanígy két szótagúak a nyelvújítás korában igéből létrehozott, szintén nem áttetsző jelentésű -ka/-ke képzős szavak is, pl. nyalka, nyafka, irka, firka, szipka stb.
3	Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy a természetességi elvek konfliktusba kerülhetnek egymással (vö. Dressler 1999: 139–140): a morfotaktikai transzparencia elvének (adott esetben ez az elv konkrétan azzal függ össze, hogy természetesebb, ha a morfémahatárok egybeesnek a szótaghatárokkal, mint ha nem) pl. a *párt-ka (pártka) jobban megfelelne, mint a pártocska (morfológiai tagolása párt-ocska, míg szótagokra történő tagolása pár-tocs-ka). Vö. még az ún. „bázismegkülönböztető tendenciával” (Papp 1975), ill. a fonológiában használt ún. „határjelző funkciók” fogalmával (Szépe 2004).