Bybee hálózatelvű nyelvtanának kiépítésében részben egy használatalapú nyelvtan kidolgozására való törekvés, részben a pszichológiai indíttatású konnekcionista modellek felfogásának hatása játszott szerepet. A használatalapú grammatikák fogalma, ill. a felépítésükre való törekvés a korpusznyelvészet mellett a funkcionális modellekben nyert teret, hiszen a funkcionális szemléletű nyelvelméletek megközelítésmódjában a nyelv a beszélők nyelvi tapasztalatainak kognitív szerveződése, ez pedig csak a nyelvhasználat vizsgálatával tárható fel. Bybee esetében a nyelvhasználat vizsgálatának bevonása a modellalkotásba a szabályelvű modellnek a sémákra épülő modellel való felváltásával, ill. a gyakorisági hatásoknak a sémaalkotásba való bevonásával történik.

A konnekcionizmus hatása— a fenti törekvésekkel kapcsolatban—elsősorban Bybee lexikonelméletében, ill. produktivitásfelfogásában jelentkezik, és a XIX. századi történeti nyelvészetben még fontos szerepet játszó, de a modern nyelvészetben negligált analógia szerepének átértelmezésével függ össze. A konnekcionista felfogás a pszichológia területéről indult el a huszadik század hetvenes éveiben a mentális lexikonnal kapcsolatban. A konnekcionizmus szerint a mentális szótár lexikai kapcsolatok gazdag hálózata. A lexikai egységek fonológiai, morfológiai és szemantikai jellemzőire épülő kapcsolatrendszerének alapján különböző erősségű mintázatok (sémák) rajzolódnak ki. A beszélő nyelvhasználatát nem elvont szabályok, hanem a lexikai egységek közös tulajdonságaira épülő sémák határozzák meg az analógia mechanizmusa alapján. Ebben a felfogásban tehát a lexikai egységektől független szabályok nincsenek. Bybee hálózati modellje nemcsak a lexikon szerveződéséről szól, hanem ezen keresztül a nyelv fonológiai, nyelvtani és szemantikai vetületének szerveződéséről, a sémák erősségét befolyásoló gyakorisági hatásokról, valamint ezeknek a produktivitással való összefüggéseiről, ill. az analógia szerepéről is (vö. pl. Bybee 1988, 2006). Ezeket a témákat részletesebben l. Tanos e kötetbeli ismertetésében.

Bybee kutatási témái közül a fentieken kívül még egyet emelünk ki, mégpedig a grammatikalizáció témakörét, amelyről többek között Bybee, Perkins és Pagliuca 1994-es könyvéből kaphatunk képet. Ennek a könyvnek a felfogása számos ponton szembehelyezkedik a saussure-i dichotómiákkal, ill. általában a formális nyelvfelfogással, és a funkcionális kognitív nyelvészet felfogásához áll közel. Így például a nyelv autonóm rendszerként való felfogásával szemben— a grammatikalizációs folyamatok más jeles képviselőihez (pl. Heine–Claudi–Hünnemeyer 1991) hasonlóan — ők is úgy gondolják, hogy a grammatikalizáció nyelvi folyamatát nyelven kívüli folyamatok, főként a megismerés befolyásolja, ill. motiválja. A grammatikalizáció forrásszerkezeteiben a forrásfogalmak az emberi tapasztalat legalapvetőbb részére utalnak, és többnyire olyan kifejezések, amelyek konkrét referenciapontokat szolgáltatnak az emberi tájékozódáshoz. Úgy tűnik, hogy a grammatikai jelentésnek ezek a bázisai nem függnek a kultúrától, ill. nyelvi vagy etnikai határoktól—Bybee, Perkins és Pagliuca nagy tipológiai mintán mutatja be, hogy a grammatikalizáció hasonló forrásanyagból, hasonló grammatikalizációs utak mentén, hasonló általános mechanizmusok útján zajlik az egyes nyelvekben. Mint a szerzők rámutatnak, ennek alapját a nyelvhaszná lat mögötti közös kognitív és kommunikatív minták képezik (Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 15).

Bybee, Perkins és Pagliuca hangsúlyozza azt is, hogy a grammatikalizáció csak olyan elemeken, ill. szerkezeteken indulhat el, amelyeknek a lexikai jelentése általánosult/sematizálódott; a gyakori használat mellett ez a grammatikalizálódás másik alapfeltétele. Bybee-ék véleménye szerint a forrásszerkezet szintaxisa és morfológiája is szerepet játszik a grammatikalizációban, ezért a szövegalapú vizsgálatok mellett foglalnak állást, és ennek alapján nem értenek egyet Heinéékkel abban, hogy egy forrásból több grammatikai kategória is létrejöhet. Szerintük a különböző grammatikai jelentések vagy különböző szerkezetekből jönnek létre, vagy ugyanabból a forrásból a grammatikalizálódás különböző szakaszain lévő grammatikai jelentésekről lehet csak szó (i. m. 11).

Azzal a saussure-i megállapítással szemben, hogy a nyelv nem szubsztancia, hanem tiszta forma, a nyelvi szubsztanciát, pontosabban a szemantikai és a fonológiai anyag dinamikus együttváltozását tartják döntőnek a grammatikalizációban, és ugyanezen érv alapján kisebb jelentőséget tulajdonítanak a rendszernek és a struktúrának, mint a szubsztanciának: a rendszer vagy struktúra szerintük sokkal inkább a szubsztancia terméke, semmint létrehozója. A szinkrónia elsőbbsége, ill. szinkrónia és diakrónia merev megkülönböztetése helyett pedig a diakrón megközelítésmód kívánatossága mellett foglalnak állást (l. i. m. 1–4). Bár a grammatikalizációs szakirodalomban viták folynak a szemantikai változások természetéről, abban a tekintetben teljes az egyetértés, hogy a grammatikalizációs folyamat olyan kontinuum, amelyben a poliszémia és a (grammatikai) jelentések rétegződése fontos szerepet játszik. Ezt vallják Bybee-ék is (i. m. 21–22). Mivel a grammatikalizálódott egység gyakran megőrzi régibb, specifikusabb jelentését vagy annak maradványát is, használatait érdemes egy láncolat egymáshoz kapcsolódó részeiként tekinteni — ezek lesznek a grammatikalizációs ösvény egyes állomásai (i. m. 17–18). Azzal a formális nyelvészetben közkeletű megállapítással szemben, hogy a metaforizáció (és más kreatív folyamatok) szabálysértések, elhajlások, és ezért nem tárgyai a leírásnak, Bybee-ék is hangsúlyozzák a kreatív folyamatok szerepét a grammatikalizációban (Heine és szerzőtársai felfogásától eltérően főként annak kezdeti szakaszát tekintve — vö. i. m. 21–22.).

Az emergens nyelvtannal kapcsolatos elképzelésről, amely Bybee megközelítésmódját is egyre inkább jellemzi, a továbbiakban Paul Hopper kapcsán ejtünk szót. Bybee munkásságának a fentiekben vázlatosan bemutatott, valamint további vetületeiről részletesebben l. Tanos Bálint ismertetését ugyanebben a kötetben.