Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.6. Paul Hopper emergens nyelvtana

Paul Hopper elméletét az emergens nyelvtanról Hopper (1987 és 1998) alapján mutatjuk be. Hopper az emergens nyelvtan elméletében elutasítja a diskurzusbeli használattól függetlenül adott a priori nyelvtan létét, amelyben a strukturális egységek mintázatait előre adott grammatikai szabályok határozzák meg. Felfogásában a nyelvtan nem a kommunikáció és a kölcsönös megértés előfeltétele (prerekvizítuma), hanem ezek mellékterméke. E felfogás alapja (amelyet Hopper James Clifford történésznek a kultúrára vonatkozó elképzeléséből adaptált a nyelvre) az, hogy a nyelv—akárcsak a beszéd—a valóságos időben létező társadalmi jelenség, amely éppen ezért nem lehet végleges, csak időleges: struktúrája sohasem rögzül, az állandó formálódás folyamatában létezik, azaz emergens.

Az emergens nyelvtan elméletében a struktúra (vagy másképpen a szabályosság) forrása és folytonos alakítója a diskurzus folyamata, a nyelvtan pedig nem más, mint a diskurzusban megfigyelt ismétlődések bizonyos kategóriáinak összefoglaló neve. A nyelvhasználat minden egyes esete a korábbi használatokból örökölt formák változásaival jár együtt, ennek eredményeképpen a gyakran használt formák megrögzülése (azaz a nyelvtan), folytonos eróziónak és helyettesítésnek van kitéve. A nyelvtan formái nem rögzített mintázatok tehát, amelyekkel a beszélő és a hallgató eleve rendelkezik. Ezek a formák az interakciókban születnek meg (vö. a 3.2. ponttal, Givón 2001a: 6), és az egyes beszélőknek az ezekkel a formákkal kapcsolatos korábbi tapasztalataira, ill. az adott kontextusról, különösen a beszédpartnereikről alkotott értékelésére épülnek. A beszédpartnerek nyelvi tapasztalatai és helyzetértékelése egészen különböző lehet, így a nyelvi struktúrák mindig provizórikusak és alku tárgyát képezik, azaz az emergens struktúra folyamatosan nyitott.

A szisztematikusság e szerint az elképzelés szerint tulajdonképpen olyan illúzió, amelyet az vált ki, hogy a gyakran használt formák részlegesen rögzülnek egy ideiglenes alstruktúrában. A nyelvtan ilyen alstruktúrák hatalmas gyűjteménye, a kommunikatív viselkedés szándéktalan mellékterméke, ami sokkal inkább az állandó strukturálódás produktuma (a structuration fogalma kapcsán Hopper Giddens (1984)-re hivatkozik), semmint egy rögzített struktúra— bár az alstruktúrákban rögzült formák bizonyos esetekben mutathatnak olyan fokú stabilitást is, mint az a prioriként felfogott formák. (A rögzítettség hiánya és a diskurzus folyamatában való formálódás jellemzi ebben a felfogásban magát a nyelvi jelet is, mivel Hopper a nyelvi jellel szemben—éppen úgy, ahogyan a nyelvvel szemben is— a kommunikáció ontológiai elsőbbségét vallja, és a forma és a jelentés kapcsolatának állandó labilitását természetesnek tekinti.)

A fenti felfogásból fakad, hogy az emergens nyelvtan szétszórtabb és kevésbé egységes, mint az a priori nyelvtanok; pl. nem különíthető el benne olyan nyelvtani komponens vagy modul, amely absztrakt struktúrák készlete lenne. Ehelyett az ismétlődések különböző típusait tartalmazza, amelyek lexikai, idiomatikus, morfológiai vagy grammatikai természetűek lehetnek. Ezek az ismétlődések a beszédszituációkból és a különböző műfajokból származnak, de grammatikai összefüggésekként ismerjük fel őket, ha elég nagy számban lehet azonosítani, valamint alrendszerek létrehozóinak lehet tekinteni őket. Így a nyelvtan a formák nyitott gyűjteménye, amely a használatban folytonosan átstrukturálódik és átszemantizálódik. Az ismétlődések esetében a gyakorisági hatásoknak fontos szerepük van. A nyelvtan (át)strukturálódásának fenti mechanizmusa Haiman (1991) fogalmával, a rutinizációval írható le.

Mivel a beszélők a nyelvi formákat különböző időkben és szituációkban használják, az emergens nyelvtan — az a priori nyelvtanoktól eltérően— nem tekint el a formák és jelentések kontextuális/szituációs kötöttségeitől, amelyek a kommunikációhoz és a nyelv dialogikus jellegéhez kötődnek. Az emergens nyelvtan tekintetbe veszi továbbá, hogy a beszélők sok szempontból különböznek egymástól, és folyamatosan versenyeznek a jelentések kontrollálásáért, a viszonylagos státusért, a beszédlépésváltásban való elsőbbségért stb., így a nyelvi egyenlőtlenségek és a velük összefüggő grammatikai különbségek, ill. a nyelvi normák befolyásolják azt, hogy milyen strukturális szabályosságok jelenhetnek meg a nyelvben. A használatból és a gyakoriságból természetes módon keletkező nyelvtan képét befolyásolják a különböző intézményesült normák, pl. a szótárak, a nyelvtanok, a kézikönyvek stb., amelyek mesterségesen kiszélesíthetik vagy korlátozhatják a felmerülő szabályosságot, és rögzítik a standardizált formákat.

A nyelvtannak ezt a felfogását Hopper egyrészt azzal támasztja alá, hogy az aktuális nyelvhasználat mindig kevésbé grammatikai, mint ahogyan azt az elméleti nyelvészek sugallják, másrészt utal a korpusznyelvészet eredményeire, amelyek szintén megingatták a nyelv mindent átfogó rendszerességével kapcsolatos túlságosan is szilárd feltételezéseket.