Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

1. Bevezetés

Az alábbi tanulmány a magyar mondat (clause)1 szemantikai és szintaktikai szerkezetét vizsgálja funkcionális nyelvészeti, elsősorban kognitív grammatikai keretben, a topik és a szórend kategóriájára összpontosítva. Az alábbiakban elsőként a topik néhány funkcionális értelmezését foglalja össze, majd a topik Langacker-féle szemantikai értelmezéséből kiindulva azt vizsgálja, hogy a mondat sematikus szemantikai szerkezetében referenciapontként értelmezett topik miképp lehet kiindulópont a szórendi variabilitásban (amennyiben a topik szórendi helye nincs eleve kĳelölve) és a szintaktikai szerepek különbözőségében (amennyiben a topik nem kizárólag nyelvtani alany lehet). A kognitív nyelvtanban Langacker szerint a mondat szemantikai szerkezete függetlenedik a nyelvleírásban a formális értelemben vett hierarchikus összetevős szerkezettől (konstituenciától) és a szórendtől. Pontosabban: nem a konstituencia a mondat szervezőelve. A magyar szórendi rugalmasságot tekintetbe véve maga a szórend további szemantikai kérdéseket vet föl. Erre a tanulmány a következőképpen ad választ a nyelv dinamikus értelmezési keretében: a mondat szemantikai szerkezete a feldolgozás során kialakított vagy valamely sémával azonosított összegző szerkezet, amelyben a szemantikai viszonyok statikusan uralkodnak. A műveleti (on-line) feldolgozás során szintaktikai szerkezetekben, többek között a szórendtől függően különböző kognitív ösvényeken jut el a feldolgozó (megértő) a szemantikai szerkezethez. A műveleti feldolgozás összetevője a fonológiai szerkezethez tartozó kontiguitás és temporalitás. A különböző műveleti változatok, másképp kognitív ösvények hozzájárulnak a mondat jelentéséhez, annak mindenkori verbális és interakciós környezetében. A műveleti feldolgozásokat, kognitív ösvényeket szimbolizálják a temporalitást is tartalmazó sorrendek. Ez a magyarázat egyrészt alternatívát kínál a formális modelleknek, hiszen azok a közvetlen összetevős konstituencia-elemzés révén jutnak el a felszíni sorrendhez, amelyben a topiknak strukturálisan rögzített mondatkezdő helyzete van, függetlenül a mondat szemantikai szerkezetétől. De alternatívát kínál a kognitív nyelvtanon belül is, amennyiben a sorrendet nem csupán a fonológiai pólus temporális összetevőjének tekinti, hanem a jelentésszerkezet részeként egyben szekvenciális konceptualizációnak is. A kognitív nyelvtan a tagmondatnyi összetett szemantikai szerkezet felépítésében a sorrendiséget nem tekinti szemantikai jellegűnek, mert a Langacker-féle elméletben bármely sorrendben azonos szemantikai szerkezet jön létre. Ez azonban kérdésessé válik a rugalmas szórendű nyelvek esetében.

A tanulmány a topik és a szórend funkcionális szakirodalmának fontos tételeit a kötet céljának megfelelően viszonylag részletesen foglalja össze. Ugyanakkor nem kerül sor más elméleti iskolák eredményeinek ismertetésére. Ami a formális keretet illeti, itt csak utalni lehet például É. Kiss Katalin igen jelentős, generatív keretben kifejtett eredményeire (vö. É. Kiss 1994, 1995, 1998), amelyek a mögöttes és a felszíni szerkezet megkülönböztetésére, a mozgatásokra épülnek. A funkcionális elméleti keret nem ezekkel a fogalmakkal dolgozik. A hagyományos besoroló nyelvtan legutóbbi monografikus összefoglalása érdemben nem foglalkozik sem a topik, sem a szórend kérdésével (l. Keszler szerk. 2000), ezért innen nincsenek használható adatok. L. még Imrényi (2007).

A funkcionális nyelvleírások egyik legalapvetőbb elméleti és empirikus kérdése a szemantikai és a szintaktikai (morfoszintaktikai) szerkezetek megfeleléseire irányul. Két jellegzetes választ érdemes idézni e kérdésre.

(1)	A nyelvtan egyidejűleg kódolja a propozicionális szemantikát és a diskurzuskoherenciát. [. . .] A nyelvtan meghatározóan a propozicionális tagmondat és annak tágabb diskurzuskontextusa közötti koherenciaviszonyokkal foglalkozik (Givón 2001a: 13).2
(2)	A nyelvtan egyszerűen a szemantikai tartalom strukturálása és szimbolizációja (Langacker 1987: 19).

Ezek a nyelvelméletek a jelentést tekintik a nyelvi szerkezetek alapjának, olyan fogalmi struktúráknak, amelyek (valamilyen mértékig) meghatározzák a szerkezeteket is. Az alábbiakban a topik fogalmát értelmezem ebben a nyelvelméleti és leíró keretben.

Ehhez az értelmezéshez olyan többtényezős modellt szükséges fölállítani, amely a funkcionalitásnak, a használatközpontúság elvének a legjobban megfelel (ezekre részletesebben l. Ladányi Mária és Tolcsvai Nagy Gábor bevezető tanulmányát kötetünkben). Az elméleti keret funkcionális összetevője azt jelenti, hogy az adott jelenséget nem magában, hanem minél teljesebb „kontextusában”, támogató mátrixában vizsgáljuk. A használatalapú leírás a nyelvi jelenségeket egyrészt a mindenkori beszélő és hallgató nézőpontjából, az általuk megértett nyelvi jelenségként kezeli, másrészt—az előbbivel szoros összefüggésben—valamely beszédesemény, így diskurzus részeként. E tág és kiterjedt szempontokat a szövegtani, diskurzuselemzési, szociolingvisztikai és korpusznyelvészeti ismeretek révén alapbeállításban (prototipikus megvalósulásukban) lehet elsőként érvényesíteni.

A topik nyelvtudományi értelmezéseiben az alapjelleget tekintve is tapasztalható bizonytalanság. A topik lehet (a szakirodalomban szereplő legfontosabbakat említve):

nyelvi elem egy mondatban (az ismertség kritériumával);
strukturális pozíció (mondatkezdő, ige előtti, hangsúlytalan hely és annak kitöltése);
entitásmegnevezés (formális referenciával v. kognitív lehorgonyzással és azonosítással, mindkét esetben az „aboutness”3 jellemzőjével);
téma (az „aboutness” tágabb, szövegrészletre kiterjesztésével).

Ezek az értelmezések előfeltételezik a topik meglétét, méghozzá alapvetően a mondatban, dologszerű, diszkrét nyelvi elemként. Az előfeltételezés jellege több kérdést is fölvet. Így a topik értelmezési lehetőségei között kiemelkedően fontosak a következő választási lehetőségek:

a topikot önmagában határozzuk meg (például a feltűnőség vagy az állandóság jellemzésével);
a topikot más formális vagy funkcionális mondatösszetevőkkel (például a fókusszal, a kommenttel) való viszonyban határozzuk meg;
a topikot valamilyen szemantikai struktúra részeként értelmezzük.

Szintén választ kell adni a következő kérdésre: (az alábbiakban felsoroltak közül) milyen nyelvi közegben lehet értelmezni a topikot:

a mondatszerkezetben (a szerkezetet szintaktikailag értve, az autonóm szintaxis keretében, például strukturális pozícióhoz (mondatkezdő helyzet) vagy mondatrészhez (alany) kötve);
a mondatszerkezet és a pragmatika viszonyában, ahol a topik pragmatikai jelenség (moduláris elméleti keretben);
a szemantikai szerkezetben (a feltűnőségi hierarchiák alapján, a tagmondaton belül);
a szövegben, szövegrészletben (a nyelvileg kifejezett folytonosság alapján).

A tanulmány kognitív grammatikai kiindulópontja a következő. A magasabb szervezettségű nyelvi kifejezések kompozitumszerkezetek. A kompozitumszerkezet alapbeállításban két komponensszerkezet fonológiai és szemantikai összekapcsolódása. A szemantikai összekapcsolódás szemantikai kölcsönviszony, amelyben a komponensszerkezetek szemantikai átfedésbe kerülnek egymással. A mondat (továbbra is tagmondat, clause értelemben) is komponensszerkezetnek tekinthető, amelyben egy folyamatot profiláló (valamely fogalmi közegben jelölő) ige két (esetleg több) szemantikai alszerkezetét főnevek dolgozzák ki (Langacker 1991: 193–240, vö. még Tolcsvai Nagy 2002). Az így értelmezett mondat egy elemi eseményt, jelenetet képez le, amelyben egy vagy több résztvevő valamely folyamatban kerül viszonyba egymással. Ez a szemantikai (és fonológiai) szerkezet különböző módokon sematizálódva olyan szerkezet ben (konstrukcióban) rögzül, amely mondatnak nevezhető. E szerkezet nem a generatív értelemben vett konstituencia révén jön létre.

A topik a jelen tanulmányban előzetes meghatározásként entitásmegnevezés, amely a szemantikai struktúra részeként, a szemantikai szerkezetben és a szövegben, valamilyen megelőző aktiválással, továbbá általában szövegbeli kidolgozással értelmezhető, ill. jön létre.

1	A clause tulajdonképpen tagmondat vagy egyszerű mondat, olyan nyelvi szerkezet, amely a spontán beszélt nyelvben éppúgy körülhatárolható, mint a tervezett írott nyelvi szövegekben. A clause nem abszolút, végső és önálló egysége a nyelvnek, hanem olyan szemantikai, fonológiai és szintaktikai szerkezet, amely a környezetében lévő hasonló szerkezetekhez nyelvi módokon kapcsolódik. Ezért a korpuszadatokkal is dolgozó funkcionális nyelvleírások fontos kategóriája. A sentence (mondat) ezzel szemben az autonóm szintaxis és a retorika jól formált egysége.
2	A tanulmányban szereplő idegen nyelvű idézetek — ha erre külön utalás nem történik—a szerző fordításai.
3	Ekkor az entitásmegnevezés topikként egyúttal azt jelzi, hogy az adott entitásról mint valamennyire fontos dologról esik szó a mondatban, szövegrészben.