Az információfolyamban, az egymást követő intonációs egységekben a központi figyelmet lekötő gondolat a topik. „[A] topik komplex gondolategység, amely a beszélő félaktív tudatát hosszabb szakaszon lefoglalja. Mivel a tudat kapacitása korlátozott, és nem engedi meg a topikra fókuszálást azonnal, a beszélőnek keresztül kell navigálnia rajta [. . .]” (Chafe 1998: 101). Másképp megfogalmazva: „A diskurzustopikok félaktív információk összességei, amelyek egy társalgást az intonációs egységeknél nagyobb egységekre tagolnak” (Chafe 1994: 135). A topik szövegtopik, diskurzustopik Chafe felfogásában. A társalgások különböző témákra összpontosítanak, egyikről a másikra váltanak. „Mindegyik ilyen topikot koherensen egymáshoz viszonyuló események, állapotok és referensek összességeként foghatjuk fel, amelyek a beszélő félaktív tudatában tartatnak össze. A topik a tudat fókusza által válik hozzáférhetővé letapogatással, amely végigfut a félaktív anyagon, először egy részt aktiválva, azután egy másikat, amíg a beszélő úgy dönt, hogy a topik megfelelően le lett fedve a beszélő bármely céljának megfelelően” (Chafe 1994: 121). A topik Chafe magyarázatában egy több tagmondatból (intonációs egységből) álló szövegrész során dolgozódik ki konceptuálisan, tehát nem pusztán kiindulópont vagy referenciapont (mint Langackernél), és nem pusztán a folytonosság (a félaktiváltság folyamatos állapota) jellemző rá (mint Givónnál).

Az így kijelölt topik „erőt fejt ki, amely a gondolatokat addig viszi előre, amíg a beszélő szerint a megfelelő verbalizáció megtörtént” (Chafe 1998: 101). Ez a modell megfelel Langacker azon elvének, amely szerint egy (többé-kevésbé) sematikus jelentés különböző részletességű kiterjesztést vagy kidolgozást kaphat különböző szemantikai részletességű nyelvi kifejezésekben, különböző kifejtettségi szintű szövegekben, szövegtípusokban (Langacker 2000a).

A topik kiválasztásának legfőbb késztetője (spontán társalgásban) az érdekesség: az emberek szeretnek érdekes dolgokról beszélni, azaz olyan dolgokról, amelyek beszélgetőtársaik érdeklődését fölkeltik, amellyel mások is bevonódnak a nyelvi interakcióba.

A tudatosság egy fókuszában, azaz egy intonációs egységben különböző jelentések, más szóval ideák vannak (Chafe 1998: 106). Ilyen ideák a résztvevők és az események, együttesen referensek. Az intonációs egység összetevői másrészt az ideákat támogató infrastruktúra elemei (például a diskurzusjelölők). A referenseknek kellően azonosíthatóknak kell lenniük, mind a beszélő, mind hallgató számára (ezt jelzi a nyelvtani határozottság és határozatlanság).

A funkcionális kognitív elméletekben — mint föntebb is olvasható—gyakori a topik és az alany azonosítása. Chafe más választ ad erre: a grammatikai alany általában adott (aktív) vagy hozzáférhető (félig aktivált) információt tartalmaz, a mondatban ezért kiindulópontként funkcionál, amelyhez további (új) információ járul (Chafe 1994: 86). A referensek különböznek fontosságuk tekintetében: lehetnek elsődleges fontosságúak, másodlagos fontosságúak és triviálisak. Könnyű referensek esetében az alany olyan referenst jelöl, amely adott vagy hozzáférhető (azaz nem új), vagy új, de triviális referens. A nehéz referens új információ, nem triviális jelentőséggel. Az alany által jelölt referens általában azonosítható a nyelvi interakcióban részt vevők számára (azaz episztemikusan lehorgonyzott). Ezáltal ebben az elméleti és leíró keretben az alany és a topik jobban elkülönül, mint a föntebb ismertetett többi kognitív magyarázatban.