Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.4. A szórend

A szórend nem puszta szavak sorrendje. A szórend grammatikai és szemantikai funkciókkal rendelkező nyelvi egységek sorrendje, amely kisebb-nagyobb mértékben hozzájárul a mondat jelentéséhez. A funkcionális alapozású szórendmagyarázatok—melyeket itt nincsen mód részletesen tárgyalni—lényegében mind összefüggésbe hozzák a szórendet az információszerkezettel, vagyis a mondat (tagmondat) szemantikai és fogalmi felépítésében megállapítják a sorrend valamilyen szerepét. A sorrend funkcionális összetevők egymásra következése, amelynek szerepe van a szövegbe beépült mondat megértésében (l. például Downing vagy Tomlin tanulmányát Downing–Noonan (eds.) (1995) kötetében).

Így például Haiman (1985: 237–238) három fő elvet említ: egyrészt (a prágaiaktól átvéve) az adott elsőbbségét, másrészt (Givóntól átvéve) a beszélő számára pillanatnyilag legfontosabb elem előre helyezését, harmadrészt azt, hogy a szorosan kapcsolódó ideák általában egymáshoz közel helyezkednek el valamilyen nyelvi szerkezetben (hasonlóképpen Haiman 1991: 903). Mindhárom elv esetében a gondolatok és a nyelvi kifejezések (szintaktikai csoportok) párhuzamosságát rendezőelvként fogja fel, jóllehet ezek egymásnak részben ellentmondanak.

Hasonlóképpen Tomlin (1986) funkciótípusokat különít el három sémában (elvben). Az első séma az „Elsőként a téma”, amelyben az adott és az új információ kap szerepet. Az adottban a beszélő és a hallgató számára közös információ és tematikus információ különül el, és a szórend szempontjából a tematikus információ a meghatározó, amely egyúttal korrelál az alannyal. A második séma az „Ige-tárgy-kötés”, amelynek elve szerint egy tranzitív ige és annak tárgya szorosabb szintaktikai és szemantikai egységet képez, mint az alany és az ige. A harmadik séma az „Elsőként az élő”, amelynek elve szerint az élőt jelölő főnévi csoport megelőzi a nem élőt jelölőt.

Harmadikként érdemes megemlíteni Vilkuna (1989) monográfiáját a magyarhoz a szórendben is hasonlító finnről. Vilkuna a diskurzus által meghatározottként magyarázza a felületesen szabadnak tekintett finn szórendet. A szórend kutatásának további áttekintésére vö. Croft (2003: 53–80).

A föntebb bemutatott funkcionális topik-, ill. tagmondat-magyarázatok lényegében merev szórendű nyelvekre készültek. Ezért szükséges megvizsgálni a rugalmas szórendet is, a merevvel összevetve, hogy a rugalmas magyar szórend és a figyelmi keret alakulásának összefüggései dinamikus modellben első megközelítésben modellálhatók legyenek.

A rugalmas szórendű nyelvekben a mondat feldolgozása során a kognitív ösvény(ek)nek nagy a szerepük.