Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.4.1. A szórend egy funkcionális értelmezése

Givón (2001a: 233–284) részletesen tárgyalja a szórendet. Áttekintése szerint a korábbi évtizedek tipológiai kutatásai a szórend grammatikai vonatkozásaira összpontosítottak, és három alkotóelem, a V (ige), az S (alany) és az O (tárgy) temporális és szekvenciális viszonyát vizsgálták.

Givón legfontosabb saját megállapításai a következők.

A szórend független változó az egyszerű tagmondatban. Függő változó az összetett vagy alárendelt tagmondat szórendje, a főnévi csoport szórendje, a morfotaktika (a morfémák sorrendje, szemben a szótövekével).
A szórend fokozat kérdése, a (nem teljesen) merev szórendtől a rugalmas (teljesen szabad) szórendig.
A szórend nem tisztán szinkrón jelenség, diakrón jellemző is, a grammatikalizáció értelmezésének megfelelően. A szórend a legtöbb esetben diakrón folyamatokból vezethető le.
A szórend összetett multivariábilis tartomány, amelyben az általánosítások nem végsők, hanem implikációsak és hierarchikusak.

A szórendnek két fő típusa van, a merev és a rugalmas. Egyszerű mondatban grammatikai funkciók (S, V, O sorrendi változatok) szerint a (viszonylag) merev szórend elsősorban vagy teljesen az alany és a tárgy grammatikai viszonyára vonatkozik. A merev szórendű nyelvekben a szórend a grammatikai viszonyok nyílt kódolása (Givón 2001a: 271). Például az angol SVO, a nepáli SOV, a jakaltek VSO, a hixkaryana OVS szórendű nyelv.

A merev szórendű nyelvekben általában rögzítve van a módosító helye az NP előtt (például a japánban) vagy után (például a modern héberben), vagy pedig vegyes (mint az angolban).

Egyes nyelvekben vegyes szórendi minták találhatók, ellentmondva Greenberg (1966) egyik fő tételének, amely szerint az összetett vagy alárendelt tagmondatok szórendje jellemzően megfelel az egyszerű mondat szórendjének. Például eltérő a főmondatbeli és az alárendelt tagmondatbeli szórend (pl. VO a német főmondatban, OV a német alárendelt mellékmondatban). Vagy vegyes a szórend az NP-ben.

A rugalmas szórendű nyelvekben a szórend nem tisztán szintaktikai viszonyokkal kerül összefüggésbe. A legmerevebb szórendű nyelvekben is van valamennyi szórendi változatosság, néhány jelölt tagmondattípusban, főképp a topik és a fókusz pragmatikai jellege miatt.

A szórendi rugalmasság többek között a következő jellemzőkben mutatkozik meg (Givón 2001a: 271):

gyakran fordulnak elő változó szórendű szerkezetek, sokszor uralkodó szórend nélkül;
szórendi változatok tekintetében számosabb tagmondattípus jellemző;
nagyobb hatókörű és kidolgozottabb pragmatikai műveletek lehetségesek a szórend révén.

A szórendi rugalmasság fokozat kérdése. A szinkrón rugalmasság fokozatossága diakrón kontinuumot képvisel. Teljes rugalmasság jellemző például az ute nyelvre. A spanyolban például a VO szórend az uralkodó rugalmas alanyhelyzettel, míg például a hixkaryanában az OV szórend ugyancsak rugalmas alanyhelyzettel.

Givón (1988, 2001a: 277) a rugalmas szórendet, pontosabban a szórendi rugalmasság pragmatikáját egyértelműen a topik kategóriájával hozza összefüggésbe. A Prágai Iskolára hivatkozik, amelynek nézetei szerint a téma vagy topik tagmondat eleji helyzete egyetemes elv, a réma vagy fókusz későbbi helyzetével szemben. A föntebb idézett topikértelmezését kiegészítve, Givón a következőket állapítja meg (2001a: 277). A topik fontos jellemzője a referenciális megjósolhatóság: „a topik referensek régi, ismert, megjósolható, hozzáférhető vagy előfeltett információt tartalmaznak” (ez anaforikus). Másik jellemzője a referenciális fontosság: „a topik referensek fontos vagy központi információt tartalmaznak, amelyről a predikáció szól” (ez kataforikus). A két szempont gyakran egymást erősíti, máskor inkább szemben áll (pl. a zéró anafora esetében). A balra kihelyezés jelezheti a fontosságot és a hozzáférhetőséget, de jelezheti a korábbi aktiválatlanságot is.

A rugalmas szórendű nyelvekben érvényesül a szomszédság ikonikus elve: az egymáshoz funkcionálisan és kognitíven közel álló nyelvi elemek egymáshoz közel helyezkednek el a nyelvi kódban. Részben azonban nem érvényesül ez az elv (pl. a következő viszonyokban: fej és módosító, alany és predikátum [= itt főnévi állítmány], ige és tárgy). Itt érvényesülhet a szomszédság vagy a morfológiai kötés (eset- és/vagy nem- és számegyeztetés).

Összegezve a vizsgálatokat: a rugalmas szórendet ellenőrző pragmatikai elv a topikalitásban a fontosságot (kataforikus figyelemaktivációt) helyezi előtérbe, és kevésbé a már létező emlékezet hozzáférhetőségét (Givón 2001a: 278).

Végül Givón utal az írott és a beszélt nyelvi szövegek közötti szórendi különbségekre, a gyakoriságra, amelyeket a konfigurációs és nem konfigurációs nyelvek szórendi leírásakor a generatív nyelvészek elhanyagolnak.