Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.4.2. Kognitív szemantikai javaslat

A kognitív nyelvtanban mind az ige, mind a főnév jelentésszerkezetként értelmeződik. Ezek a jelentésszerkezetek mint komponensszerkezetek egyúttal magasabb rendű kompozitumszerkezetek részei, és a két vagy több komponensszerkezet és a kompozitumszerkezet együttesen adja sematikusan, dekontextualizáció révén a grammatikai szerkezetet. Langacker (1987: 277–326) valenciaviszonyokkal írja le a grammatikai szerkezeteket, méghozzá a következő viszonyösszetevők alapján.

megfelelések: a komponensszerkezetek mint jelentésszerkezetek profilált, kiemelkedő alszerkezetei között átfedések vannak; többszörös megfelelések is lehetnek többszörös szerkezetek között;
profilmeghatározottság: egy komponensszerkezet profilja lesz a kompozitumszerkezet profilja (ez elősegíti az elemezhetőséget, a felismerhetőséget);
konceptuális (és fonológiai) autonómia vagy függőség: az autonóm komponensszerkezet kidolgozza egy függő komponensszerkezet egy kiemelkedő alszerkezetét a kidolgozási oldal tartományában;
konstituencia: a rend, amelyben a komponensszerkezetek egymásra következve kombinálódnak és előre haladva kidolgozottabb kompozitumszerkezeteket hoznak létre.

Langacker korai munkáiban lényegében elhárítja a szórendet: „a kognitív nyelvtan a temporális elrendezést nem kezeli a konstituenciaszerkezet egy dimenziójának (ahogy azt a generatív grammatika teszi), hanem inkább a fonológiai tér egy dimenziójának tekinti” (Langacker 1991: 226, részletesen l. még Langacker 1997). Langacker inkább a szemantikai szerkezetek (nyelvi egységek) belső sorrendiségét (ordering) vizsgálja, amelyben az egymásra következés a jelölt dolog, esemény jellegéből vagy leképezési lehetőségeiből ered. Ilyen például dolgok rendezett sorozata (így az ábécé), az irányultság (például az út fogalmában vagy a mozgást jelentő igékben), az elemi eseménysorok.

Langacker az összetett nyelvi egységek, főképp a tagmondatok leírásában más szempontból a dinamikus konceptualizáció jelenségét állította előtérbe. A dinamikus konceptualizáció a műveleti feldolgozás pontosabb megnevezése és tagoltabb kifejtése annak érdekében, hogy a mondatszerkezet dinamikus jellege is megmutatkozzon. A tranzitív mondatban az elemek elrendezése egy természetes ösvényt (natural path) alkot, amelynek eredete egy kezdőpont (starting point; Langacker hivatkozásai: MacWhinney 1977, DeLancey 1981, Talmy 1988, Chafe 1994). Egy tranzitív mondatban több természetes ösvény van (Langacker 1999a: 363; a vonatkozó jellegzetes kezdőpontokkal):

energiaátvitel egy résztvevőtől egy másikhoz egy cselekvéslánc mentén—kezdőpont: az ágens;
az események és eseményösszetevők temporális egymásra következése—kezdőpont: a kezdő eseményösszetevő;
a szavak és kifejezések temporális egymásra következése— kezdőpont: az első szó;
a mondatbeli résztvevők hozzáférhetősége viszonylagos feltűnőségük alapján—kezdőpont: az alany.

Langacker jelzi, hogy a természetes ösvények harmonizációra törekszenek, harmonikus együttállásra. A maximális harmonizáció(s formák) a semleges, jelöletlen együttállás(ok).

A modell egyik kulcsfogalma a kezdőpont, amelyet van Hoek (1997: 56kk) a referenciapont Langacker-féle magyarázatával mutat be. A dinamikus referenciapont-szerkezet lényege—mint föntebb szó volt róla—egy fogalommegnevezés, amely egy fogalmi tartományt nyit meg (ez a domínium), amelyben más fogalmak is hozzáférhetővé válnak. A dinamikusság a kognitív nyelvészet értelmezésében a nyelvi egységek feldolgozásának időbeliségéből, párhuzamosságából és egymásra következéséből ered. A referenciapont-státust egy entitásmegnevezés addig tölti be, amíg e funkciója ki nem merül, tehát amíg a konceptualizálót el nem vezeti a célhoz.

A dinamikus konceptualizáció általános sémája a következő: egy előhívott fogalom (pl. valamely entitásmegnevezés révén) a figyelem középpontjába kerül: ez a profil valamely konceptuális alapban helyezkedik el. Ez a konceptuális alap lesz a következő profil, a figyelem középpontjában, ismét egy következő profil konceptuális alapjává válva. E sémának többféle megvalósulási változata lehetséges.

A prototipikus (angol) mondatban az elsődleges referenciapont az alany, amelynek fogalmi tartományában az összes többi nominális (teljes főnév) megtalálható. A közvetlen tárgy lesz a másodlagos figura, amelynek tartományában helyezkedik el a többi nominális. „A referenciapont/ domínium konfigurációk egymás utáni elhelyezése fogalmi ösvényt alkot, amely az egyik nominálistól a következőig vezet a tagmondatban” (van Hoek 1997: 56). „A konceptualizáló inkább minden egyes elkülönülő elemmel mentális kapcsolatot létesít a reláción belül [. . .], semmint megkonstruálja az integrált viszonyt mint tagolatlan fogalmi egységet, de minden külön mentális kapcsolat az előző elemek által létesített domíniumon belül jön létre, és nem valamilyen fogalmi vákuumban. Az az elem, amellyel először létesítünk mentális kapcsolatot, a következő elemhez viszonyítva szubjektívvé válik, mintha az első elemet kiindulópontként [vantage point] alkalmaznánk, ahonnan a következő elemet látjuk”. A referenciapont-szerkezetet legalább három tényező határozza meg (van Hoek 1997: 58–59):

prominencia, feltűnőség (a referenciapont-elem feltűnő egy másik elemhez képest abban a kontextusban, amelyben a másik elem is jelen van);
lineáris szórend (a referenciapont-elem előbb jelenik meg, mint a tartományában hozzá viszonyított másik elem);
fogalmi konnektivitás (a különböző nyelvi szerkezetekben található főnevek fogalmi kapcsolatának erőssége).

Van Hoek elméletében a nézőpont (meghatározás szerint) kezdőpont/ referenciapont-szerkezet, de annyira szorosan kapcsolódik a beszélő/ hallgató fogalmi konstruálási műveleteihez, hogy az elkülönül a referenciaponttól. (Van Hoek nem tesz különbséget a semleges kiindulópont és a beszélői referenciális központ között; erről l. Sanders–Spooren 1997.) A kiindulópontokat megkülönböztető nézőpontmodell különbséget tesz a következők között: 1) a mindenkori beszélő kiindulópontja, a referenciális központ; 2) a „tudatosság szubjektuma”, az a beszélő vagy szövegbeli szereplő, aki felelős az információért; és 3) a semleges kiindulópont, amely egy mondatbeli szereplő fogalmi perspektívája. Egy referenciapont egy semleges kiindulópontnak felel meg a nézőpontszerkezetben.