Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

4.1. A szórendi rugalmasság

A magyar szórend rugalmassága elsősorban a tagmondat szintjén valósul meg, alacsonyabb rendű nyelvi egységekben változó mértékben kevésbé. A szórendi rugalmasságot többek között a következő jellemzők teszik lehetővé. A teljes főnevek (nominálisok) szintaktikai szerepeit kifinomult és poliszém esetrendszer jelöli, minden nominális kötelezően esetraggal vagy névutós szerkezetben jelenik meg a mondatban. Az esetrendszer hosszú történeti fejlődés eredménye; az esetet sematikus térbeli szemantikai tartalmú esetrag jelöli. Ezek a szemantikai szerkezetek általában nagymértékben elvonatkoztatott, poliszém morfémák, amelyeknek a szemantikai tartalma különböző fogalmi kiterjesztéseken, kidolgozásokon ment keresztül. Például az -n, -on, -en, -ön superessivus sematikus jelentése alapbeállításban egy kisebb, mozgatható fizikai tárgy és egy körülhatárolatlan, rögzített, vízszintes felszín viszonya, amelyben a kisebb tárgy felülről érintkezik a felszínnel (váza az asztalon). Ez a sematikus fogalmi és szemantikai szerkezet térben gyakran elforgatódik (kép a falon), elvont térviszonnyá alakul (egyetemen), számos metaforikus és metonimikus jelentése jön létre (nyáron). A kiterjesztések, kidolgozások általában konvencionálódtak. A szórendi rugalmasság megvalósulásához hozzájárul a véges igék ragozott alakja, amelyben a szuffixum igeidőt, módot, számot és személyt, valamint határozottságot jelöl. Vagyis a teljes főnevek és véges igék igen sok olyan szintaktikai-szemantikai megfelelésű információt hordoznak a szórendi helyüktől függetlenül, amely információk a merevebb szórendű nyelvekben például a szerkezeti helyzetből adódnak.

Első látásra gyakran úgy tűnik, hogy az egyes szórendi változatoknak nincsen közvetlen funkciójuk. Más esetekben föltehetőleg pragmatikai, diskurzusvonatkozású folyamatok irányítják a szórendet. De mindegyik esetben van egyfajta feszültségviszony a mondatkezdő összetevő kezdőpontja (és az általa megnyitott fogalmi tartomány) és a teljes tagmondat szemantikai szerkezetében a figyelem kezdőpontjaként funkcionáló entitást jelölő, nem feltétlenül mondatkezdő kifejezés között. Ez a kettősség jelzi a szórend szekvenciális konceptualizáló jellegét.

Hat egyszerű példamondaton mutatom be elsőként a vizsgált jelenséget, az (5) példamondat változataiként. Mindegyik mondat egy esemény egy-egy kódolása. A mondatok szintaktikailag és szemantikailag jól formáltak, konvencionális megkonstruálásai és nyelvi szerkezetei egy eseménynek, jelezve a szórendi rugalmasság határait. A hat mondat mindamellett labormondat, szövegkörnyezet és beszédhelyzet nélkül. A mondatok lapos prozódiával mondhatók (mondhatók így is), nincsen bennük kontrasztív fókusz. Közülük az utolsó kettő föltehetőleg igen ritka ebben a formában, az alany inkább névmás lenne vagy meg sem jelenne, és csak az igei személy/szám inflexió utalna rá (Chafe több helyen is figyelmeztet a labormondatok mesterkéltségére). Az aláhúzás a szintaktikai alanyt jelöli, amely egyúttal megfelel a Langacker-féle trajektornak.

(6)	A fiú becsukta az ablakot.
(7)	Az ablakot becsukta a fiú.
(8)	Becsukta a fiú az ablakot.
(9)	Becsukta az ablakot a fiú.
(10)	A fiú az ablakot becsukta.
(11)	Az ablakot a fiú becsukta.

A hat mondat ugyanazt az eseményt fejezi ki hat különböző módon. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a hat változat konceptuális szerkezete azonos. Ezt alátámasztaná Langacker azon megállapítása is, amely szerint a magasabb rendű szerkezetek létrehozásának különböző fogalmi sorrendje azonos eredményhez, azonos fogalmi és szemantikai szerkezethez vezet. Mindegyik mondatban az ige a profilmeghatározó elem; a fiú az elsődleges figura, meghatározás szerint trajektor, alany és ágens; az ablakot a másodlagos figura, meghatározás szerint landmark, tárgy és páciens.

De ha közelebbről, az előző részekben meghatározott fogalmakkal és módszerekkel vizsgáljuk a változatokat, a különbségek láthatóvá válnak. (6)-ban a mondatkezdő entitás, a cselekvéslánc kezdőpontja és hozzáférhetőségének a foka egybeesik. (7)-ben a mondatkezdő elem a tárgy, landmark és páciens, az a cselekvéslánc célja, és elvileg kevésbé feltűnő, mint a trajektor, miközben ez utóbbi egyben alanyként és ágensként a mondat végén áll. (8)-ban és (9)-ben a mondatkezdő elem az ige, az entitásjelölő kifejezések csupán követik, két sorrendi változatban. A sorrend szemantikai jelentőségét a komponensszerkezetek kontiguitása és temporális egymásra következése jelöli és adja meg egyúttal (jóllehet ezt Langacker 1997 kizárólag fonológiai jellemzőnek tekinti).

Egyértelmű, hogy a felsorolt mondatokban alapvetően különböző konceptusok aktiválódnak mondatkezdő helyzetben. Nem tekinthető mindegynek, hogy egy esemény dinamikus nyelvi reprezentálása egy nominálissal, egy alanyi és ágensi vagy egy tárgyi és páciensi nominálissal vagy egy véges igei elemmel kezdődik. A műveleti feldolgozás egy nyelvi szerkezeti méret fölött már érzékelhetően temporális, időben történik, ezért az egymásra következésnek, az abból kialakuló kognitív ösvénynek van szerepe a megértésben. Ezen a kognitív ösvényen keresztül épül föl a beszélő és a hallgató (a konceptualizáló) számára mentálisan a mondat. A mondatkezdő helyzetben lévő nyelvi egységek által kifejezett fogalmak megnyitják a maguk különböző fogalmi tartományát, függetlenül szintaktikai és szemantikai jellegüktől. Ezek a fogalmi tartományok a mondatban—eltérő mértékben korlátozott hatókörrel—kezdőpontokként, semleges kiindulópontokként funkcionálnak. Langacker a lineáris sorrendtől függetlenítve tartja az alanyt a referenciapontnak, van Hoek (1997) pedig éppen a lineáris sorrendet tekinti a referenciapont-szerkezet egyik fő jellemzőjének, amennyiben a referenciapont a lineáris sorrend szerint is kezdőpont, és egyúttal alany. Ez a magyarázat a rugalmas szórendű nyelvekre, így a magyarra nem alkalmazható közvetlenül.

A nominális a figyelmet egy esemény egy résztvevőjére irányítja. Ebben az esetben ez a kiindulópont, ahonnan az esemény nyelvi jelölése megkezdődik. Amint a fenti példák mutatják, az elsődleges vagy másodlagos figyelem középpontjában álló entitás egyaránt betöltheti ezt a funkciót. A prototipikus természetes ösvény a figyelem elsődleges fókuszában álló entitástól vezet a figyelem másodlagos fókuszában álló entitáshoz, azért, mert az elsődleges figura valamilyen okból (közvetlen korábbi említés, nagy gyakoriság miatt, Chafe terminológiájában a félaktiváltság révén) mentálisan könnyebben hozzáférhető. Erre építi Langacker saját elméletét, s ezt támogatja az angol nyelv erősen kötött szórendje, amely a mondatkezdő helyzethez köti az alanyi, ágens szerepű elsődleges figurát, a trajektort. Ezért a mondat műveleti, temporális feldolgozása és annak eredménye könnyen egybeesik a konceptualizáló (a beszélő és a hallgató) számára. A magyarban ennek az ellenkezője is lehetséges. A műveleti feldolgozásban kognitív ösvény vezet a másodlagos figurától az elsődlegeshez, a másodlagos figura nyitja meg az első fogalmi tartományt a mondatban, és a konceptualizáló ebből a tartományból éri el az elsődleges figurát. Amikor ez megtörténik, az elsődleges figura aktiválja a saját tartományát.

Az ige (a véges ige) az esemény profilált folyamatára irányítja a figyelmet. Mondatkezdő helyzetben ez, tehát a profilált (jelölt) folyamat az a semleges kiindulópont, ahonnan a mondat által kifejezett esemény műveleti feldolgozása megkezdődik, a trajektor és a landmark kidolgozásával.

A mondat első lényeges kifejezése szükségképpen megnyit egy fogalmi tartományt, egy figyelmi keretet, a tudatosság egy fókuszát. Lényeges kifejezés jelöli a mondat egy szereplőjét (valamely entitást) vagy egy folyamatot (processzust, például cselekvést, állapotot, létezést, például a birtoklás vagy a puszta azonosítás viszonyában).

Ha a mondat első kifejezése azonos a cselekvéslánc és a feltűnőség kezdőpontjával, az általa aktivált fogalmi tartomány az egész mondat figyelmi keretét megadja.

Ha a mondat első kifejezése egy másodlagos résztvevő (főnévvel kifejezve) vagy profilált temporális viszony (véges igével kifejezve) vagy a környezet egy elemének kezdőpontját jelöli, szemantikai jelentősége van annak a kognitív ösvénynek, amely attól a mondat belsejében elhelyezkedő topikhoz vezet. Az első, mondatkezdő kifejezésre jellemző az erős feltűnőség és a meghatározó fogalmi tartomány, bár ez utóbbi a mondatban megváltozhat.

Itt a magyar mondattal kapcsolatban még egyszer hangsúlyozni szükséges a következőket. A nominálisok szintaktikai és szemantikai összetevője az inflexió (az esetmorféma), a számjelölés (általában a kvantifikáció), továbbá a módosítókkal való kiegészítés. Ezt a nyelvi szerkezetet a konceptualizáló általában egy nyelvi egységként dolgozza föl. Mondatkezdő helyzetben vagy mondatközi pozícióban (további várható rákövetkező nominálissal) a mondatkezdő nominális aktiválja a) saját jelentésszerkezetét, b) domíniumát. A domínium a következőket tartalmazza: a) a nominális tágabb fogalmi sémáját (keretét, azaz a hozzá valamilyen okból társítható további fogalmakat), b) a mondat további szemantikai és szintaktikai szerkezetével kapcsolatos erősen elvont sémát, elvárásként.

A véges igealakok összetevője az igeidőt, módot, számot, személyt és határozottságot jelölő inflexiós morféma. Ezek a sematikus szemantikai szerkezetek az ige alapjelentésével kapcsolódnak össze, amely két vagy több sematikus figura (entitás) időbeli viszonyát képezi le, valamely specifikus folyamatban. A véges ige úgy kerül mondatkezdő helyzetbe, hogy az általa megnyitott fogalmi tartomány tartalmazza a két figura sematikus temporális viszonyán túl a két figura sematikus fogalmát is, előre jelezve várhatóságukat.

Minden olyan mondatkezdő kifejezés, amely szereplőt vagy folyamatot jelöl, jelzi saját szintaktikai szerepét. Kognitív fogalmakkal megközelítve: az inflexiós szuffixumokkal a nominális és a véges ige komponens státusa a mondatban mint kompozitumszerkezetben explicitté válik, legalábbis a valószínűség magas fokán. Ezáltal a mondatkezdő nominális vagy véges igei kifejezés (komponensszerkezet) egyrészt megnyitja saját kognitív tartományát, másrészt ezzel egyidőben aktivál egy sematikus eseményszerkezetet is, saját komponensfunkciójával, amellyel sematikus fogalmi elvárásokat jelez a valószínű további komponensek felé, ezáltal a teljes tagmondatszerkezet felé.

Az alábbiakban a Langacker-féle kognitív ösvénytípusok (vö. 3.4.2.) integrációját alkalmazom, elsősorban az alany, az ágens és az első szó együttes bemutatásával. A magyar aktív, tárgyas, alapvetően lapos prozódiájú, egyszerű mondat szekvenciális konceptualizációinak a következő természetes kognitív ösvényei vannak (az elvi lehetőségeket, azaz a lehetséges összes kombinációt tekintetbe véve, függetlenül gyakoriságuktól):

Nom (tr, S, AG) → Ige → Nom (lm, O, PAT)
Nom (lm, O, PAT) → Ige → Nom (tr, S, AG)
Ige → Nom (tr, S, AG) → Nom (lm, O, PAT)
Ige → Nom (lm, O, PAT) → Nom (tr, S, AG)
Nom (tr, S, AG) → Nom (lm, O, PAT) → Ige
Nom (lm, O, PAT) → Nom (tr, S, AG) → Ige

Csak az 1) és az 5) szerkezetben kezdődik a mondat azzal a kifejezéssel, amely alanyként és ágensként olyan fogalmi tartományt nyit meg, amely az egész mondatot tartalmazni képes, amely referenciapontként funkcionál az egész mondat számára. Az összes többi mondat esetében referenciapont-váltás következik be, különböző módokon, mert más kifejezéssel kezdődik, más fogalmi tartományt nyit meg először. Amennyiben „formálisan”, minden kontextus nélkül állnak a fenti dinamikus szerkezetek, akkor legvalószínűbben a Nom (tr, S, AG) jelzésű, azaz trajektor, alany, ágens funkciójú teljes főnév szerepelhet topikként, vagyis olyan referenciapontként, amely teljes vagy félaktiváltsága révén könnyebben hozzáférhető, s az általa megnyitott fogalmi tartományban lehet mentális kapcsolatot létesíteni a mondat többi részével.

A modelláló leírásnak ezen a szintjén más mondattípusokban, például intranzitívokban is hasonló jelenségek mutatkoznak. Például:

(12)	A fiúnak tetszik a lány.
(13)	A lány tetszik a fiúnak.
(14)	Tetszik a lány a fiúnak.

Ezek az on-line, párhuzamosan megosztott műveletek vezetik a konceptualizálót a mondat teljes fogalmi megkonstruálásához, statikusabban fogalmazva: konstrukciójához. Ez az, amit W. Chafe információfolyamnak nevez. Amennyiben a nyelv tudás, amely tudás a beszéd műveleti, dinamikus jellegében nyilvánul meg, akkor a szórend egyik lényegi funkciója a kifejezések által megnyitható fogalmi tartományok egymásra következésében, egymásba épülésében, azok változataiban adható meg, s e műveleti sor révén jut el a beszélő/hallgató a mondat teljes (összegző) fogalmi és szemantikai szerkezetéhez. Az így felállított modell elméleti konstrukciók rendszere, megelőző adatok és elvek alapján. Ez a modell azonban csak a prototipikus mondat szemantikai és szintaktikai szerkezetét jellemzi, magas elvontsági szinten, és a prototipikus mondat kategóriáján belül nem ad sem kontextuális (így előzetes aktiváltsági, közelségi és szomszédsági), sem gyakorisági adatokat. Hasonlóképpen kidolgozásra várnak a nem tranzitív cselekvő mondatok szemantikai szerkezettípusai (így az intranzitív cselekvő, az állapotjelölő, a birtoklást, az azonosítást jelölő mondatok), azok szórendi és topikjellemzői. A következő rész a bemutatott dinamikus modellt szembesíti— első megközelítésben, három példán— a nyelvi gyakorlat sokféleségével.