Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

1. Bevezetés

A nyelvi tevékenységnek közeget adó diskurzusok megnyilatkozói élhetnek, és nagyon gyakran élnek is azzal a lehetőséggel, hogy saját megnyilatkozásaikba ágyazva megidéznek más diskurzusokat, illetve azok bizonyos részleteit. E problémafelvető tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy az idézéshez, azon belül is a tipikus idézési módokhoz kapcsolódó kérdéseket kognitív pragmatikai keretben fogalmazzuk újra, s e kérdések megválaszolásához olyan szempontokat kínáljunk, amelyek adekvát módon járulnak hozzá az idézés nyelvi működésének jobb megértéséhez. A 2. pontban—első lépésként—az idézést mint pragmatikai problémát mutatjuk be. Ennek érdekében először felvázoljuk az idézés vizsgálatának pragmatikaelméleti kontextusát (2.1.). Azokhoz a funkcionális szemléletű pragmatikai irányzatokhoz csatlakozunk, amelyek a nyelvhasználatot nem valamiféle autonóm rendszernek tételezett szintaxishoz képest, ahhoz való közvetlen viszonyában közelítik meg, hanem a különböző diskurzusok közegében zajló tevékenységként, „funkcionálásként” értelmezik. E pragmatikaelméleti keret további jellemzője, hogy a nyelv történés jellegét hangsúlyozva elutasítja a szinkrónia és a diakrónia merev elválasztását, illetőleg szembeállítását, és ezáltal lehetőséget ad a leíró és a történeti szempontok együttes, egymást kölcsönösen feltételező érvényesítésére. A 2.2. pontban olyan kérdéseket fogalmazunk meg, amelyek relevánsnak tűnnek az idézés funkcionális szemléletű, határozott kognitív szempontokat érvényesítő pragmatikai jellemzése során. Mindazonáltal az itt felvetett problémák mindegyikét nem tárgyaljuk részletesen. Csupán annyiban vesszük őket figyelembe a későbbiekben, amennyiben ezt a középpontba helyezett kérdés, az idézési módok vizsgálata megköveteli.

A 3. pontban a nézőpont (perspektíva) idézésbeli működését vizsgáljuk. Ennek során a funkcionális kognitív nyelvészetnek a nézőpont vizsgálatával kapcsolatos eredményeire támaszkodunk. Mivel vizsgálatunk pragmatikai érdekeltségű, a felvehető kiindulópontok közül azoknak a működésére összpontosítunk, amelyek közvetlenül függnek össze a kontextuális körülményekkel, azon belül is a megnyilatkozás személy-, valamint tér- és időviszonyaival. Ennélfogva e tanulmányban nem foglalkozunk a beszédeseménytől független, legfőképpen az elemi mondatok reprezentációs lehetőségeit meghatározó, ezért elsősorban szemantikai problémaként jelentkező ún. semleges kiindulópont idézésbeli szerepével. Figyelmünket annak a két ún. nem semleges kiindulópontnak — a referenciális központnak és a tudatosság szubjektumának — az idézésbeli működésére irányítjuk, amelyek hatókörüket tekintve átfogják az éppen aktuális megnyilatkozások egészét. A referenciális központ idézésbeli szerveződése, amellyel a 3.1. pontban foglalkozunk, azért jelent kiemelt problémát, mert az idézési módok megkülönböztetésének alapját voltaképpen a referenciális központ eltérő működése képezi. A tudatosság szubjektumának vizsgálata, amellyel a 3.2. pontban foglalkozunk, szintén megkerülhetetlennek tűnik az idézés szempontjából. Az idézés ugyanis minden esetben perspektivizációként értelmezhető, amely azt jelenti, hogy az idézés során a tudatosság szubjektumaként nem az aktuális, hanem a beágyazott (idézett) megnyilatkozó jelenik meg, hiszen hozzá kötődik a mondás mint aktív tudatosság, és így ő tehető felelőssé az idézetben közölt információkért. Az idézési módokkal kapcsolatban azt a kérdést helyezzük előtérbe, hogy a perspektivizáció mennyire és miképpen válik jelöltté bennük.

A 4. pontban — szorosan kapcsolódva a nézőpont idézésbeli szerveződéséről mondottakhoz — azt vizsgáljuk, hogy az idéző tevékenység milyen jellegű és mértékű megnyilatkozói tudatossággal jár együtt, és ebből a szempontból mennyiben különböznek egymástól az egyes idézési módok. Ennek érdekében vizsgáljuk egyfelől az idézéssel együtt járó metapragmatikai tudatosságot, vagyis az idéző tevékenységre történő reflektálást, illetőleg annak mértékét és nyelvi jelzéseit (4.1.), másfelől az idézéssel szintén együtt járó pragmatikai tudatosságot, amely az idézés hátterében álló mentális folyamatokkal— kiemelten az emlékezéssel és a tervezéssel — függ össze (4.2.).

Az idézés, ezen belül is az idézési módok fentebb körvonalazott pragmatikai megközelítését az írásbeli szövegekre korlátozzuk. E korlátozást a történetiség szempontjának bevonása teszi elsősorban indokolttá: az idézés alakulástörténetének vizsgálatához1 az ómagyar kortól egészen a 20. századig csak írásos források állnak rendelkezésünkre, a szóbeli idézésre vonatkozóan e szempontból csak óvatos következtetések fogalmazhatók meg. E tanulmányban természetesen nem törekedhetünk az idézés monografikus feldolgozására, ennélfogva a hozott—gyakran többször is visszatérő, ennélfogva több szempontból is elemzett— nyelvi példák elsősorban az egyes jelenségek, problémák szemléltetését szolgálják. Mindez természetesen nem helyettesítheti a korpuszalapú vizsgálatot. Éppen ellenkezőleg: az idézés korpuszalapú vizsgálatának a szükségességére kívánjuk felhívni a figyelmet, és amellett érvelünk, hogy ennek során az itt felvetett pragmatikai szempontok (is) sikerrel alkalmazhatóak. Célunk tehát egy adekvát, pragmatikai alapozottságú értelmezői keret felvázolása, amely ha nem is vet fel, illetve old meg minden szóba jöhető problémát, de — legalábbis reményeink szerint — az említett szempontok működtetésével közelebb visz hozzájuk.

A magyar írásbeliségre jellemző idézés alakulástörténetének csupán vázlatos, a főbb tendenciákra összpontosító bemutatását kíséreljük meg, amelynek során nagyban támaszkodunk a témához kapcsolódó eddigi kutatások eredményeire (pl. Dömötör 1988, 2002, 2008; Károly 1995; Papp 1991; Haader 1991, 1995, 1999, 2001, 2003; Gallasy 2003; Keszler 1995, 2004; Sárosi 2003a, 2003b, valamint Csontos 2004, 2006a, 2006b).