A grammatika szisztémikus, szemantikailag motivált, ami természetes adottsága, szemben a formális nyelvtanokkal. Analóg módon a hjelmslevi nyelvelmélettel (és ahogy fentebb említettem, Sidney Lamb modelljével), Halliday modellje stratifikációs jellegű, az egyik stratifikáiós körön belül szereplő jelenség a nála tágabb körbe esően is reprezentálva van. A nyelv három stratifikációs körön belül jelenik meg. Ezek a jelentés, a lexikogrammatika, valamint a fonológiailag reprezentált formáció. Sajnálatos módon Halliday és Matthiessen (a továbbiakban H/M) nem fejti ki kellőképpen a stratifikációs körök érintkezésének módját és körülményeit. Nem ismerjük meg például, hogy a lexikogrammatika és a fonológia körének érintkezésekor hogyan érvényesül az önkényesség és a konvencionalitás, vagy azt, hogy pontosan mi történik a szemantika és a lexikogrammatikai szint érintkezésekor, ami H/M szerint— meglehetősen homályos kifejezést alkalmazva—„prototípusosan természetes” (5. o.). Az egyes stratifikációs szintek közti átváltást a nem éppen szerencsés ’realizáció’ névvel illetik. Így például a lexikogrammatika „realizálja” a jelentést. Ugyanakkor a lexikogrammatikát illetően a modellben nem szerepel különálló lexikon komponens, a két terület együtt reprezentálódik. Ez analógnak látszik Langacker kognitív grammatikájának felfogásával, bár én a két kognitivista elméleti modell bármiféle közeledését egymáshoz eddig nem tapasztaltam. H/M a jelentésnek három különféle módozatát tárgyalja: az első a fogalmi síkot érinti [ideational], a második interperszonális, a harmadik pedig textuális jellegű. Az elsőt a továbbiakban logikai és tapasztalati viszonyokra tagolják, a második érinti a beszédtevékenység attitűdbeli változatait, analóg módon a beszédaktus-elmélettel, a harmadik pedig a fogalmi sík és az interperszonalitás vonatkozásainak diskurzusba való szerveződését taglalja. A grammatikában a konstituensek rangjuk tekintetében nem egyenlőek, sőt, rangjuk szerint státusuk változhat. H/M nem ad külön komponensbeli státust a pragmatikának. Ennek a területnek a kidolgozottsága meglehetősen tökéletlen az elméletben, leginkább a szemantikai vonatkozások példányszerűségére szorítkozik. A szemantika és a grammatika viszonyát illetően a szerzők — a firthi és hjelmslevi nézetekre támaszkodó—konstruktivista elméleti nézeteket vallanak. Ugyanakkor viszont egyáltalán nem említik a párhuzam lehetőségét a konstrukciós grammatikával, amelynek első megfogalmazásai a kilencvenes évek második felében már rendelkezésre álltak. H/M nézete szerint a grammatika értelmezi és közvetíti a tapasztalati valóságot. Ez Hjelmslev elgondolásának továbbfejlesztése, akinek elméletében a valóságot, a jelentést a nyelvtan szűri meg és közvetíti.

A jelentés kialakulásának fontos tényezője a kodifikáció. A jelentéses szerkezetek kialakítása folyamatként, a már kódolt struktúrák megtartásával, felhasználásával történik, folyamatos progresszióként, a lexikogrammatikával való együttműködés mellett, grammatikalizálódás és lexikalizálódás formájában (23. o.). A lexikalizáció általában kevésbé kötött kodifikáció, mint a grammatikalizálódás. Érdekes megjegyezni itt, hogy a két folyamat uralja a jelentés szó reprezentációját, Traugott nézetéhez hasonlóan (Traugott–Dasher 2005). A jelentés létrehozása egyfajta lexikogrammatikai általánosítás eredménye, melynek lexikális, szavakba öntött megjelenítése egyedi. H/M leszögezi, hogy a létrehozott jelentés tárolása éppoly fontos, mint megalkotásának ténye, mert a megőrzés képezi az újramegjeleníthetőség, a használhatóság zálogát.

A grammatikai evidenciát tekintve H/M hangsúlyozottan kiemeli, hogy a funkcionális grammatika nem csupán kiválasztott és morfológiailag is jelölt kategóriákkal foglalkozik. Whorf (1956: 88) nyomán egyaránt számba veszi az ún. fenotípusos nyitott, valamint a kriptotípusos zárt kategóriákat. Az SFG-ben felülről lefelé irányuló szemlélet valósul meg: így például mondatszemantikáról s nem szószemantikáról beszélnek. Megjegyzem, hogy ennek a szemléletnek jobban megfelelne a pragmatikai indíttatású megközelítés, amely a mondatfogalom helyett megnyilatkozásokról beszél, valamint a Langacker grammatikájából átvehető nyelvi ’kifejezés’ [’expression’] (Andor 2005: 17–19), mint a fogalmi sík lexikális megjelenítője, a ’szó’ terminus helyett.

A könyv bevezető fejezetét olvasva sorra felidéződnek a halliday-i könyvek, könyvfejezetek címei, alcímei, a halliday-i életmű. Mindez már a könyv olvasásának kezdeti szakaszában érzékelteti a koncepciózus vállalkozás grandiózus voltát, monumentalitását.

A fejezet a fogalmi bázis jelentéses tagolódásának tárgyalását követően a figurális és az elemi szinten megmutatkozó grammatikai jelenségek tagolódásának tételes tárgyalásával zárul. H/M a figurák négy típusát különbözteti meg: (i) cselekvések és történések, (ii) értékelés/felfogás, (iii) közlés, (iv) létezés és birtoklás. Ez a verbális-centrikus klasszifikáció önmagában korántsem konvencionális és egységes. Nézetem szerint a verbális közlés például a cselekvések típusának része. Hasonló a helyzet a figurák elemtípusainak esetében is: itt H/M folyamatot kifejező elemeket, participánsokat és cirkumstánsokat azonosít. A fogalmi komponensben a processzust az igei (vagy inkább verbális) csoport reprezentálja, a participánst a nominális csoport, a cirkumstánsokat pedig az adverbiális csoport, valamint a prepozíciós szerkezetek jelenítik meg. Kritikai észrevételemet az utóbbi kettőt illetően fentebb már kifejeztem. Az interperszonális metafunkciót illetően H/M kiemeli, hogy participáns szerepelhet alanyi funkcióban, cirkumstáns viszont nem. A textuális metafunkcióval kapcsolatban pedig kifejti, hogy a participáns és a cirkumstáns egyaránt lehet téma, a folyamatot kifejező elem viszont csak ritkán lehet az. A különféle figuratípusok grammatikai jellemzőit a 2(10). táblázat közli részletesen (100–101. o.).

A 3 . f e j e z e t a szekvenciák típusaival és szerveződésével foglalkozik. A szekvenciák a figurák kapcsolódásából adódnak. A fejezet elején a természetes és propozicionális logikai kapcsolódás módozatait fejtik ki a szerzők. A természetes kapcsolódásnak két típusa létezik: a projekció és az expanzió. Projekcióban a lokúció adja a jelentés/fogalom reprezentációját a kifejezéseken keresztül (3-4. ábra, 110. o.). A kiterjesztésnek [expanzió] három típusa létezik: elaboráció, azaz további részletezés, kiterjesztés, valamint erősítés. A szerzők itt a figurakapcsolódások grammatikai és lexikális formáit együttesen, konkrét példákon keresztül szemléltetve mutatják be. A szekvenciák és a szövegek H/M nézetében az absztrakció és a produkció azonos—alapvetően szemantikai bázisú—fokát reprezentálják. A szövegek szerveződését, az ún. makrofigurákat alapvetően mikrofigurák additív összességének, logikai-szemantikai viszonyok alapján megvalósuló expanziójának tartják. Ugyanakkor kifejtik, hogy a szövegek interakciós bázissal is rendelkeznek — kollaboratívak, interperszonálisak. A szekvencia meghaladhatja a tagmondatkomplexum határait. Nézetem szerint ennek a helyesebb kifejezése az, hogy a szövegiség irányába tolódik. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy létezhet mindössze egy szavas szöveg, amit pl. a (4) illusztrál.

A ’médium’ realizációit mikroszintű participánsok formájában tárgyalja tételesen a 4(8). táblázat (157. o.). A példák nyomán itt is láthatunk átfedéseket H/M kategóriái és az esetgrammatika klasszikus forrásai között. Így a (7) alanyát H/M furcsa módon ’aktor’ participánsnak tartja a véleményem szerint helyesebb ’érintett’ (Starosta) helyett, s szintén ’aktor’ szerepben azonosítja a (8) alanyát a Fillmore (és az ő nyomán más esetgrammatikusok) tollából megismert ’erő’ [’force’] kategória helyett.

A fejezet értékes részét képezi a 4.4 szekció, amely a participáns szerepek értelmezésével, típusosságának fokával, mértékével, azaz a valóság szemantizálódásának felbecsülésével, mérésével foglalkozik. A szemléletes példabemutatások főleg a ’cél’ [’goal’] és a ’terjedelem’ [’range’] szerepek azonosítására irányulnak: move the piano [+ cél] vs. play the piano [+ terjedelem]. A ’kiterjedés’ azt a területet jelöli meg, amelyet valamely processzus érint. Nem nehéz felismerni, hogy kellő absztrakcióval ez a szerep is analóg Starosta ’érintett’ [’patient’] kategóriájával, s hogy itt tulajdonképpen a ’cél’ – ’locus’ szerep és az ’érintett’ szerep konflációjával van dolgunk, amit a magyar példa szépen illusztrál: zongorázik—zongorán játszik (el valamit). Valamennyire még az ’instrumentum’ szerep konflációja is kiolvasható a szerkezetből. Ugyancsak a ’terjedelem’ szerep azonosítható a megtesz egy távot tárgyában, vagy H/M (12) alatti példamondatának tárgyából (amit más esetgrammatikusok a ’path’ [’útvonal’, ’pálya’] participáns szerep alatt azonosítottak.

A fejezet befejező szakaszában H/M— alternációk vizsgálatán keresztül, folyamatot kifejező állításokban — összeveti a participáns és a cirkumstáns státusát. Ennek során számos olyan példa elemzésére kerül sor lexikális-funkcionális eszközökkel, amelyek jól ismertek a lexikális szemantikai szakirodalomból (Dowty 2000, Fellbaum 2000, Levin 1993). Az ö t ö d i k f e j e z e t a figura komponenseivel, az ’elemek’ szintjével foglalkozik. A típusokat a ’folyamat’, a ’participáns’, a ’cirkumstáns’, valamint a ’relátor’ képezik. A fentiekben tárgyalt első három mellett a negyedik funkciója az, hogy a figurák és a szekvenciák közötti átjárást biztosítsa. A szavak és szócsoportok participáns szerepe nem kötött, azt a figura jelöli ki számukra. A participánsok nominális csoportját ’dolgok’ és ’kvalitások’ alkotják. A ’dolgok’ klasszifikációját illetően meglepő, hogy az olyan típusú mondatokban, mint (13), H/M megfogalmazásában az ún. ’közlő’ participáns szerepel.

A 6 . f e j e z e t e t a modell jelentésalapja kiterjesztésének, a grammatikai metaforák tárgyalásának szentelik a szerzők. Mindjárt a fejezet elején táblázatban is kifejezett, alapos kimutatást olvashatunk a kongruens és a metaforikus konstrukció kategoriális-funkcionális elemeiről, tételeiről (6(1). táblázat, 229. o.). H/M elemzően mutatja be a metaforizáció grammatikai szerkezeti és lexikális alapjait, a metaforizálódás fokát, egyúttal felhíva a figyelmet arra, hogy a grammatikai és a lexikális metafora gyakran együtt jár, s hogy a lexikális sík finomabb a grammatikainál (vö. ütemes taps, meleg fogadtatás). A metaforikus kifejezésmódnak nagy a stílustani értéke (vö. his defeat led to his resignation vs. because he had been defeated he resigned). H/M kifejti a két kifejezésmód közti fogalmi alapú, interperszonális jellegű és textuális síkú eltéréseket. Az eltérések típustana nyomán végzett elemző munka, különösképpen az egyes típusokba öntött kifejezésmód hatástani vizsgálata, valamint a grammatikai metaforizálódás kialakulásának kérdése, a transzkategorizáció napjainkban is érdekes, még nem kiaknázott kutatási téma lehet. A szerzők különös figyelmet szentelnek a szóképzés jegyek alapján (a jelleg megtartása vagy változása mellett) történő tárgyalásának, valamint a metaforikus szerkezetek kibontásának (az ún. demetaforizációnak). Táblázatos formában részletezve (6(3)., 248–248. o.) mutatják be a grammatikai metaforák típusait osztályozási alapjuk, grammatikai funkciójuk, valamint a bennük foglalt jelentéses elemek participáns státusa alapján, konstrukciós és szövegpéldák illusztrációja mellett. Különös figyelmet kap a metaforizáció komplexitásának, fokának mérése. Kár, hogy a részletes elemzés során H/M nem veti össze (illetve csak felvetőlegesen tárgyalja) nézeteit és eredményeit a kurrens, kognitív szemléletű metaforakutatás modelljeivel, így Lakoff, Johnson, Turner, Kövecses, Gibbs, Steen, Giora és mások nézeteivel. A ’folyamatot’ kifejező igék osztályozásánál (265–266. o.) célszerű lett volna a releváns beszédaktus-elmélet keretében végzett, a performativitás alapjaira helyezett összevetés. Ez nem történik meg, helyette viszont a szerzők hivatkoznak Whorf típusazonosításaira.

A második egység utolsó részét képező 7 . f e j e z e t a tipológiai relevancia kérdését feszegeti, a kínaival való összevetést, összevethetőséget tárgyalja rövid, mindössze 23 oldal terjedelemben. Mint azt H/M kiemeli, a kínai nem kölcsönző nyelv, mint az angol vagy a japán, a szótételeket saját készletéből létesíti. A megállapítás szerint a szekvencia–figura–elem viszony azonos az angolban és a kínaiban. Ugyanakkor a kíaiban nincs az angolhoz viszonyítható igeidő, kidolgozott viszont benne a deiktikus rendszer. Általános szinten megállapítható az is, hogy ami konstrukciósan fejeződik ki az angolban, az a kínaiban is hasonlóan reprezentálódik. Így például a két nyelvben megegyeznek a folyamatok konstrukciós típusai. Eltérő viszont az, hogy míg az angolban a melléknevek nominális jellegűek, addig a kínaiban verbálisak (hasonlóan a japánhoz), a létigével konstrukcióban fejeznek ki askripciót, tulajdonítást. Míg az angol a kvalitásokat dominánsan nominális konstrukcióban fejezi ki, addig a kínai ezt tagmondat formájában teszi. A legtöbb eltérés a két nyelv között az elemek szintjén van. Ugyanakkor a hasonlóságok ezen a szinten is szembetűnőbbek a különbségeknél. Mivel a kínai izoláló nyelv, így grammatikai rendszerében nincs morfológiai variálódás vagy jelzettség. A participánsok és folyamatok fő kategóriái a szintaxisban a szófajokkal fejeződnek ki. A kínaiban a megszámlálhatóság, mint kategória, nem létezik. A verbális csoportjában igeidő nincs, ugyanakkor viszont a modális konstruktumok készlete gazdag. Az angolban a folyamatban általában implikálódik annak befejezettsége, a kínaiban azonban nem. Ha a befejezettség kifejeződésére szükség van, ez egy újabb igével történik. A különféle lexikális mezőkbe tartozó szavak (illetve közeli szinonim csoportok—így pl. a vágást kifejező igék is) a két nyelvben hasonló alapokon specifikálódnak. Így az igei csoportok tagjai a konceptuális síkon hozzájuk kötődő participáns szerepek alapján lexikalizálódnak és grammatikalizálódnak (vö. Brinton–Traugott 2005, Traugott–Dasher 2005), s mindennek fogalmi alapjaiban, hátterében az ún. ’feltűnőség’ [’saliency’] fontos szerepet játszik.2 Így pl. a vágást kifejező igék participáns státusú aktánsai között a kínaiban, az angolban (s a magyarban is) kiemelt státusú az ’érintett’, valamint a ’mód’. Végezetül érdekes még megjegyezni, hogy a kínaiban, míg a ’folyamatokat’ általában a különböző dialektusokban eltérő nevek fejezik ki, addig a ’dolgok’ nevei ugyanezekben azonos marad.

A 9 . f e j e z e t a fogalmi bázis felhasználásával foglalkozik szövegfeldolgozás során. Bevezetéseként a generáló rendszer szerkezetét ismerhetjük meg a 9-1. ábra alapján (373. o.). A szöveggeneráló rendszer a kontextusba ágyazottan jelenik meg, s hozzá egy ún. kliensrendszer adja a nyers információt. Szerkezete két fő komponensben rétegzett, az-az stratifikált. A szemantikai és a lexikogrammatikai komponens között interfészviszony áll fenn. A szemantikai bázis az első fejezetben bemutatott metafunkcióknak megfelelően három összetevőből: a fogalmi bázisból, az interakciós bázisból és a szövegbázisból áll. A szekvenciákban, figurákban és a cselekvésekben megmutatkozó szemantikai jegyeket a lexikogrammatikában jegyek előszelekciója fogadja (pl. a ’cselekvést’ a tagmondat szintjén a ’matéria’). Ennek megfelelően a szisztémikus-funkcionális nyelvtanban a lexika a grammatika finom, specifikus részét képezi, melyben a szintaxis és a morfológia elválaszthatatlan egymástól. Winograd mindezt jegy- és funkcióalapú grammatikának nevezi (1983). Az SFG a jegyeket választásos alapú hálózatokba rendeli. A stratifikációt a 9-4. ábra (383. o.) szemlélteti, a 9(2). táblázat (384. o.) pedig a rendszer kapcsolódási pontjait részletezi. A generálás egy logogenetikus folyamat: aktiváció révén alakítja ki a jelentést, ahogy a szöveg kibomlik. A befogadó az interpretáció során rekonstruálja ezt a folyamatot. Ahogy a szöveg fejlődik a generálás során, úgy válik újabb és újabb kezdeményezés forrásává. Ezt a folyamatot a 9-5. (386. o.) és a 9-6. (387. o.) ábra illusztrálja. Példaként a szerzők egy recept szövegének generálását mutatják be. A participánsok funkcionálását illetően kifejtetlen marad hogy miért nem önállóan töltenek be funkciót, miért van szükség konflációjukra, és miért éppen az adott participáns párok (egyáltalán, miért éppen párok, s például nem tripletek)—például ’aktor’ az ’ágenssel’ (önmagukban is kritizálható participánsok egymás viszonylatában, ahogy arra fentebb, az első egység ismertetésekor már felhívtuk a figyelmet), ’cél’ a ’médiummal’ szerepel egymás társaságában. Nem fejtik ki a szerzők azt sem, hogy mit jelent az, hogy a textuális metafunkció jelentősen különbözik a gondolati síktól abban, hogy „szintagmatikus progressziója hullámszerű, periodikus kiugrásokkal”, s hogy „inherens módon dinamikus annyiban, hogy a szöveget folyamat formájában szervezi” (398. o.). A textuális valóságon keresztül realizálódik a valóság másik két formája, az interperszonális és a fogalmi sík.3 A fejezet végén szövegelemzésként H/M egy Joseph Conradról szóló szöveget mutat be.

A két orientáció eltér a szemantikai organizáció tekintetében. A filozófiai/logikai szintagmatikus szerveződésű (a kompozicionalitás mellett érvel), míg a retorikai/etnografikus felfogás szerint az organizáció egyaránt paradigmatikus és szintagmatikus. Képviselőik a paradigmatikus viszonyulást tekintették dominánsnak, s a jelentéspotenciált kutatták, a rendszerek taxonomikus és metafunkciós szimultaneitásának alapjait keresve. A két tradicionális felfogás rendszerét a 10-1. ábra (418. o.) szemlélteti. Célszerű lenne itt szorosabbra venni (bemutatni) a kognitív szemantika és a szocioszemiotika, funkcionális szemantika közeliségét, mint a formális szemantikáét bármi mással.

A fejezet következő része a formális szemantika kérdéseivel foglalkozik. A szerzők a 10-2. ábrán (420. o.) tételesen bemutatják a különféle jelentéselméletek fejlődéstörténetét, kimutatva egymáshoz való viszonyaikat. Különösen érdekes, hogy Roget tezauruszát és a kereteket, valamint az ún. ’átöröklést’ [’inheritance’] is a formális szemantika oldalára helyezik, sőt, még Jackendoff, Lakoff, Langacker is itt kap helyet. Ebben a részben ismertetik a formális szemantika történetét a gyökerektől napjainkig. Kiemelik, hogy a formalista irányzatot a szemantikához kapcsolt kompozicionális szintaxis jellemzi. A formális szemantika reprezentációs (a külső világra utaló) orientáltságú. Itt a jelentés a nyelven kívüli világba helyeződik. Ez, eltérően H/M felfogásától, nem produkciós jelentésfelfogás.

Ezután a kognitív szemantikával foglalkoznak a szerzők, elsősorban Ray Jackendoff és George Lakoff elméleti koncepciójával, ismertetve a konceptuális és kognitív szemléletű szemantikai modelleket. Kitűnik, hogy H/M a nyugati-parti megközelítést (Lakoff) érzik a fogalmi síkra bázisként épülő saját modelljükhöz legközelebb állónak. Jackendoffnak azt tulajdonítják, hogy ő a szemantikai szint fölé egy konceptuális szintet helyezett, s a két szintet nála a pragmatika köti össze. Nézetük szerint Jackendoff modelljében a szemantikai szerkezetek a fogalmi struktúrák egy típusát képezik. Hogy ez nem teljesen fedi a valóságot, azt megismerhetjük, ha áttekintjük Jackendoff rendszerét (különösen a reprezentációs modularitásra vonatkozó nézeteit) a 2002-ben publikált Foundations of language c. monográfiájában.4 H/M Jackendoff felfogását transzcendentálisnak, sajátját pedig produkciós alapú megközelítésnek tartja. A H/M által képviselt modellben a projektált világ egy szemantikai konstrukciót képez, amelyben előtérbe helyeződik az interperszonális perspektíva.

Itt tehát a jelentés együttműködés alapján konstruálódik, azaz szemiotikai (konstrukcionális) és dominánsan társadalmi természetű. Ami a jelentés helyét illeti a természetes nyelvek feldolgozásában (NLP), H/M a Schank és Abelson (1977) által képviselt forgatókönyv bázisú elméleti modellel szimpatizál. Mégsem látjuk azt, hogy Schank és Abelson modelljét integráltan beépítenék saját elméletükbe. Nem mutatják ki részletesen a konkrét hasonlóságokat sem, hanem csupán az ismertetésre szorítkoznak.

A 1 1 . f e j e z e t a torzulás és a transzformáció kérdéskörét tárgyalja. H/M nézete szerint a nyelv nem megbízható szemiotikai referenciakeret, mivel torzítva jeleníti meg a gondolkodási szférát vagy az extralinguális valóságot. Komponense, a szintaxis sem tekinthető megbízhatónak, mert az is torzítva jeleníti meg a szemantikai információt. A referenciakereteket tárgyalva a szerzők ismét foglalkoznak a participáns és a cirkumstáns szerepek viszonyával. Érdekes, hogy habár ismerik Starosta modelljét, hiszen idéznek is belőle (442. o., vö. Starosta 1988), a központi kategóriát, az ’érintett’ argumentum fogalmát mégsem veszik át tőle. Starosta felfogásához hasonlóan a szerepek H/M megközelítésében is inkább nyelvi alapúak, mint filozófiai-logikai státusúak, ahogy azt Fillmore (1968) (Reichenbachra hivatkozva) kifejtette. H/M itt is hangsúlyozza, hogy a nyelvet kívülről szemlélő jelentésbázisú elméletek hamisak, mivel a nyelv maga a tapasztalat jelentéssé transzformálása saját belső rendszerével. Ennek során a rendszer valamennyi rétegének produktumát megszűri, ellenőrzi egy másik rétege, illetve maga a megszűrt is értelmezi egy-egy másik réteg produktumát. Ilyen alapokon valósul meg a nyelv stratifikációs természete.

A 1 2 . f e j e z e t ismét a ’figurákkal’ és a ’folyamatokkal’ foglalkozik, de itt most a processzus tényezőinek leírásán, s nem a figurában szerepet játszó aktánsokon van a hangsúly. A fejezet középpontjában a temporális— aspektuális paradigma alkotóelemeinek, kategóriáinak, tipizálásuknak kérdései állnak, kiindulásképpen Vendler (1967) nézeteire alapozott módon. Vendler hivatkozott művében osztályozza az állapotokat és a folyamatokat, s lexikálisan is reprezentálja őket. Érdekes (és ma is helytálló) módon tárgyalja azt, hogy egyes verbálisok kettős arcúak: állapotot és cselekvést egyaránt kifejezhetnek (mint pl. a dohányzik kifejezés, ami azonban nem fejez ki ’eredményt’ [’achievement’]). Vendler klasszifikációjában az ’eseménytípusoknak’ [’event type’] négy csoportja létezik: a ’cselekvés’ [’activity’], a ’teljesítmény’ [’accomplishment’], az ’eredmény’ [’achievement’], az ’állapot’ [’state’]. Sajnálatosan nem húzza meg analizálva a ’teljesítmény’ és az ’eredmény’ közti határvonalakat.

H/M összekapcsolja Vendler eseménytipológiáját a ’figura’ tipológiájával (lásd a 12(4) táblázatot, 475. o.). A szerzők argumentumjegyek alapján kontrollvizsgálatokat végeznek különféle igékkel a vendleri osztályozás helytállóságát ellenőrizve. Összevetik azt a filozófus Nordenfelt (1977) osztályozásával és az azt illető azonosító jegyek típustanával. Érdekes megfigyelni, hogy az elemzés középpontjában nem a ’cselekvés’, hanem inkább az ’állapot’ értelmezése áll (Chafe 1970). A kulcsfontosságú participánsokat illetően H/M különbséget tesz ’aktor’ és ’ágens’ között: az előbbit tranzitív viszony esetén alkalmazza, az utóbbi pedig értelmezésében az ergatív funkciót jellemzi. Ugyanakkor H/M ’aktor’ fogalma Chafe (1970) ’páciens’ [érintett] fogalmára (s ahogy fentebb megjegyeztük, Starosta (1978, 1988) azonos nevet viselő aktánsára) is vonatkoztatható. Chafenél felvetődik az ’erő’ mint aktáns státusa is, ez a ’potenciál’ néven szerepel. Chafe ’erő’ fogalma közelít Starosta ’érintett’ kategóriájának jellemzéséhez. Az ’ágens’ az ő modelljében erős potenciállal rendelkezik, és tipikusan [+ élő]. Kérdés, hogy az olyan mondatokban, mint (14), az alany ’aktor’, vagy Starosta nyomán ’érintett’ participáns funkciójú-e.

Foley és Van Valin (1984) a participánsokat makroszerepek és példányszerepek [token-specific relations] csoportjaira osztják, s ezekben a csoportokban kapnak helyet azután a már tárgyalt participáns kategóriák. Ezt a státusbeli megkülönböztetést H/M a ’finomság’ [delicacy] kritériumainak megfelelő kategoriális megkülönböztetésnek tartja. A fejezet végén a szerzők kimutatják, hogy az általuk tételezett és használt participáns szerepek nem csupán az általánosítás mélységének szintjét illetően, hanem perspektívájukat tekintve is eltérnek a más kutatók által alkalmazott karakterizációtól.

Van Valin, valamint H/M is kiemeli, hogy az igeosztályok és az események vendleri osztályozása nyomán a tipizálás részleteit Dowty (1979) dolgozta ki, jegyek alapján, szemantikai dekompozícióval, az aspektuális jegyekre fektetve hangsúlyt. Van Valin és Foley, valamint H/M nyomán az igeosztályok klasszifikációjának alapjául szolgáló tényezőket a 12(11–14). táblázatok tételezik.

Az 523. oldalon érdekes felvetést olvashatunk a lexikális-grammatikai alternációkról. A fogalmi síkú viszonyokat tükröző alternációk, mondatpárok a halliday-i rendszerben nem szinonimikus láncolatok. H/M nem hisz a propozicionális/strukturális szinonimitásban. Talán azért nem, mert felfogásának alapköve az, hogy különféleképpen konstruáljuk meg nyelvileg a valóságot, s az ennek során kapott struktúrák nem lehetnek teljes mértékig hasonlóak, azonosak vagy rokonok (s ennek nyomán szinonimák).

Az interperszonális metafunkciót taglaló részben H/M kifejti, hogy a nyelvet használók minden egyes mondat képzésekor adott „beszédfunkciót” testesítenek meg. A szerzők beszédfunkció alatt itt ugyanazt értik, amit a pragmatikai szakirodalom beszédaktusoknak nevez. Sajnálatos, hogy H/M a vaskos monográfiában sehol sem veti össze nézeteit a beszédaktus-elmélet tanaival.

A textuális metafunkcióval foglalkozó alfejezetben a létrehozott szöveg mint produktum és környezete, a szituációs kontextus és a más szöveghez való viszony kérdéseit taglalják a szerzők, alapvetően a Prágai Iskola funkcionális mondatperspektíva elméletéből közismert téma–réma tagolódás, az információ adott vs. új típusa mentén. Általános megállapítás, hogy a közlés fókusza a nyelvekben a közlés végén szerepel. Az ismert vs. új tétel elrendeződését azonban számos nyelvben, így az angolban sem a szórend biztosítja. Az angolban például ezt az intonációs rendszer segíti kifejezni. A mondat H/M véleménye szerint a szöveg szempontjából szerveződik, mely felfogással egyet lehet érteni. A szerzők foglalkoznak a kohéziós eszközökkel is, melyek között a referencia, az ellipszis, a konjunkció és a lexikális kohézió kapnak kiemelt státust. Nem tárgyalják ugyanakkor ezek kapcsolatát a koherencia síkjával. A fejezet végén a nyelvi kategóriák határainak érintkezését, a nyelvi kifejezés fogalmi síkú meghatározatlanságának típusait: az ambiguitást, a fogalmi alapú összeolvadást [blend], az átfedéseket, a neutralizálódást és a jegyek, területek komplementer státusát tárgyalják gazdag példaanyaggal illusztrálva.

Az egység utolsó részében, a 1 4 . f e j e z e t b e n H/M a fogalmi alapú modellek létrehozásával, a tudatosság kérdéseivel foglalkozik a hétköznapi életet és a kognitív tudományokat illetően. A szerzők itt is kiemelik, hogy a fogalmi síkú alap kongruens és metaforikus tapasztalatokon alapuló konstruálást egyaránt megjelenít. A különféle modellekben megvalósuló absztrakciók eltérő fokát a 14-1. ábra (566. o.) mutatja be. A jelentéskonstruálás tudatos folyamatát konkrét szövegelemzésen keresztül mutatják be, alapvetően a kulcsszavak azonosításával. A fejezet mintegy általános, tudományelméleti keretet ad az egész műnek. A szerzők felvetik a vizsgálódás alapkérdését: mennyire vagyunk képesek magunk megfigyelni gondolkodásunkat és nyelvhasználatunkat. Elégséges ismeretekkel rendelkezünk-e már ehhez? Hangsúlyozzák, hogy a kognitív tudományokba be kell vinni a fogalmi bázis–interperszonalitás kettősségének szemléletét, a jelentéskonstruálás apparátusának leírását úgy, ahogy az ebben a koncepciózus könyvben szerepel, mivel a tradicionális szemlélet (H/M szerint) helytelen módon szétválasztja az ismeretek és a jelentés szféráját. Kiemelik a projekciótól való függőséget, annak jelentőségét, mivel ezen keresztül konstruáljuk tapasztalati úton a jelentést stratifikációs formában. A projekció képezi az összekötő kapcsot a fogalmi alap és az interperszonális aspektusok között. Fogalmi síkon a projekció egy konstrukciós aktus, ezen keresztül kerül szavakba öntött formába a tapasztalat, amit azután interperszonálisan közvetítünk. Mindezt a 14-11. ábra modellálja (601. o.). Ilyen módon tehetjük a kognitív tudományt a ’kognitív’ mellett ’szemiotikaivá’. Az ilyen értelmezés tükrözi mindazt a megosztott és közös tapasztalatot, amivel évszázadok, évezredek óta rendelkezünk, s amely nem pusztán szubjektív, hanem interszubjektív természetű.

Halliday és Matthiessen koncepciózus monográfiája a modern nyelvelmélet egyik legmarkánsabb kifejeződése. Mintegy összegzi a szisztémikus-funkcionális grammatika modelljének keretei közt végzett kutatásokat, általános nyelvelméletként vetítve ki annak eredményeit. Ugyan modellkötöttsége korlátokat is jelent abban, hogy általános elfogadottságot nyerjen, ugyanakkor empirikus alapjai, fogalmi bázisa és szocioszemiotikai apparátusa lehetővé teszik összevethetőségét más, korunkban vezető szerepet betöltő, empirikus alapú, kognitivista szemléletű nyelvelméletekkel és nyelvleírásokkal.