Valóban, a helsinki Egyetemi Könyvtár polcai között sétálva nem találtam túl sok ehhez fogható, vaskos alkotást. A nyelvészeti könyvek sorai között pedig egyenesen az Iso suomen kielioppi a „könyvespolcok királya”. Bár szívesen alkalmaztam volna e műre az „Óriás finn nyelvtan” elnevezést, mégis ragaszkodtam a finn iso szó eredeti jelentéséhez (’nagy’) és a könyv címének magyar megfelelőjét Nagy finn nyelvtanként adtam meg. Az egyszerűség kedvéért viszont a bemutatott műre a továbbiakban—a Finnországban már elterjedt és elfogadott rövidítéssel—ISK-ként fogok hivatkozni.2

 

1995 végén már meg is kezdte a munkát a nyelvtaníró bizottság, amelynek tagjai közé a Helsinki Egyetem (Auli Hakulinen), a Kotus (Kotimaisten Kielten Tutkimuskeskus ’Hazai Nyelvek Kutatóintézete’; Maria Vilkuna, Riitta Korhonen, Tarja Riitta Heinonen) és a Finn Tudományos Akadémia5 (Vesa Koivisto, Irja Alho) jeles képviselőit választották. Az ISK előszavából kiderül, hogy ezt a közös tudományos vállalkozást Raimo Jussila, a Kotus akkori helyettes elnöke indította útjára; bár ő maga a konkrét kutatói munkában nem vett részt, de biztosította a nyelvtanírás intézményes hátterét.

A nyelvtan elkészítése jól szervezett csapatmunka eredménye. A kutatócsoport tagjai az egyes fejezetek végiggondolására és megírására egy-egy (a főfejezetekhez inkább két-két) felelőst jelöltek ki maguk közül, s a rendszeres találkozásokkal ezeket az egyéni eredményeket egy koherens mű megalkotásának céljával egységesítették. A nyelvtan kollektív jellegét az is erősíti, hogy 54 további külső konzulenst6 kértek fel a kéziratok átolvasásához a hibák és pontatlanságok kiszűrése céljából. Ezek a megjegyzések, kommentárok jelentősen segítették a hat, később (2001-től) már csak négy nyelvtaníró embert próbáló munkáját.

A hosszú és alapos munka gyümölcse 2004 októberében ért be, amikor az ISK—éppen jó időben—a Helsinki Könyvvásárra megjelenhetett.

Az új nyelvtant nagy várakozás övezte, hiszen nem egy hétköznapi műről, hanem egyenesen az „akadémiai nyelvtan” megjelenéséről volt szó; a könyvet— a finn nyelv letéteményeseként— eleve a legnagyobb presztízsű alapműnek szánták.

A szerzők már a megjelenés előtt egy évvel elhúzták az olvasók előtt a mézesmadzagot egy-egy tudományos fórum vagy nyilvános találkozó alkalmával, ahol beszámoltak a kutatói munka eredményeiről és a készülő ISK munkálatairól is. Sok kutatás és könyvírás állt addig, míg az ISK meg nem jelent, hiszen elsősorban új terminológiai forrást, szakszókincset és rengeteg új kutatási eredményt vártak tőle. Az interneten máig megtalálhatók azok a mintafejezetek (Verbikantaiset substantiivi-johdokset ’Deverbális főnévképzők’, Adjektiivit ’Melléknevek’, Lausuma ja vuoro ’Megnyilatkozás és megszólalás’, Kongruenssi ’Kongruencia’, Passiivi ja passiivimaiset rakenteet ’Passzív és passzív jellegű szerkezetek’),7 amelyeket még a megjelenés előtt bocsátottak a kíváncsian várakozó nagy nyilvánosság elé. Azóta folyamatosan nő azon elektronikus oldalak száma, amelyek az ISK-val foglalkoznak kritikák, könyvajánlók és reklámok, esetleg terminológiai magyarázat-gyűjtemények8 vagy fogalomtárak formájában.

 

A finn nyelvtanírói hagyomány valamikor az irodalmi nyelv fejlesztésével párhuzamosan, a 16–19. században alakult ki. A kezdetben még nyelvjárásokban élő finn nyelvet viszonylag gyorsan egy közös irodalmi nyelvvé egységesítették; bár ez egyúttal sajátos nyelvi helyzetet is teremtett: a kompromisszumos megoldással született új finn nyelv a 19. század végén szinte senkinek nem volt igazi anyanyelve. Nemcsak a Finnországban élő svédeket (és más nemzetiségűeket), de magukat a finneket is meg kellett tanítani erre az „új” nyelvre, így érthetően megerősödött az iskolai nyelvtanok — elsősorban egységesítő-normatív — szerepe. Az ISK-t megelőző nyelvtanok, amelyeknek fő funkciója az oktatás és tanulás, a helyesírás és nyelvhelyesség, valamint a szövegértés és -alkotás elősegítése volt, minden esetben a hivatalos irodalmi nyelvet rögzítették. Bár az ISK már inkább a nyelvtaníró hagyomány kései ágának követője — ahol a ragozási paradigmák, nyelvtani összefoglalók és a nyelv jellemvonásainak egyszerű leírása mellé már bekerültek jelentéstani, pragmatikai, általános nyelvészeti stb. kérdések is —, mégis furcsának találom, hogy a jeles nyelvtaníró elődökre e könyv bevezetőjében még említés szintjén sem történik utalás. Véleményem szerint össze lehetett volna állítani egy rövid listát olyan korábbi finn nyelvtanokból, amelyekben az elméleti magyarázatok mellett már megfogalmazódott a tényleges nyelvhasználat megfigyeléseinek jelentősége.9 Különösen az utóbbi évszázad finn nyelvtaníróinak név szerinti említése szolgált volna hasznos adalékul a finn nyelvtanírás iránt érdeklődő új nemzedék számára.

 

Ennek megvalósíthatóságáról nem elég a bevezetőben található eszmefuttatást elolvasni az elsődleges és marginális kifejezésmódok viszonyáról, hiszen a normativitástól való tudatos elzárkózás—különösen egy nyelvtan esetében — nem is olyan könnyű vállalkozás. Elég, ha megfogalmazunk néhány fogalmi definíciót vagy csoportokat, kategóriákat állapítun meg, máris érezzük a szöveg előíró és normativitás felé mutató jellegét. Bár ez a nyelvhasználatot közvetlenül tényleg nem befolyásolja, mégis hatással van a nyelvvel foglalkozók szemléletére és a nyelvről kialakított képünkre. Így egyfajta „rejtetten normatív” tudatos döntésnek tarthatjuk az ISK-ban például a Minun täytyy mennä mondatban a „nekem (mennem kell)” genitivus subjectivusként való értelmezését.

Az ISK szerzői innovatív döntéseikkel ugyan igyekeztek elszakadni a hagyományos nyelvtan megszokásaitól, viszont egyes pontokon mégis éppenséggel konzervatív álláspontot tükröző részekkel találkozunk. Így pl. az egzisztenciális mondatok tárgyalásánál a „partitívuszi alany” megkérdőjelezhető fogalmának alkalmazása szinte teljesen figyelmen kívül hagyja az elmúlt évtizedekben lezajlott viták eredményeit, sőt magának az egyik társszerzőnek, Maria Vilkunának saját korábbi álláspontját is.10 Néhány kétségbe vonható részletkérdéstől eltekintve a könyv mégis egyedülálló szintézist alkot a finn nyelvi kutatások legújabb eredményeiről, amelyek elsősorban a 20. század második felében és az ISK megszületésének közel 10 éve alatt születtek. Felismerhetünk régi nyelvtanokból ismert meghatározásokat és felosztásokat, de az ISK számos esetben—kitágítva a grammatika körét—új nyelvtani fogalmakkal, terminusokkal, új szempontú magyarázatokkal és szemléletes példákkal értelmezi és fogalmazza újra a régit. Lehetetlen lenne mindezeket itt tételesen felsorolni, így csak egy-két példát ragadok ki az ISK-ban használt új kifejezések sorából. A régi nyelvtanokban például még lauseenvastike (837)11 néven ismert „mondatsűrítő szerkezetek” itt már új néven szerepelnek—világosabbá téve az altípusok jellegét és funkcióját: referatiivirakenne ’referatív szerkezet’, tulajdonképpen particípiumos szerkezet (531), statusrakenne ’státuszszerkezet’, régi nevén nominativus vagy partitivus absolutus, tulajdonképpen módhatározós szerkezet (837), temporaalirakenne ’temporális szerkezet’ (536) és finaalirakenne ’célhatározós szerkezet’ (507, 541).

Vannak fogalmak, amelyek a korábbinál szűkebb és egyben egyértelműbb használatot is nyertek az ISK által. A partikkeli (’partikula’) fogalma korábban tágabb gyűjtőfogalomként az igék és a névszók mellett a harmadik nagy szóosztályt jelölte: ez volt a határozószók, adpozíciók, kötőszók és indulatszók közös elnevezése. Az új nyelvtan már különbséget tesz a hiányos paradigmát felmutatni képes határozószók és adpozíciók, valamint a teljesen ragozhatatlan kötőszók, indulatszók és a különféle, társalgást kísérő partikulák (például no ’no, na, nos’; ai ’jé!, ja(j)!, ej!, óh!, huh!, tyű!, hű!’; joo ’igen, jó, ja’) között. A korábbi nyelvtanokban még ismeretlen partikulaelnevezések közül a dialogipartikkeli-t (’társalgáspartikulák’), a lausumapartikkeli-t (’nyilatkozatpartikulák’, vö. ang. utterance particle), a sävypartikkeli-t (’árnyaló partikula’, vö. ném. Abtönungspartikel) és a fokusja asteikkopartikkeli-t (’fókusz és fokozó partikulák’, vö. rémakiemelő és fokozó partikulák, Keszler (szerk.) 2000: 279–280) érdemes megemlíteni.

A terminusok használatának leszűkítésére példa továbbá az akkusatiivi ’accusativus’, amely már nem egyszerűen a tárgyeset szinonimájaként fordul elő a nyelvtanban, hanem egy nagyon szűk körű használatra korlátozódik: csak a személyes névmások (pl. minut ’engem’) és a kuka ’ki’ kérdő névmás (kenet ’kit’) tárgyas alakjaira alkalmazható. Az accusativus fogalmi köre tehát jelentősen módosult a hagyományos finn nyelvtanok szintaktikai szempontú megközelítéséhez képest: az ISK-ban ugyanis már szinte csak formális szempontok különítik el a tt-vel jelölt accusativust a teljes tárgy (f. totaaliobjekti) másik két altípusától: a nominativus alakú (0) tárgytól (nominatiivi ’nominativus’) és a genitivus alakú (-n) tárgytól (genetiivi ’genitivus’). Világos ugyan ez az elhatárolás, viszont félreértéshez is vezethet az indoeurópai nyelveket tanulóknál. Fordított irányú változást, tehát egy esetvégződés használati körének kitágítását, funkcionális gazdagítását látjuk például a finn genitivusi -n esetében: a szerzők már nemcsak a klasszikus értelmű birtoklást kifejező szerkezetekre (kaupungin valot ’a város fényei’) és a predikatív (kädet ovat Eesaun ’a kéz Ézsaué’), a necesszív (Meidän on onnistuttava ’Sikerrel kell járnunk’) valamint az infinitív szerkezetek (Hän antoi kirjan pudota ’Hagyta a könyvet leesni’) alanyaira, hanem a tárgyi esetfunkcióra (Haukka tavoitti myyrän ’A héja elkapta a pockot’) és a melléknevek vagy határozószók n-végű bővítményeire (hurjan nopea(sti) ’veszettül gyors(an)’) is alkalmazzák a genitivus kifejezést.

Ha csak említés szintjén egymás mellé sorakoztatok néhány újdonsült kifejezést az ISK-ból, kicsit olyan érzés fog el, mintha Elias Lönnrot12 kortársaként csodálkoznék rá a „nyelvi újszülött”-ek sokaságára—a most még idegenül csengő, de a nyelvbe/nyelvtudományba minden bizonnyal hamarosan teljesen beépülő terminusokra: például menemätön aika ’nem múlt idő’, tulajdonképpen praesens (139), puiteadverbiaali ’körülményhatározó’, tulajdonképpen hely- és időhatározó (918), tilanneviitteisyys ’szituatív utalás’, tulajdonképpen anaforikus utalás (1378), verbiketju ’igelánc’, tulajdonképpen analitikus szerkezetű igekapcsolatok (493), nipputunnus ’szintetikus toldalékmorféma’, (89), kvanttoripronomini ’névmási kvantor’, mennyiséget, mértéket kifejező névmás, tulajdonképpen határozatlan és általános névmás (726) stb.

 

Az ISK talán legérdekesebb újítása éppen abban áll, hogy bár a könyv alapja tulajdonképpen az irodalmi nyelv, mégis számos esetben mutat be élő, „spontán beszélt nyelvi” példát. Ez a megközelítés azért is meghatározó lépés a nyelvtanírás történetében, mivel létjogosultságot ad a már Finnországban is egyre inkább szembeötlő jelenségnek: a hétköznapi beszélt nyelv és az írott irodalmi nyelv eltávolodásának. A mindennapi beszélt nyelvnek szinte már önálló nyelvtana, szótára van (ma is termékeny szórövidítésekkel), sőt jeles szépirodalmi alkotások születnek újjá ezen a „nyelven”, hogy az a fiatal nemzedék számára is elérhető legyen. Ez a nyitott szemlélet és a finn nyelvtudományra egyébként is jellemző érdeklődés a beszélt nyelv és a társalgáselemzés iránt vezethetett el egy ilyen új szempontú és gazdag példaanyagot felmutató nyelvtan megszületéséhez.

Az ISK megközelítésmódja tehát elsősorban gyakorlati: nem szabályokhoz és elméletekhez keres példát, hanem az összegyűjtött gazdag korpuszanyagot felmérve és összegezve ismerteti a nyelvben megfigyelhető jelenségeket. Feltárja ugyan a szabályszerűségeket, de nem tagadja le az attól eltérő variánsokat és kivételeket. Ezt hivatott érzékeltetni a könyv mottója is: „Kielioppini poikkeamat pitävät, vain säännöt eivät.” ’Csak a nyelvtantól való eltéréseim bizonyosak, a szabályosságok nem.’ (Eila Kivikk’Aho 1995).

A könyv tehát figyelembe veszi a nyelvi változatokat és a beszélt nyelvre jellemző sajátosságokat, többek között az eltérő nyelvi struktúrát, a sajátos szókincset és kifejezésmódot stb. A finn hangzó szövegekben előforduló kifejezések (töltelékszavak pl. tota ’izé, hogy is mondjam’, noin ’így, úgy’, niinku ’(a)mint, úgy (a)mint, úgy ahogy, mint ahogy, miként’ stb., trágárságok és szitokszók) megemlítése egy szigorú nyelvművelő szemében talán túlságosan illetlennek, pongyolának és feleslegesnek tűnik, bevonásuk mégis valószerűbbé teszi a mai élő finn nyelv leírását. A beszélt nyelvi példák felvonultatása nem szisztematikus, a nyelv teljességén végigvonuló elemzést jelent; bár van néhány világosan elkülönülő alfejezet, amely szinte teljes egészében köznyelvi példákat ismertet (pl. Lausuma ja vuoro ’Megnyilatkozás és megszólalás’, Lisäykset14 lauseen ja muun lausuman osina ’Hozzátoldások a mondatokban és egyéb megnyilatkozásokban’, Vieruspari ja sekvenssi ’Szomszédsági párok és szekvenciák’ stb.).

Az ISK által felhasznált korpuszanyag a korábbi nyelvtanok forrásanyagaihoz mérten mennyiségben és méretben is többszörösen túlszárnyalja elődeit, hiszen csak a Parole-korpusz 36,2 millió szóból álló szöveganyagot tartalmaz; sokoldalúságát és reprezentatív jellegét pedig a források változatossága garantálja: újságok, folyóiratok, szakpróza és szépirodalmi szövegek, bőséges elektronikus korpusz (internet: weboldal és e-mail), rádió- és televízióbeszédek (beszélt nyelvi és irodalmi nyelvű szövegek) stb.15

 

Az ISK tartalomjegyzéke és szerkezeti váza még a szakember olvasót is képes zavarba ejteni, hiszen teljesen új típusú felosztást és elrendezést mutat. Az első benyomás bizonytalanságát a könyv bevezető szavai csak némileg oldják: az alkalmazott nyelvi ábrázolás— a szerzők véleménye szerint is — egy sokrétű és sokdarabos kirakós játékhoz hasonlítható, ahol a darabok egymáshoz illesztésénél (a tulajdonképpeni szerkezeti felépítésnél) olykor hiányosságok is adódhatnak.

A szerzők a 42 alfejezetet 3 fő egységre osztották, ezek alkotják a nyelvtan gerincét. A főfejezetek elnevezései— S a n a t (’Szavak’), R a k e n n e (’Szerkezet’) és I l m i ö t (’Jelenségek’) — tömörségükben és elvontságukban nem sokat árulnak el a tényleges tartalomról, csupán sejtetik azt. A Szavak fejezet (kb. 400 oldal) elsősorban hangtani és alaktani (fonológiai, morfofonológiai és esettani), valamint szóalkotással (szóképzéssel és szóösszetétellel) kapcsolatos kérdéseket tárgyal. Ebben a fejezetben (de legkésőbb a következőben) jó alkalom lett volna a prozódiai kérdések részletesebb és átfogóbb tárgyalására és a prozódiai kutatásokra vonatkozó szakirodalmi hivatkozásokra — ennek elmaradását a könyv hiányosságaként kell értékelnem.

A második fő fejezet (Szerkezet(ek), kb. 750 oldal) kapta a legnagyobb hangsúlyt a könyvben: itt váratlanul először a kész szóalakokkal, ill. tulajdonképpen a különböző szófajokkal, később pedig a szavak által alkotott nagyobb szerkezeti egységekkel (szintagmákkal, mondatrészekkel és azok viszonyával, mondatokkal és megnyilatkozásokkal, dialógusokkal stb.) ismerkedhetünk meg.

Ha a kétféle megközelítésmód alapján (a nyelvi szerkezetek vizsgálata a formától a jelentésig vagy a jelentéstől a formáig halad) kellene ezeket a fejezeteket jellemezni, akkor erre a két fő egységre többnyire a formális megközelítés lenne a jellemző. Ezzel a szerzők nyilvánvalóan a nyelv formális kategóriáinak tisztázására és a későbbi hivatkozás lehetőségének megteremtésére törekedtek. Összességében a nyelvtanban mégis kiemelt jelentősége van a funkcionalitásnak (különösen a kommunikatív funkciók nyelvi kódolásainak) nemcsak a harmadik fő rész konkrét fejezeteiben (l. később részletesebben), de a mű egészében is (l. például a Partikkelit ’Partikulák’, Lause ja Lausuma ’Mondat és nyilatkozat’ és Yhdysrakenteet ’Összetett szerkezetek’ alfejezeteket a második fő egység végén).

A Jelenségek (kb. 470 oldal)17 címet viselő harmadik rész nem alkot összefüggő fejezetet: itt vegyesen találunk formai megközelítésű (Kongruenssi ’Kongruencia’, Sanajärjestys ’Szórend’) és (többségében) jelentésközpontú alfejezeteket (Sijamuotojen syntaksia ja semantiikkaa ’Az esetek szintaxisa és szemantikája’, Määräisyys ja viittaaminen ’Határozottság és referencia’, Aspekti ’Aspektus’, Modaalisuus ’Modalitás’, Imperatiivi ja muut direktiivit ’Felszólítás és más direktívumok’, Kysymykset ’Kérdések’ stb.). Ez a finn nyelv sajátosságait tárgyaló, összesen 14 egymástól független alpont számos érdekes, eddig keveset vizsgált és publikált témát érint, mint például a bizonyosság–bizonytalanság, a határozottság–határozatlanság, az ismertség–ismeretlenség ellentétpárjait és azok nyelvi kifejezhetőségét, a direktívumok különböző típusait és a nyelvi kommunikációban betöltött szerepeit, az affektív kifejezéseket (többek között az exklamatív megnyilatkozásokat) stb.

 

Hasznosnak találom a könyv nagyobb szerkezeti egységeit bevezető külön tartalomjegyzékeket, de hiányolom a teljes anyagot magába ölelő, összefoglalóan ismertető és mindent láttató teljes tartalomjegyzéket. Ez talán segített volna a szerzőknek is meglátni a könyv elején és a folyó szövegben található, a tartalomjegyzékek címeiben és tipografikus jegyeiben felfedezhető következetlenségeket.

A nyelvtan magját képező három fő fejezethez az elején az Előszó (Esipuhe) és a Bevezető (Johdanto), a végén pedig a Rövidítések (Lähteiden lyhenteet), a Bibliográfia (Lähteet) és a Tárgymutató (Hakemisto) kapcsolódnak. A Bibliográfia bőséges és átfogó irodalomjegyzékként már önmagában is hasznos válogatás a legfontosabb finn és nemzetközi szakirodalomból, amely kiváló kiindulás lehet diákok, tanárok és főfoglalkozású kutatók számára szakirodalom gyűjtéséhez. A felhasznált szakirodalom (nyelvtanok, monográfiák, tanulmányok és tanulmánykötetek, szakdolgozatok és doktori értekezések, konferencia-előadások stb.) nagy része természetesen a hazai (finn) tudományos élet jeles képviselőinek (többnyire a Helsinki és Turkui Egyetem, a Kotus és a Finn Tudományos Akadémia munkatársainak, valamint a Virittäjä folyóirat szerzőinek) írásaiból áll, de találunk számos nemzetközi (elsősorban angol, svéd, német, francia, észt, sőt magyar nyelvű) forrást is. Ezek a szakmai és szellemi körök, források egyértelműen kijelölik a kötet nyelvtudományi irányultságát. A bibliográfia oldalait lapozva feltűnhet, hogy különösen sok írás foglalkozik funkcionális szempontú, szemantikai-pragmatikai, kognitív kérdésekkel (A. Hakulinen, F. Karlsson, J. Niemi, M. Laine és J. Tuominen, M. A. K. Halliday, M. A. K. Halliday és R. Hasan, J. L. Bybee, E. A. Schegloff, M. B. Olsen, C. N. Li és S. A. Thompson, S. C. Levinson, W. Chafe, R. Geluykens stb.) és a beszélt nyelv sajátosságait feltáró (empirikus) társalgáselemzésekkel (L. Raevaara, M-L. Sorjonen, H. Tommola, R. Laury, R. Markkanen, M. Halonen, A. Hakulinen és M. Saari, M. Haakana, H. Sacks, G. Raymond, B. A. Fox., C. A. Ford és S. A. Thompson, L. Carlson stb.). Bár manapság internetes keresőprogramokkal akár finnországi könyvtárak tematikáinak is nagyon könnyen és kényelmesen utánakereshetünk, ez a—frissnek mondható—kész bibliográfiai gyűjtemény (oldalszámokkal együtt) mégis megállja a versenyt a modern kor vívmányaival.18

Mivel a tartalomjegyzékek a könyv különböző pontjain találhatók, és a nyelvtan vaskossága egyébként is nehezíti az átláthatóságot, ezért a (gyors) keresésben szinte nélkülözhetetlenné válik a tárgymutató. Könnyebbséget nyújt például az alanyról (subjekti) szóló részek megtalálása, ha a keresést a könyv végéről, a tárgymutatótól kezdjük; nem biztos ugyanis, hogy rögtön eszünkbe jut a Nominaaliset lauseenjäsenet (’Nominális mondatrészek’) fejezetben keresni. Néhány keresőszó hiánya (pl. verbityypit ’igetípusok’, omistusrakenne ’birtokos szerkezet’) azért még így is fejtörést tud okozni, hiszen idegen anyanyelvű olvasók (tanulók és tanárok) esetleg kifejezetten erre lennének kíváncsiak. További könnyebbséget jelentett volna egy rendszeres alaktani kereső is,19 bár ez egyúttal jelentősen megnövelte volna az egyébként is bőséges oldalszámot.

Mint már említettem, az ISK szintézise kíván lenni a korábban született finn nyelvi kutatási eredményeknek. A nyelvtan előnye, hogy nagyon gazdag forrásanyagot gyűjt egybe, és ezek nemcsak egységesen, a Bibliográfia fejezetben, hanem az egyes paragrafusok végén és az alfejezetek lezárásaként Kirjallisuutta (Irodalom) alcím alatt témák szerint is szerepelnek. Ezek a sűrűn, szinte oldalanként megjelölt szakirodalmi hivatkozások és az ISK intertextuális hivatkozásai lehetővé teszik, hogy az érdeklődő olvasó még alaposabban utánajárhasson a témának.

A szakirodalomra történő szövegközi hivatkozás mellett találhatunk Huom. (Huomaa ’Jegyezd meg!’) cím alatt olyan m e g j e g y z é s e k e t is, amelyek funkcionálisan közel állnak a lábjegyzetekhez: további érdekes adalékokkal, példamondatokkal és kiegészítő magyarázatokkal járulnak hozzá a téma továbbgondolásához. Az ISK „rejtett kincsei” közé tartoznak továbbá az alapos és jól végiggondolt táblázatok, csoportosítások, ábrák és ágrajzok stb., amelyek szemléletes módon támogatják a tárgyalt nyelvi jelenségek és összefüggéseik átláthatóságát. (Az összesen 193 táblázat többek között a direktív funkciókról (1561), az igék aspektuális típusairól (1437), a mondatok közti szemantikai viszonyok jelölőiről (1069), a partikulakombinációk típusairól (820), a participiumos szerkezetek és a vonatkozói mellékmondatok megfeleléseiről (525), az összetett igealakokról (445) stb.; a mintegy 16 ábra pedig egyebek között a partikulák alkategóriáiról (772), a tiltás és modalitás viszonyairól (1529), a teljes és részleges/partitívuszi tárgy disztribúciójáról (887), szórendi tendenciákról (1306) stb. szól.)

Jóllehet a szerzők tudatosan igyekeztek nem normatív jellegű nyelvtant alkotni, az ISK megjelenése óta eltelt két-három év alatt mégis megkerülhetetlen etalonná, szinte kötelező hivatkozási alappá, a nyelv tényleges felépítését bemutató általános forrásmunkává vált. Terminológiai újításai, újragondolt fogalom-meghatározásai tömörek, világosak és lényegre törők. Bár az anyag komplexitása és mennyisége miatt az ISK elsősorban nem oktatási anyagnak készült, mégis — mint tudományos kézikönyv — időközben vizsgaanyaggá vált az egyetemeken és központi beszédtémává a különböző tudományos konferenciákon, közönségtalálkozókon, nyelvészfórumokon, internetes blogokban. Mindent figyelembe véve csakis tisztelettel adózhatunk Auli Hakulinennek és az Iso suomen kielioppi megszületésén fáradozó munkatársaknak ezért a példaadó „enciklopédikus” munkáért, e nagy volumenű tudományos teljesítményért.