Az emergencia fogalma elsősorban Paul Hopper nevéhez köthető (Hopper 1987), de Bybee is használja a nyelvtan, ill. egyes jelenségek leírásában. Az emergens nyelvtan feltevése egészében elveti azt a felfogást, hogy a nyelvtan a nyelvhasználattól függetlenül előzetesen adott absztrakt mentális szabályrendszer, amely a nyelvi megértés és produkció során kerül alkalmazásra vagy lép működésbe. Ez utóbbi kitétel azért fontos, mert magában foglalja azt a feltételezést, hogy e szabályrendszer a működésétől függetlenül is létezik, és (akár biológiai értelemben is) elsődleges ahhoz képest—ez pedig ellentétben áll a használatalapú modellek felfogásával. A struktúra vagy szabályosság Hopper felfogásában a diskurzusból jön létre, és a diskurzus ugyanolyan mértékben formálja a struktúrát, mint a struktúra a diskurzust. A nyelvtan tehát nem a diskurzus, a valós nyelvhasználat prerekvizituma, hanem folyamatos tárgyalás tárgyát képezi a diskurzusban, részben a beszélők és hallgatók korábbi tapasztalatai alapján, részben az adott kontextus és a beszédpartner múltbéli tapasztalatainak felbecsülésével. Másszóval a nyelvtan folyamatosan strukturálódik, alakul, tehát mindenképpen dinamikus jelenség.1