Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

5. Autonómia – lexikai erő

Az autonómia vagy lexikai erő1 a lexikai egységek azon tulajdonsága, hogy a beszélő számára önálló egészként, más elemektől elkülönülve (entrenched) reprezentálódnak. Az autonómia felfogható a példánygyakoriság harmadik hatásaként, vagy— mint Bybee maga is rámutat— a megőrző hatás speciális eseteként (Bybee 2007: 13). A magas autonómiával rendelkező szavak gyengébb kapcsolatban állnak más szavakkal a paradigmán belül és kívül (l. a modellt lejjebb). A magas autonómiájú elemek önállóan, a többi elemtől függetlenül érhetőek el a beszélő számára, tehát nem a lejjebb (a 8. pontban) ismertetendő lexikai hálózaton keresztül érjük el őket.2 Az autonómia meghatározó tényezője a szemantikai jelöletlenség, a levezetetlenség és a morfofonológiai szabálytalanság is.

Az autonómia jelentős szerepet játszik a Bybee által kutatott folyamatokban: a magas autonómiájú elemek ellenállnak a változásnak; az autonómiának szerepe van a grammatikalizációban, ill. számos történeti morfológiai változásban, pl. a szuppletív alakok létrejöttében (a szuppletív alakok ugyanis a lehető legnagyobb mértékű morfofonológiai szabálytalanságot mutatják).3 Ugyanakkor a nagy autonómiájú alakok speciális szerepet játszanak a sémaalapú produktivitásban (l. lentebb).

1	A lexikai erő az autonómia fogalmának modellezése (Bybee 1985: 117). A következőkben e két fogalmat egymás ekvivalenseként kezelem.
2	Az autonómia fogalmát Bybee több helyen is részletesen körüljárja: Bybee–Brewer (1980), Bybee (1985: 117, 119–123 (lexical strength)), Bybee (2007: 13–14).
3	„If a word is so irregular that it cannot be derived from any other related words, even if it is semantically marked, it will have to be autonomous” (Bybee 1985: 58).