A szemantikai relevanciát Bybee a következőképpen definiálja: annak mértéke, amennyire az affixum (vagy egyéb grammatikai elem) jelentése közvetlenül hat a tő jelentésére (Bybee 1985: 4). A relevancia a kognitív és kulturális feltűnőség (szaliencia) függvénye: egy adott entitáshoz, eseményhez vagy minőséghez akkor tartozhat lexikai jelentés, ha kellően elkülönül a többi entitástól, eseménytől vagy minőségtől, azaz kellően feltűnő (szaliens). Két szemantikai elem akkor releváns egymás számára, ha kombinációjuk olyan valamire referál, ami kognitív vagy kulturális feltűnőséggel (szalienciával) bír (Bybee 1985: 13–14). A grammatikai elemek esetében, amelyek legalább részben relációs tartalommal bírnak, a relevancia némi módosítással alkalmazandó, ebben az esetben ugyanis arról van szó, hogy egy relációs jelentés mennyire releváns egy „anyagi” (material, azaz lexikai) jelentésre nézve. Egy nyelvtani kategória olyan mértékben releváns egy tőre nézve, amilyen mértékben közvetlenül érinti a tő lexikai tartalmát. Így például a valenciaváltó kategóriák nagy hatással vannak az igei jelentésre, mivel az ige által leírt szituációk jelentős különbséget mutathatnak a különböző típusú (ágens, patiens stb.) résztvevők számától függően (l. még lentebb).

Amennyiben az adott nyelvtani elem jelentése kevéssé releváns a tő jelentésére nézve, úgy az feltehetően nem morfológiai, hanem szintaktikai konstrukciót fog alkotni a szóval.

Minél erősebben hat az affixum jelentése a tőére, annál közelebb helyezkedik el hozzá, és annál hajlamosabb a tővel való fúzióra.1 A legnagyobb szemantikai relevanciával az aspektus kategóriája rendelkezik, amely gyakran fejeződik ki a tő változásával (l. pl. a latin ’üt’ jelentésű ige két alakját, caedo¯: imp. pres. ind. E/1 — cec¯ıd¯ı: perf. ind. E/1 (Bybee 1985: 62–63)), emellett kizárólag az igével kifejezett eseménnyel van összefüggésben. A legkisebb relevanciával pedig a tárggyal egyeztető affixum rendelkezik, amely csak az ige által érintett résztvevők egyikére utal, és általában a tőtől a legtávolabb helyezkedik el.

Azt, hogy mi lehet inflexiós kategória, a szemantikai relevancia mellett a lexikai általánosság is befolyásolja. Az inflexiós kategóriáknak alkalmazhatóknak kell lenniük az adott szemantikai és szintaktikai kategória összes tövére, és kötelezően meg kell jelenniük a megfelelő kontextusban, ezért igen nagy fokú általánossággal kell rendelkezniük. Ha egy kategória elemei erősen specifikus jelentésűek (ilyen pl. a magyar -kor morféma), feltehetően nem alkalmazhatók a tövek széles körére, tehát az adott kategória nem lesz inflexiós természetű. A lexikai általánosság és a relevancia egymással szemben működő hatások: a nagy relevancia az általánosság csökkenésének irányában hat, mivel a nagy relevanciájú elemek nagyobb mértékben járulnak hozzá a tő jelentéséhez, és hajlamosabbak lexikalizációhoz vezetni, a lexikai kifejezés pedig blokkolja a morfológiait.

Az igei inflexiós morfémákkal2 kapcsolatban a fentiekből két predikció adódik: az igére nézve releváns morfémák közelebb állnak a tőhöz, mint a kevésbé relevánsak; ezzel együtt a relevánsabb kategóriák erősebb morfofonológiai hatást gyakorolnak a tőre. E hipotézisek ellenőrzésére Bybee egy reprezentatív tipológiai mintát használ fel, amely ötven nyelv felhasználásával született az areális vagy genetikus egymásra hatás kizárásával (Bybee 1985: 5). Ezen mintát az adott kutatásban releváns kritériumok szerint vizsgálta, és statisztikai megfigyeléseket tett, amelyek segítségével a hipotézist megerősítette, illetve amelyek alapján további, a morfoszemantikát érintő megfigyelések is lehetségessé váltak.

A fenti predikciók közül az elsőt vizsgálva a tipológiai minta alapján a vizsgált inflexiós kategóriák következő sorrendje figyelhető meg a tőtől távolodva: aspektus > idő > mód > személy (ill. az alannyal egyeztető elem).3 Az eredmény természetesen egy tendenciát jelenít meg, nem pedig univerzálét, amely kötelezően érvényesülne a világ nyelveiben.

A második predikció a morfofonológiai fúzió fokát illeti. A hipotézis tehát az, hogy a nagy relevanciával bíró elemek erősebb morfofonológiai kapcsolatba lépnek egymással, illetve a szótővel.4 A minta igazolta e feltételezést is: az inflexiós kategóriák közül az aspektus hat a leggyakrabban a tő formájára, az aspektusbeli különbséget gyakran tőváltás vagy szuppletív alak fejezi ki,5 ill. az aspektus erősen hat a további inflexiós elemek allomorfiájára. Az idő és a mód esetében ez kevesebbszer fordul elő, míg az alannyal egyeztető morfémák esetében ezen jelenségek egészen ritkák.6 Bybee magyarázata a morfémák sorrendjére részben diakrón: a morfémák szavakból alakultak ki, így sorrendjük a valamikori szavak sorrendjét tükrözi— a szavak szintjén pedig a relevancia elve újra megfogalmazható: a szavak távolságát a mondatban szintén befolyásolja összetartozásuk, egymásra gyakorolt hatásuk. Azaz a szemantikai relevanciának a morfológia szintjén megfigyelhető hatásai ugyanennek a jelenségnek a szintaxisban érvényesülő hatásaiból következnek.

A morfológia azonban nem pusztán fosszilizálódott szintaxis, a beszélők folyamatosan újraelemzik és átstrukturálják a morfológiai rendszert, ez pedig hatással lehet a morfémák rendjére. Ebben az esetben a morfológia nem tükrözi a szintaxist. Ahhoz, hogy több (lexikai vagy grammatikai) morféma teljes mértékben egybeolvadjon, az kell, hogy a nyelv elsajátítóinak egy generációja számára a jelentésük egységes egészként legyen megtanulható (Bybee 1985: 42).