A morfológiai reprezentáció egyik alapkérdése a tárolás: vitatott, hogy a morfológiailag komplex formákat elemeik formájában tároljuk és szabályok alapján állítjuk őket össze, vagy egyben tároljuk, gépies tanulással (rote learning) rögzítve őket. A morfológiában egyértelműen szükség van a gépies tanulásra és tárolásra a szuppletív paradigmák miatt; a teljes produktivitású, új formák létrehozására szabadon használható inflexiók pedig a kombinációs (combinatoric) szabályok használatára nyújtanak evidenciát. Kísérletek eredményei azt mutatják, hogy az egységként való előhívás nem csupán a szuppletív paradigmákra, hanem az egyéb irreguláris formákra is érvényes (Bybee 1985: 112–113). Ami azonban ennél is fontosabb: bizonyítékok utalnak arra, hogy a komplex (több morfémát tartalmazó) szabályos alakok egy része is egyben tárolódik (Bybee 1985: 113–114). (Ez az elképzelés a Morphologyban még szinte kizárólag a morfológiailag komplex alakokra korlátozódik, később azonban Bybee jelentős mértékben kiterjeszti a szintaktikai szerkezetekre is.)1

Bybee több modellre is utal, amelyek a lexikonban való tárolás és a szabályokkal való létrehozás más-más arányát tételezik fel. Azonban, mondja, a lexikon–szabály dichotómia el is vethető.2 A fenti, tárolással kapcsolatos feltevéshez két jelenség járul: a lexikai erő és a lexikai kapcsolatok jellege. A lexikai erőről fentebb már esett szó: a szavak mentális reprezentációja a lexikonban erősödik minden alkalommal, amikor használjuk vagy halljuk őket, ez magyarázza a gyakoriság egyes hatásait— a lexikai erő felfogható a szóalak példánygyakoriságának indexeként. Ahhoz, hogy egy feldolgozás alatt álló elemet azonosíthassunk egy, a lexikonban tárolt elemmel, fonológiai és szemantikai azonosságot kell találnunk a kettő között (Bybee 1985: 117, 1988: 126–127). Amennyiben a megfelelés nem elegendő a teljes azonosság feltevéséhez, új lexikai reprezentáció születik, amely lexikai kapcsolatban áll az előbbivel.3 A szoros kapcsolatban álló (pl. egy paradigmát alkotó) formák azonos részei (pl. a tövek) egyazon reprezentációval rendelkeznek, mivel e részek fonológiailag és szemantikailag is megegyeznek. A szemantikai kapcsolatok a szavak közötti kapcsolatok legfőbb meghatározói, pl. az angol go ’megy’ és went ’ment’ annak ellenére viszonylag szoros kapcsolatban áll, hogy fonológiai egyezést nem mutatnak.

A lexikai erő tehát dinamikus és fokozati (gradient) fogalom, a vele jellemzett lexikon pedig folytonosan változik a használattal: egyes elemek reprezentációja megerősödhet vagy gyengülhet. Az így felfogott lexikon sokkal több, mint szavak puszta listája: dinamikus, a használat által folyamatosan változó belső struktúrával rendelkezik, fonológiai és szemantikai kapcsolatok fűzik össze az elemeket (Bybee többek között „organized storage”-ként hivatkozik a lexikonra (Bybee 2001a: 21)). A dinamikus lexikon elképzelése közvetlen kapcsolatban áll az emergencia fentebb ismertetett fogalmával, mivel az a lexikon, amelyet a folyó diskurzusban megszülető megnyilatkozások befolyásolnak, értelemszerűen emergensnek tekinthető.

A fentiek felhasználásával Bybee a morfológiának egy olyan modelljét dolgozta ki, amelyben nincs külön „lexikon” és „grammatika” komponens, azaz „tárolás” és „szimbolikus szabályrendszer”. A paradigmák e modellben szoros kapcsolatban álló formákból állnak, amelyek közül egy (vagy több) az alapalak, a többi levezetett. A formák különböző lexikai erővel rendelkeznek, az alapalak nagyobbal, mint a többi (mivel általában ez a paradigma leggyakoribb eleme), és a formákat fonológiai és szemantikai megfelelések kapcsolják össze (1. ábra). Ebben a modellben minden forma aktuális szó, nem valamiféle absztrakció, mint a tő vagy gyök, és a kötött morfémáknak sincs önálló reprezentációjuk—ebből következően önmagukban nem is lehetnek szabályok paraméterei. Más szóval a memóriánkban nem mást tárolunk, mint a valós nyelvhasználatból származó példányok megfelelőit, és ezek között létesítünk kapcsolatokat.

A modellben a legkevésbé gyakori alakok esnek a legközelebb az alapformához, mivel ezek a legkevésbé autonómok. A nagyobb autonómiával bíró formák maguk is szolgálhatnak más paradigmák alapjául. Az egymástól viszonylag távol álló alapformák is erősíthetik egymás reprezentációját, amennyiben rendelkeznek közös fonológiai jellegzetességekkel, amelyek a teljes lexikai egység legerősebb közös jellegzetességei lehetnek— ilyenek pl. a sémi nyelvek gyökei: ezek olyan fonémakombinációk, amelyek magukban sohasem jelennek meg, de a szavak lexikai tartalmát ezek nyújtják, és a hozzájuk kapcsolódó mintákkal alkotnak valós szavakat.4

Az 1. ábrán két ragozási paradigma ábrázolását láthatjuk a modellben. Az alapalakok félkövérrel vannak szedve, az alakok pedig a növekvő gyakoriság, azaz a növekvő autonómia szerint rendeződnek, azaz minél kisebb autonómiával rendelkezik egy alak (minél kevésbé gyakori), annál közelebb helyezkedik el az alapalakhoz. A gyakorisági adatok a Magyar Nemzeti Szövegtárból származnak.

A modell tehát kezdetben egyes szavak esetében tő és affixum kombinációjaként fogja fel a morfológiát, más esetben tárolásként, ám a kettő nem esik távol egymástól. Minden tő asszociálódik a szófajának megfelelő inflexiós elemekkel, amelyek így szoros kapcsolatban állnak e tövekkel. Az önálló reprezentációval nem rendelkező alakok pedig egy tő és egy vele szoros kapcsolatban álló elem együttesei. A két reprezentáció olyannyira nem különbözik egymástól, hogy Bybee a morfológiát később „lexikai szerveződés”-ként azonosítja. A szabályok és lexikai reprezentációk e modellben egy kontinuum két végpontját képezik,5 illetve az esetek egy részében a reprezentáció részben beépíthető a szabályba.6 A morfológia és morfofonológiai szabályok azonban nem alkotnak külön komponenst, a modellben csak lexikon van; a morfológiai szabályok tehát nem szimbolikus szabályként, hanem lexikai kapcsolatokból kirajzolódó sémákként értendők: „[. . .] a szabályok nagy mértékben megerősített reprezentációs minták vagy sémák”.7 Az alakok illeszkedése nem kategorikus alapon, hanem a családi hasonlóság elvén alapszik, a sémák a prototipikus tag köré rendeződnek, de a nem prototipikus tagokon is érvényesülnek (l. még fentebb a 2. pontot).

Az új, morfológiailag komplex szavak megtanulásakor lexikai kapcsolatokat (konnekciókat) hozunk létre a már tárolt szavakkal az új elem fonológiai és szemantikai jellemzői és e jellemzőknek a meglévő elemekkel való hasonlósága szerint; azaz minél több hasonlóság mutatkozik már tárolt alakokkal, annál több lexikai kapcsolattal fog rendelkezni az új elem. Ez a modell természetesen nagy mértékben redundáns, mivel a morfémák kombinációjából nagyon sok tárolt elem megjósolható, vagy akár többszörösen van tárolva. A modell redundanciáját Bybee tovább növeli a „példányalapú reprezentáció” (exemplar representation)8 fogalmának bevezetésével: a nyelvi elemek egyes példányai a kontextusukkal együtt külön rögzülhetnek,9 bár a kontextuális információ később elveszhet (Bybee 2001a: 138–139). Ha egy token azonos egy már tárolttal, akkor azt erősíti, ha csak hasonló ahhoz, akkor önálló reprezentációra tesz szert.

Bár a modell első leírásai (Bybee 1985, 1988) szinte kizárólag a morfológiára koncentráltak, Bybee a későbbiekben néhány szintaktikai példát is bemutat. Egyes esetekben az, hogy szónál nagyobb szerkezeteket is egységként tárolunk, könnyen elfogadható, ilyenek az idiomatikus kifejezések, amelyek szemantikai egységességüknél fogva is egyetlen „tömböt” alkotnak. Ezeknél megfigyelhető, hogy esetenként egyébiránt kiveszett szavak és nyelvtani formák őrződnek meg akkor is, ha az idióma egyébként nem rendelkezik kiemelkedően magas gyakorisággal, ami arra utal, hogy az idiómák valóban egyben rögzülnek a memóriában. Bybee hasonló reprezentációt feltételez a nagy gyakoriságú frázisok esetében is, noha ezek szételemezhetők morfoszemantikai összetevőikre. Ugyanakkor ezekben a konstrukciókban megjelennek olyan fonológiai redukciók, amelyek az adott elemre más környezetben nem jellemzőek (ilyen pl. az I don’t kifejezés o-jának — amelynek egyébként is többféle fonetikai megvalósulása lehetséges—svává redukálódása (Bybee–Scheibman 1999)), ill. átmehetnek bizonyos funkcionális változásokon (így pl. az I don’t know eredeti jelentése helyett, ill. mellett felvehet pragmatikai/ társalgásszervezési funkciót is (conversational hedge vagy turn organiser (Bybee 2006: 725))—a funkcióváltás és a redukció együtt arra utal, hogy ebben az esetben egy grammatikalizálódó konstrukcióról van szó (Bybee 1998b). Később ezeket a teljes egészében tárolt, de kiszámítható jelentésű és elemezhető konstrukciókat Bybee „prefab” néven említi (Bybee 2005). Az idiómák és prefabok elkülönítése nem mindig egyszerű, mivel a prefabok jelentése is lehet metaforikus.

Az egységként tárolt konstrukciók jelentős része azonban nem minden elemében rögzült: többségük üres „szlot”-ot, azaz kitöltetlen helyet is tartalmaz (pl. valaki felvág valamire). Variabilitásuk attól függ, hogy a konstrukció milyen fokú általánosítást valósít meg, ill. a kitöltendő helyeken álló elemekre milyen korlátozások vonatkoznak.

A 2. ábrán komplex elemek relációjának egy lehetséges ábrázolását adom meg a hálózati modellben. A szaggatott vonalak a csak fonológiai, a pontozottak a szemantikai egyezéseket jelölik, a folytonos vonalak a fonológiai és szemantikai egyezésre utalnak. A vonalak vastagsága az egyezés mértékére utal. Az ábra áttekinthetőségének érdekében nincs behúzva az összes lehetséges kapcsolat. A pontozott vonal csak szemantikai kapcsolatot jelöl (természetesen nem az egyes fonémák, hanem a szavak állnak összefüggésben, a fonémák összekötése csak a jelölési mód egységességét szolgálja). A kivarr bizonyos társadalmi rétegekben a tetovál szinonimája.